104. KÁR
104. KÁR
Úgy képzelem, hogy ma még a legtöbb országban szeretik a katonákat. A francia baka vidám alakjával úgy játszik a gall szellem, mint a cukorbabával. A porosz ember szemében minden porosz katona egy-egy germán hadisten. Még az angolok is szerelmesek az ő katonáikba. Félrerakom ezúttal a magam kissé radikális elveit s kijelentem hogy a katona-kultusz irigylésre méltó, szép valami – ma még. Elvégre, míg dinasztiák és nagy igazságtalanságok lesznek; katonák is lesznek. Ha pedig már vannak és lesznek; okosabb dolog békességben élni velük.
Hogy most zene-banda, szóval elgyötörten hazajöttek a nagyváradi katonák, a zene-banda vad lármája s a hosszú ember sorok elkényszeredett [menete] szinte belelopott a fejembe egy rögeszmét. Miért nem szeretik nálunk a katonákat s vajon meg lehetne-e még valami módon szerettetni őket? Nem is gondolt soha senki arra, hogy megszerettesse. Bródy Sándor megkérdezte néhai Tisza Kálmánt, mint történhetett ez a nagy mulasztás?
– Erre bizony sohasem gondoltam.
Így felelt Magyarország legnagyobb konszolidáló politikusa. Még ő is elfeledte, hogy itt tenni kell valamit, nehogy külön, idegenül, esetleg gyűlölten éljen a nemzet testében egy másik, különös nemzet: a militarizmus.
Valljuk be csak: nálunk így van. Hazajöttek a nagyváradi katonák. Az édesapákon, anyákon, hitveseken, közeli barátokon s a szeretők hűségesebbjein kívül alig nézte [valaki] bevonulásukat mással, mint esetleg kiváncsisággal. Nálunk a polgári társadalom csak muszájból tűri a katonákat. Nem igen lát bennük mást, mint az eltartottak szörnyű nagy és telhetetlen légióját, kiknek egy gondolatuk sem közös a szürke ruhájú dolgozókkal.
Kár. Nagy kár, hogy így van. Ha nagy hazugságokkal is, de be kellett volna vinni a katonaságot a polgárság szívébe. Én nem is hiszem, hogy helyre lehessen ezt már hozni. Nem hiszem, hogy nálunk a polgárság a katonaságban mindenünk védelmezőjét, a katona legényekben népünk csiszolódó, edződő fiait, a tisztekben felnőttek oktatóit, kedves, vidám, társaságokat élénkítő úri embereket lásson… Késő.
…Ez a bolond világ pedig halad s ahogy halad, egyszer bizony csak ki fogja ejteni szekérkasából a katona bácsikat. Kár, nagy kár, hogy mi ott tartunk, hogy ma is kiejtenők őket szívesen, csak ne fogódzkodnának a szekérbe olyan nagyon. Kár, hogy nem kedveltük s már aligha kedvelhetjük meg egymást polgárok és katonák. Akiket kedvelünk, azoknak sok mindent megbocsátunk. De sok dolog másképpen lett volna s lenne a jövőben!
Mivel e helyen ritkán szoktam politizálni, nem kutatom, hogy kinek a bűnét sirattam itt el. Csak még utoljára is azt mondom: kár… Mindez az én saját véleményem. Megírhattam, mert a lapban becsülete van minden becsületes véleménynek!…
Nagyváradi Napló 1902. szeptember 16.
(ae.)
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
