128. A WATERLOOI PARIPA
128. A WATERLOOI PARIPA
Párizs, június 30.
A Louvre lim-lomja között egy kóccal kitömött lovat találtak. A Napóleon lovát, amelyen a nagy hadverő császár a waterlooi csatateret száguldotta be s amelyet, amint beigazolták, 1842-ben adott ajándékba egy Greaves nevű úr a National History Societynek. A manchesteri múzeum húsz évvel később becsomagolta a császár paripáját, s írt melléje egy levelet. A levélben fölajánlotta a francia múzeumnak. Ott megnézték, megbámulták, s aztán azt mondták, hogy akármilyen paripa volt is a megboldogult, mégsem való a milói Vénusz és a szamokratei Nike társaságába, s talán arra is gondoltak, hogy a Danaok már egyszer adtak egy bélelt lovat ajándékba. Így került a paripa a lomtárba s onnan most ismét a nyilvánosság elé.
Napóleonról soknál többet írtak, de a memoár-irodalom nem volt ilyen előzékeny a paripája iránt. Mialatt a császár hálószobáját és egyéb szobáit gondosan kikutatták, s nem röstelltek belenyúlni a császári ház szemetes ládájába sem, gondosan kerülték az istállót, melyben a waterlooi paripa élte le napjait. Pedig bizonyos, hogy amint Napóleon az embereit elhasználta, s aztán nem törődött velük többé, épp úgy nyűtte el lovait, melyeknek neve sem maradt meg az utókor számára. Bizonyos azonban az, hogy Napóleon nem volt gyöngéd paripái iránt, s nem utánozta Caligulát. Lovait nem neveztette ki konzulnak. Mindössze csak kombinálni lehet a derék állat utolsó szerepléséről. Történelemírók tudós adalékai nem állanak rendelkezésünkre, de azért a waterlooi csata leírásaiból bizton lehet következtetni azokra a szenvedésekre, melyeket hazafias tűréssel viselt el. A történelemírók egytől-egyig azt bizonyítják, hogy Napóleon június 15-étől 19-éig alig húsz órát pihent, s harminchét órát ült a nyeregben. Hajnali 3 órakor, június 15-én ült a császár lóra – meséli Thiers – s csak esti kilenc órakor szállt le a nyeregből, a következő két napon pedig alighanem használta lovát még hosszabb ideig. Ki tudná megmondani, hogy mennyi fáradságot szenvedett el ez a paripa? Bizonyára érezte, hogy ura nem olyan biztos a nyeregben, mint máskor. Ha oldalaiba erős nyilallást okozott Napóleon sarkantyúja, éreznie kellett, hogy Ney megint hibát követett el, s hogy Grouchy, ez a Grouchy, akinek mindent meg kellett volna menteni, s aki mindent elrontott, még mindig nem jelent meg 34 ezer emberével a csatamezőn. Hirtelen erős ráncigálást érezhetett szegény, amiből meg kellett tudnia, hogy a késlekedő és finom Grouchy helyett a goromba Blücher villámgyors katonái rontottak elő. Mikor aztán estére hajlott az idő, láthatta, hogy mint tömörülnek köréje a császár hű gránátosai, s hallhatta a győzedelmes porosz huszárok kiáltásait és lovaiknak örömtelt nyerítését. Ezen a csatamezőn a minap állították föl a franciák a „megsebzett sasmadár” szobrát. Erre az ünnepélyre kutatták ki a császár lovát, s kikutatták minden tanúját a véres napnak. Még egy vén francia asszonyt is, aki azt állítja magáról, hogy a csata napján ifjú volt és szép, és látta az ütközetet. Mikor megkérdezték, hogy mit látott, hát azt felelte, hogy látta, amint a csata után a halottfosztogatók levagdalták a hősök ujjait, elrabolták gyűrűiket, ki tudja, ez az egykor szép és fiatal asszony is hol olvasta ezeket a részleteket? A lóról persze ez az asszony sem tudott semmit. Sőt a hadsereg múzeumában, ahova időközben fölállították, sem tud senki semmit mondani a paripáról. Legfeljebb annyit, hogy sehol a világon nem érezheti magát jobban ez a paripa, mint a hadsereg múzeumában, ama hely közvetlen közelében, ahol maga a császár alussza dicsőséges álmait márványsírjában. A lóra egy ifjú őrmester vigyáz, aki a kérdezősködő előtt megáll, s miközben zavartan pödörgeti szőke bajuszát, mosolyogva kérdi:
– Hát igazán azt hiszi, hogy a császár lova?
Aztán elbeszéli, hogy a paripa még egy nagy ládában fekszik és nincs kipakolva. Nemes tagjai szénával vannak beburkolva. Egyébként szürke színű, arabs mén, ami növeli történelmi jelentőségét, mert a csatafestők mindannyian szürke lovat festettek Napóleon alá. De a tudósok nem igen bíznak a dologban, s nem tartják lehetetlennek, hogy valamely császári lovász ült a paripán, s hogy ez a waterlooi csata napján békésen s jámboran ropogtatta az elébe tett zabot.
A derék őrmester a tudósokra tolta mindezt, ami tárgyilagosságát bizonyítja. A történelmi legendákkal úgy vagyunk, mint a spiritiszták a médiummal. Vagy hisznek, vagy nem lehet beszélni a dologról. Higgyük hát, hogy ez a paripa Napóleon paripája volt, bár bátran föltehetjük, hogy a paripa – nem paripa. Csak egy közönséges, egyszerű ló.
Budapesti Napló 1904. július 2.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
