c) A romhányi csata 1710 január 22.-én.
A január 21.-én Bercelhez ért kuruc sereg állományviszonyait és összetételét Markó a Wienerisches Diarium és Sickingen első harcjelentése stb. nyomán meglehetős pontossággal állapította meg. Szerinte ez a sereg összesen kb. 12.000 emberből állott. Ugyancsak Markó szerint Rákóczi serege a következő ezredekből állott, amelyek mindegyikénél én a megfelelő létszámadatokat is feltüntettem:
1. Udvari hadak: | Szentiványi János palotás ezrede – | 600 ember |
| Hans Jakob Dittrich udvari gyalog |
| Ordódi György lovas karabélyos |
| A fejedelem testőrei: a nemesi |
| kompánia, a kapcsosok és zöld |
| vadászok kompániái | 300 ember |
2. Gyalogság: | A felsorolt két udvari ezreden kívül még: |
| Bagossy László hajdúezrede | 600 ember |
3. Lovasság: | Károlyi Sándor huszárezrede | 500 ember |
| Orosz Pál huszárezrede | 400 ember |
| Nyúzó Mihál huszárezrede | 400 ember |
| Draguly Farkas huszárezrede | 350 ember |
| Eszterházy Antal dragonyos ezrede | 250 ember |
| Gyürki Pál huszárezrede | 150 ember |
| Forgách Simon karabélyos ezrede | 150 ember |
| Paur Ferenc huszárezrede | 150 ember |
| Bokros Pál huszárezrede | 300 ember |
svédek: | Bielk ezredes ezrede | 200 ember |
| Züllich ezredes ezrede | 140 ember |
| 4 század dragonyos | 160 ember |
lengyelek: | Potocki kievi palatinus és |
| Grudzsinski tábornok alatt álló |
| lengyel, litván és tatár lovasok kb. – | 3000 |
Ezek szerint Rákóczinak a 731. oldalon közölt kimutatásában foglalt és a Thaly által a Hadtörténelmi Közlemények 1891. évfolyamában közölt létszámadatok szerint a sereg létszáma gyanánt még 10.000 ember sem jön ki, ami arra enged következtetni, hogy Rákóczi említett kimutatása összeállításánál elővigyázatból inkább kisebb létszámokat vett fel számítása és kombinációi alapjául. Az ezek szerint rendelkezésünkre álló adatok nyomán bátran hozzácsatlakozhatunk Markó 12.000 főnyi megállapításához. Ugyanő a császáriak erejéről a következőket mondja: „A csatában résztvett császári lovasság egész pontos (?) adatait megtudjuk Sickingen altábornagy jelentéseiből. Ezeket az adatokat megerősíti a Wieneriches Diarium említett száma is (1710. évf. Nr. 681.) A csatában részt vett 1000 vértes és dragonyos és 500 labanc huszár. Hogy Sickingen altábornagy miért rendelt ki csak ilyen kis haderőt erre a csatára, – fűzi hozzá Markó – holott egyedi Nógrád megyében 40 vértes századdal, 2 huszárezreddel és 28 gyalog századdal rendelkezett, ennek magyarázata az, hogy bár tájékoztatva volt Rákóczi közeledéséről és valószínűleg seregének nagyságáról is, nem gondolta azt, hogy nagyobb ütközetre fog már most kerülni a sor. Eddig csupán az volt a célja, hogy Eszterházy csapatait Érsekújvár körül zavarja. Kémei azonban január 21.-én azt ujságolták, hogy Károlyi néhány ezer emberrel Vadkerttől alig kétóra járásnyira van s ott várja be Rákóczit a sereg többi részével, hogy azután a császári postierungokat közösen megtámadják. Ezt megelőzendő, határozta el tehát Sickingen magát arra, hogy a keze ügyében levő lovasságot hamarosan összegyüjtvén, Károlyit megtámadja. Hogy nem készült nagyobb csatára és nem várt nagyobb ellenállást, annak bizonyítéka az is, hogy csak lovasságot vitt magával s a gyalogságot, amelyből pedig a Deutschmeister-ezred 12 százada Dollberg ezredes parancsa alatt Vadkerten tanyászott, otthagyta. Sickingen közelében a vadkerti, szécsényi és losonci őrségekben 5 vértes ezrednek és 2 labanc huszárezrednek egyes részei állomásoztak. Ennek az 5 ezrednek, azaz az Uhlefeld, Hohenzollern és La Tour vértes ezrednek; a Savoya és Althann dragonyos ezrednek csupán kb. 200–200 lovasával, a Secula rác huszárezrednek és Ocskay László labanccá vált huszárezredének 250–250 huszárjával indult Sickingen altábornagy január 22.-én délelőtt Vadkerttől Romhány felé.”
Ugyane napon korán reggel Rákóczi seregével a tegnapi csatarendi csoportosításban Bercel mellől elindulván, Szécsénkén át déltájban Romhány alá ért, ahol – az ellenség távollétéről mit sem tudván – táborba akart szállni s csak másnap szándékozott menetét Vadkert felé folytatni. Ehhez képest egy kisebb földerítő osztagot Vadkert felé elindítván, néhány francia tisztet Romhányba küldött előre, hogy a falu közelében megfelelő táborhelyet keressenek. A fejedelem a sereg elővédével délután 1 óra tájban érkezett Romhányhoz, ahova előreküldött portyázói azt a hírt hozták, hogy Szátok és Vadkert között, egy kis erdőben, német csapatok táboroztak, amelyek Érsekújvár felé továbbvonultak.
Közben Rákóczi a Sennyey és Draguly huszárezredekből álló elővédet, mely ekkor már a Lókus patakon átkelve, a táborhelyül kijelölt levegőt elérte, megállította s nyomban utána küldte a Tisztántúlt és a reguláris lovasságot, a Bagossy László parancsnoksága alá helyezett összes gyalogságot, majd a svédeket és lengyeleket s azután seregét az eredetileg táborhelyül kijelölt „terepszakaszon Romhány falu északi kijárata és a Bodonytól Szátok felé húzódó hegylánc között két hosszu vonalban állította fel.” Ezen aztán akkor sem változtatott, midőn nemsokára azt a hírt vette, hogy az előbb említett mintegy 1500 főnyi ellenséges lovasság Vadkert felől Romhány felé nyomul előre. „Középütt a svédek, jobbról a tiszántúli hajdúk álltak néhány rendes csapattal, balról a lengyelek, a tartalékban Sennyei és Draguly csapatai.” „Maga a fejedelem – a hagyomány szerint – felsietett a Felsőbodony nyugati kijáratánál kiszögelő domb oldalán lévő úgynevezett „templomrom”-hoz, amely pontról a Lókus-patak Romhány mellett fekvő szakaszát jól láthatta.”
Mialatt a kuruc sereg csatarendjét megalakította, báró Sickingen altábornagy is a helyszínére ért hadával s „nem akarván a kurucoknak időt engedni a teljes kifejlődésre,” ő is azonnal csatarendbe állította az említett mellékleten látható módon hadát, még pedig a vérteseket és dragonyosokat az első, a huszárokat pedig a második vonalba. A dragonyosokból álló balszárny feletti parancsnokságot gróf St. Croix tábornok vette át, a jobbszárnyon álló vérteseket pedig maga Sickingen vezényelte.
Miután ilyenformán mindkét fél ellenséges behatás nélkül elég nyugodtan és zavartalanul megalakította csatarendjét, délután 3 óra tájban kezdetét vette a romhányi csata anélkül, hogy arra előzetesen bármelyik fél is gondolt, illetve számított volna. A csata bevezetésének és kifejlődésének körülményeit Rákóczi emlékirataiban (266. old.) következőleg adja elő: „Az ellenség, mihelyt megpillantá harcvonalamat: szintén csatarendbe állott, hátával (helyesebben: balszárnyának hátával) a mocsárra dülvén, és ekképpen balszárnyával fedezett oldallal kezde előnyomulni, amiből azt következtetém, hogy a harcvonalam (jobbszélső) végét képező gyalogságot akarja megtámadni, hogy így oldalba vehessen. Erre én egy negyed-kanyarulatot tettem, hogy őt bekeríthessem; minthogy azonban az én hadvonalam sokkal hosszabb volt az ellenségénél, s a balszárny (balszélső) végén álló lengyelek azon törekedtek, hogy összecsaphassanak a némettel: e fordulatuk által annyira jobbra nyomták hadvonalamat, hogy a gyalogság majdnem a mocsárba szoríttatott.” Egyébként a lengyelek lendületes átkaroló, iletve részben oldalozó támadása mindjárt az első összecsapásnál nagy eredményt ért el, amennyiben Sickingen szemben álló vérteseinek nemcsak arcvonalát törte át, hanem azok háta mögé kerülve, az ott álló Ocskay-féle labanc huszár ezredet is rendetlenségbe hozta. Egyidejűleg a svédek a hozzájuk csatlakozó regulári kuruc haddal szintén nagy lendülettel vetették rá magukat a velük szemben álló vértesekre s azok vonalát áttörvén, a Hohenzollern és La Tour ezred nagy részét a Lókus patak mocsarai elé szorították. Rákóczi jobbszárnya, a tiszántúli had és Bagossy hajdúi, részben azért, mivel a tőlök balra álló csapattestek által szorítva, némi rendetlenség támadt soraikban s Bagossy hajdúinak azonkívül a mocsárba való beszorítás veszedelme ellen is kellett küzdeniök, másrészt azért is, mivel St. Croix dragonyosai közben erőteljes támadásba mentek át a kuruc jobbszárny felé, ez utóbbi már annak is megörült, hogy a császári dragonyosok elszánt rohamát valamikép megállíthatta. Ez főleg a tiszántúli had közbelépésének volt köszönhető, míg a hajdúk s talán a tűzérség túlmessziről leadott tüzelésének egyáltalában nem volt meg a kívánt eredménye.
Időközben a lengyelek mindjobban körülfogták Sickingen jobbszárnyát, „úgyhogy az – mint Markó mondja id. m. 22. oldalán – véglegesen összegabalyodott, amit elősegített az a körülmény is, – mint Sickingen jelentése is mondja – hogy a szándékosan a második vonalban hagyott huszárság, fejét vesztve, belekerült a forgatagba s összekeveredett a dragonyosok soraival. Ekkor Sickingen lovasainak az a része, amely látta, hogy teljesen körül van zárva, megadta magát s letette a fegyvert. A többiek beleszorultak a mocsaras ingoványba s maga Sickingen altábornagy is nyakig merült lovával együtt a posványba… A győzelem ebben a percben Rákóczi kezében volt. Ezt Sickingen is beismeri jelentésében. Most azonban a lengyelek a további harcot beszüntették s miután a császáriak podgyászkocsijai ép akkor érkeztek meg a harc színhelyére, hozzáfogtak a fosztogatáshoz. Ugyanekkor a magyarok szerencsétlenségére a svédek is, a hozzájuk csatlakozott s a támadásban résztvett reguláris kuruc lovasokkal együtt, nem látván közvetlenül maguk előtt ellenséget, beszüntették további harctevékenységüket s helyükön állva maradtak. A tiszántúliak pedig „a magyarok becsületes szokása szerint” szintén zsákmányolni kezdtek s ők is kifosztottak néhány társzekeret, de nemcsak az ellenségét, hanem magának a fejedelemnek társzekerét is fölverték. Ezüstkanalait, tálmelegítőjét, arany kávéskanalát, arany sarkantyúját s patkóját, stb., sőt kápolnás ládájából a kelyhet, keresztet, stb. is elvitték.
Az ezidőben kialakult kölcsönös helyzetet a XVIII/23. b) számú melléklet mutatja. Eszerint Sickingen vérteseinek mintegy fele, az Uhlefeld-ezred teljes egészében és a Hohenzollern-ezred egy része, valamint az Ocskay-féle labanc huszár ezred legnagyobb része a lengyelek által körülfogva, azok előtt letette a fegyvert. A lengyelek egy része ezen ellenséges osztagok lefegyverzésével és őrizetével volt elfoglalva, másik része tovább folytatta Sickingen podgyászvonatának kifosztását. A szerencsétlenül járt császári altábornagy s a vele együtt az ingoványba került vértesek többi része az őket elnyeléssel fenyegető mocsárral küzködtek, hogy abból alahogyan újból kiszabaduljanak. St. Croix tábornok két dragonyos ezredét és a közéjük vegyült Secula-huszárokat, miután a kuruc jobbszárny ellen megindított támadása rövidesen fennakadt, hamarosan kivonta az ellenség tűzkörletéből s azokat valamivel hátrább újból rendezni és a harc folytatására alkalmasakká tenni igyekezett. És ez sikerült is neki, miután a vele szemben álló ellenséges csapattestek, Bagossy hajdúi és a tiszántúli hadak, mint nemkülönben a svédek és a hozzájuk csatlakozott reguláris kuruc hadak még csak meg sem kísérelték az előbbrejutást, a hátuk mögött álló Sennyey- és Draguly-ezredek pedig sem saját jószántukból nem mentek előre, sem Rákóczitól, avagy Károlyitól nem kaptak erre vonatkozólag parancsot.
St. Croix tábornok gyakorlott, éles szeme hamar észrevette a svédek és a kuruc jobbszárnycsoport között támadt hézagot és mihelyt az általa személyesen vezetett savoyai dragonyos ezred félig-meddig újból együtt volt, vakmerő elhatározással elszántan belevágtatott ezredével ebbe a hézagba, ahova az Althann-dragonyos ezred parancsnoka, Schuhknecht alezredes is követte ezredének már ismét gyülekeztetett részével, mely mozdulathoz aztán talán a Secula-huszárok egy része is csatlakozott. Az említett hézagba bejutva, St. Croix ezredével gyorsan felkanyarodott balrafelé és a tiszántúli lovasság vonalát fölsodorva, váratlanul Bagossyék háta mögött tűnt fel. Ez a váratlan, meglepő és erélyes támadás annyira megdöbbentette az egész kuruc jobbszárnyat, hogy az hamarosan kereket oldott és rendetlen, vad futásban keresett menedéket a mocsáron át részben Felső-Bodony, részben Romhány felé. Ezt látva, a svédek és a velük volt reguláris huszárok is visszafordultak s szintén megkezdték a visszavonulást. De ez nem ment símán. „A hajdúság – írja Markó id. m. 27. oldalán – a megfagyott zsombékos talajon még úgy ahogy át tudott vergődni, de a kuruc huszárságot Saint-Croix csapata a mocsár szélén utolérte és legázolta. Saint-Croix gyors elhatározása s ez a kellő pillanatban harcászatilag kiváló érzékkel megválasztott helyen végrehajtott lovasroham a csatát végleg eldöntötte a császáriak javára. Ezt Sickingen minden jelentésében loyalisan elismeri, sőt Saint-Croix tábornokot és Schuhknecht alezredest kiváló vitéz magatartásuk elismeréséül előléptetésre javaslatba is hozta. – Ezután az eredményes lovasroham után a császári lovasság gyülekezni kezdett. Ekkor újabb, eddig még érintetlen kuruc huszárezredek közeledtek… de amikor azt látták, hogy a császáriak már gyülekeznek, ahelyett, hogy reájuk rontottak volna, érthetetlen módon szintén megállottak.
„Hogy a császáriak harcászati sikere teljes legyen, közbejátszott az ütközet e mozzanatában egy szinte komikusan ható jelenet. Bánkon, Romhánytól nyugatra, a Viard-császári őrsége volt elhelyezve. A kurucok Vadkert felé való közeledésének hírére onnan egy Migli nevű kapitány 12 emberrel, valószínűen mint portyázó járőr, a kora délutáni órákban Romhány felé indult s az ütközet alatt a csata színhelyétől nyugatra fekvő (ma már nem létező) kis erdőnek egyik kiszögelésében rejtőzött el. Ez a kis csapat akkor, amikor a kuruc arcvonal felbomlása már megkezdődött, egyszerre éktelenül elkezdett trombitálni és dobolni s olyan nagy lármát csapott, hogy a kurucok azt hitték, hogy a császáriak segítségére váratlanul innen érkezik egy erős csapat. A laza fegyelmű kuruc csapatok soraiban erre azután végleg felbomlott minden rend, mindenki a Lókus hídján s a gázlókon át igyekezett a patak túlsó partjára. Amikor a lengyelek látták, hogy egyedül maradtak a csatatéren, abbahagyták a fosztogatást és szintén visszavonultak Romhány felé. „Ubi est princeps?” kiáltozással keresték mindenütt Rákóczit, (valószínűleg azért, hogy további magatartásukra utasítást kapjanak). Amikor a fejedelem seregének pusztulását látta, a dombról lesietett, hogy feltartóztassa a visszavonuló hadinépet. A hídnál találkozott Károlyi Sándor altábornaggyal, aki lebeszélte őt a személyes közbelépésről, nehogy újból megismétlődjék a trencséni eset, amikor a fejedelem a visszavonulás forgatagában lovával együtt felbukott s majdnem fogságba került.” Ellenben Károlyi „látván, hogy az ellenségnek jobbszárnya és dereka (centruma) megdöntetett, – írja Rákóczi emlékiratai 268. oldalán – és hogy a németekkel lévő rácz hadak Vadkert felé menekülnek: elvágta visszavonulási útjokat, s vezéröket elfogá.”
Ezzel a csata véget is ért. Saint-Croix tábornok eredményes közbelépése folytán Sickingen a mocsárba szorult vértesekkel együtt lassanként kiszabadult kínos helyzetéből s azután újból csapatainak élére állva, azokat a vadkerti út mentén gyülekeztette. Ámde azok gyenge létszáma és kimerültsége a további működést, vagyis a harc folytatását, illetve az üldözést lehetetlenné tette. Rákóczinak még volt két intakt ezrede, a Draguly- és Sennyey-féle, de azok iránt úgy látszik nem volt valami nagy bizalma s így a csapatoknak a Lókus patak mögé való visszavonulását rendelte el, ami az ellenség által többé nem zavarva, elég símán volt végrehajtható és csupán a Saint-Croix támadása által érintett csapattestek legnagyobb része széledt el. A reguláris ezredek, továbbá a svédek és lengyelek megmaradt részei a hídon és gázlókon a Lókus patakon átkelvén, annak mentén arccal északnak megállottak. A svéd és lengyel tisztek biztatták Rákóczit, támadja újból meg és üldözze a szintén nagyon megviselt és sokat vesztett ellenséget, „de a fejedelem elkedvetlenedve csapatainak semmivel sem indokolható gyenge magatartása felett,” ezt a tanácsot nem fogadta el, hanem a további visszavonulást rendelte el.
Hasonlót cselekedett Sickingen is, aki erősen megfogyatkozott hadát Vadkertre vezette vissza.
„Bár a csata – írja Markó id. m. 29. oldalán – csak rövid ideig tartott, mert késő délután, 3 órakor kezdődvén, annak a januárban korán beálló esti szürkület hamar véget vetett, a veszteség mindkét részről elég súlyosnak mondható. A csata befejeztével Sickingen ezredei a harcteret röviden átkutatták s azután háborítatlanul vonultak vissza Vadkertre. A kurucok még aznap este a Romhánytól kb. 13 km.-nyire délkeletre eső Gutáig mentek s ott gyülekeztek… Mivel a csata után a kuruc szokástól eltérően a csapatok eloszlásuk után már néhány napon belül Guta és Aszód környékén összegyülekeztek, eléggé pontosan megállapíthatták veszteségeiket, amelyeket az első császári jelentések (Sickingen első harcjelentése és a Wienerisches Diarium) erősen túloznak. E források szerint 2000 halott maradt a csatamezőn, 50 szekér kuruc sebesültet szállítottak Gyöngyös felé, sok tiszt – közöttük 7 svéd kapitány – és 30 közember esett foglyul, a mocsárból 2 ágyút húztak ki és 27 zászlót zsákmányoltak. Egy másik bécsi forrás, a Theatrum Europaeum már csak 1500 halottról beszél. Ugyanennyit mond Kolinovics is krónikájában. Kuruc eredetű forrásainkat, a Mercurius Veridicus hivatalos jelentését és Beniczky Gáspár naplófeljegyzését hitelesebbnek ismerhetjük el. Ezek szerint a csapatok vesztesége elesettekben kb. 350-re tehető, ezek közül 200–250 a gyalogos és 100 a lovas. Ugyanennyinek mondják a sebesültek számát. Valószínű, hogy ebben a számban benne foglaltatik az auxiliáris hadak vesztesége is, amelyek Thúróczy László Ungáriájában 80 főben állapít meg (40 svéd és 40 lengyel). Szaniszló Zsigmond naplójában 400 fő veszteségről beszél, ami ez adatokat megközelíti. A tisztek közül elestek: Babócsay Ferenc brigadéros, Pászthói Horváth István, Becse András és Andreánszky Zsigmond alezredesek, még más 16 tiszt és 306 katona. – A császáriak veszteségéről sem Sickingen első jelentése, sem a Wienerisches Diarium, sem a Theatrum Europaeum nem tesz említést. Többi adataink is annyira hézagosak, hogy a veszteségek nagyságára csak következtetni tudunk. Kuruc források szerint a németek közül alig menekült meg a csapatok egy harmada, a többi fogságba esett, elesett vagy a mocsárba veszett,” (de ez persze szintén túlzás). II. Rákóczi Ferenc a hadvezér című munkája 373. oldalán Markó arra a következtetésre jut, hogy a császári sereg kb. 7–800 főt vesztett, vagyis, hogy a csapatnak fele ott maradt. De ez is talán kissé soknak látszik.