80. SZELÍD, ÚJ JEGYZETEK
80. SZELÍD, ÚJ JEGYZETEK
I.
(A Széchenyi-bál merénylete) Valami Széchenyi-bál nevezetű bál készülő merényletére kell hangosan figyelmeztetnünk a magyar és patrióta társadalmat. Mi ugyanis, minden radikalizmusunk mellett, óvatos kegyelettel vagyunk a történelmi Magyarország neves uraihoz, a mágnásokhoz, a király báróihoz. Nos, a Széchenyi-bál rendezősége valami olyant gondolt ki, hogy csontjainkban meghűl a velő, mert hát mi jó magyarok vagyunk. Egy ósdi, zenés életkép fogná bevezetni a Széchenyi-bált, mely zenés életképben – csak a szerepeltetett magyar főurak élő utódjai ágálhatnak. Avagy fordítva: olyan nevű s törvényesen biztosított leszármazású urak, akik érthető és természetes jusst formálnak a származáshoz.
Nos, hát itt van a baj, itt van a merénylet, itt van a merénylet a mi hazafias szívünk ellen, mert itt dupla baj van. 1. Ha a mai mágnás-úrfiak hiteles őseikhez ragaszkodnak – cseh, talján, sváb, francia inasok, udvaroncok, vitéz gárdisták vagy legjobb esetben is egy másik mágnáscsaládból tellett urak kerülnek ki. Magyarországban, e kaszinós nagyközségben, úgyis, igazán vagy igaztalanul, tíz-tizenkét mágnáscsaládról pletykálják, tudják, hogy az apák, a nagyapák vagy ősapák összekavarták a dolgokat, illetve az asszonyokat. 2. Ha az akkor, a zenés életkép idejében szereplő főurak utódai játszhatják csak a szerepeket, ki kell keresni egy légió fattyút és fattyú-utódot, ami lehetetlen, s ha lehetséges, akkor bántó.
Így tehát a Széchenyi-bál akármelyik végén fogja meg a dolgot, mindenképpen kegyetlenül jár el, mert hamisítást, ugye, a Széchenyi-bál rendezőiről föltennünk nem szabad. Hadd higgye tovább is ez a jámbor, jó, alázatos, magyar társadalom, hogy arisztokratái legalábbis vérbeliek és hitelesek: nem kell a leleplezés. A Széchenyi-bál pedig vagy leleplezést volna kénytelen csinálni, vagy amitől hazafias lelkünk retteg, s ami csúnyább: káprázatos elleplezést csinál, s hozzátesszük – minden gyávaság nélkül, de lovagiasan –, hogy ez írásunk személy szerint senkire sem vonatkozik a zenés életkép különben is ismeretlen úrfiai és dámácskái közül.
II.
(A Kenediek taktikája) Kenedi Gézának nem tetszik az irodalom és művészet szabadsága – sem, s még a parlamentben is – most nevessünk: a mai magyar parlamentben – kiönti a lelkét, effélékről beszél, s csendőrért kiált. Figyelem: ez nem olyan egyszerű eset, amilyennek látszik, s Kenedi Géza nincs egyedül, ő nem egypéldányú ember, a Kenediek sokan vannak, és sokasodnak. Ezek azok az egytizedtől fölfelé egész egynegyedig, sőt félig írótalentumok, akik most sok szerencsével halászhatnak a zavarosban. Van nagyszerű, közönséghódító, új, magyar irodalmunk és művészetünk néhány esztendő óta, s van egy megmohosodott, hizlalóba jutott, irodalmi őslényvilágunk. Ez utóbbi öreg is, tehetetlen is, pozíciókban, falásban elkényelmesedett, de különben is bizonyos intelligenciájú. Most ezek helyett előállnak, mint sértettek, azok, akik a két generáció között bújtak meg alacsony képességeikkel. A taktika az, hogy az ő panaszaik majd őrájuk hárítják a régibb és érdemesebb, de túlhaladt írók és művészek nimbuszát. Még az öreg Gyulainak mondottam, s nagyon igaz, hogy a becsületes, új irodalomnak és művészetnek Petőfi megmaradt kortársainál nagyobb, ravaszabb, ártóbb ellenségei ezek a Kenediek, még ha Rákosi Jenőnek, Herczeg Ferencnek stb. hívják is egyiküket-másikukat.
III.
(Tóth Béla mondása) A Világ kedves, kitűnő főszerkesztője figyelmeztetett egyszer Tóth Bélának egy pompás mondására. Tóth Béláéra, akit nekem – sajnos – halála előtt néhány héttel kellett egy sokáig késett, visszatartott cikkemben megfenyítenem. Hiszen lehet, hogy magam is járok, járhatok úgy, ha élek, mint ő: öregszünk és haragszunk, de ő hamar vált kíméletlen öreggé és haragvóvá. Ennek az egyébként nagyszerű magyar krónikásnak egyszer egy magyar sörgyáros magyarázgatta, hogy a magyar sör versenyezhet minden külföldivel, pártolni kell a magyar ipart és így tovább. Szerette volna, ha Tóth Béla ható tolla egy jó kis reklámot ereszt, s egyelőre bátorkodott kóstolónak fölajánlani egy pár ládányi sört.
– Kedves uram – hebegte az ő tüzével, meggyőződésével és bölcsességével Tóth Béla –, én ugyan pénzért írok, írásból szerzett pénzből élek, de a sörért fizetni szoktam.
Micsoda erkölcsi magasságban élt ez az ember, Magyarországon, ahol hazafias, altruista s tudomisén micsoda akciók jövedelméből nagy pénzeket raknak zsebre honunk számos nagyjai.
Világ 1911. december 24.
Diósadi
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
