193. SZULAMIT
193. SZULAMIT
(Zsidó dalmű öt képben. A debreceni színház premierje 1899. november 24-én)
A híres, a vitás, a sokszerzőjű, de sok pénzt szerző Szulamit nagy diadallal vonult be tegnap este a debreceni színpadra. A naiv és mégis tartalmas mese, a gyönyörű, elbűvölő melódiák megindítottak minden szívet, s ami egy igazi nagy siker külső jele: még a vasfüggöny ajtaja is kinyílt.
Magáról a darabról elég, ha röviden írunk. Sikere, reklámja olyan példátlanul nagy volt, hogy nincs az az olvasni tudó ember, ki azt ne ismerné.
Még nagyobb reklámot nyert a darab akkor, midőn szerzőit kezdték kutatni. Rengeteg verzió s rengeteg számú szerző támadt, akiknek a száma az úgynevezett „átdolgozók”-kal még növekedett.
Pedig hát a Szulamitnál alig lehet szó szerzőkről.
Az esetleges szövegíró: Goldfaden sem végzett ám valami nagy munkát.
Lengyel zsargonban, nagyon primitív tudással és drámai érzékkel írta meg biz ő az ókori zsidóleány egyébként gyönyörű legendáját.
A zene pedig a szöveghez hasonlóan egyszerű, mesterkéletlen. Jellegzetes, a mi füleinkben egzotikusnak tetsző, keleti zene az, melyben a régi héber énekek fenséges és lágy melódiája cseng vissza. De ezekhez a gyönyörű melódiákhoz nemigen kellett komponista, legfeljebb egy szerencsés kéz és új hangszerelés.
Akárkik is szerezték különben, Szulamit példátlan sikert aratott, s ezt a sikert elsősorban az egyszerűségében is fenséges zenének köszönheti a darab.
Meséje ez: Szulamit (Bődi Ella) a betlehemi Monasch (Bartha) csodaszép leánya, midőn Jeruzsálembe menő atyját elkíséri, a pusztában találkozik Absolonnal (Környey), ki életét menti meg. Megszeretik egymást: Absolon hűséget esküszik. Tanúul a kutat hívja fel, melyből előbb mentette ki Szulamitot és egy vadmacskát.
Absolon elfelejti Szulamitot és esküjét. Más leányt vesz el, s házasságát az Isten két szép gyermekkel áldja meg. De esküszegése tönkredúlja boldogságát: egyik gyermekét vadmacska marja meg, a másik a kútba fullad.
Absolon őrjöng fájdalmában, s akkor jut eszébe esküje s az elhagyott Szulamit. Otthagyja nejét, Abigailt (F. Kállay Lujza), felkeresi az elhagyott kedvest, ki Absolont gyászolja még mindig, s nem hallgat kérőinek ostromlására, és nőül veszi azt.
Ez az eredeti legenda meséje, s ebben a formában hozta volt színre a Kisfaludy Színház direktora, Kövessy is.
A Magyar Színház átdolgozásában a mese drámaibb, s a darab vége halál és nem házasság.
Bődi Ella nemcsak gyönyörűen énekelt, de teljesen érvényesítette hatalmas, drámai színésznői tehetségét is. Környeynél szebb hangú baritonista alig van a vidéken, s tegnap már játékban is kitűnőt adott.
F. Kállay Lujza elragadó Abigail volt. Megjelenése, éneke s meglepően erős, megrázó, drámai játéka egyformán nagy hatást keltett.
Nálunk a Kövessy-féle átdolgozásban került színre a darab. S ennek a befejezése sokkal jobban harmonizál a mollban írt, lágy, érzéki, keleti zenéhez.
A szöveg azonban mellékes a gyönyörű zene mellett, melynek legszebb számai: Absolon belépődala, az esküdal, egy táncdal, a kérők dala és a végfinálé.
Zsúfolt ház tapsolt a darabnak, s a szereplőknek, kik közül Bődi Ellának és Környey Bélának valóságos diadalest volt a tegnapi.
Karacs Imre a Kol Nidreh eléneklésével ért el nagy hatást.
A többi szereplők közül Bartha István, Rubos, Makray, Csatár és Bay szolgáltak reá nagyon a közönség tapsaira. De megérdemli a dicséretet minden egyes szereplő, s csak őszintén gratulálhatunk Komjáthy direktornak kitűnő énekes-személyzetéhez.
De gratulálhatunk a darab fényes kiállításához is, mely különb a fővárosi színházakéinál.
Gyöngyösy Viktor festő valósággal remekelt a díszletekkel. Különösen szép a második felvonás berendezése s az utolsó felvonásban a valóban művészien megfestett templom.
A siker teljes volt. A kihívásoknak vége-hossza. A darab biztos kasszadarab, s nagyon sok telt házat fog még vonzani.
Debreczen 1899. november 25.
a. e.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
