f) Lőcse Andrássy István árulása folytán megadja magát.
Amikor Heister 1709 december közepe táján Bécsbe ment, Lőcse előtt, mint tudjuk, Löffenholtz altábornagyot hagyta vissza, aki Késmárkon ütötte fel főhadiszállását s Lőcse körülzárásának felügyeletével Hartleben tábornokot bízta meg. De ez a körülzárás meglehetős gyenge volt, úgyhogy az élelmi és egyéb szükségleti cikkekkel odairányított néhány száz főnyi kuruc lovasnak majdnem mindig sikerült a császáriak vonalát áttörni. Igy többek között 1710 január 2.-án Bercsényi parancsára Ordódy György dandárparancsnok indult el ily feladattal, aki azt szerencsésen elvégezvén, január 6.-án visszatért Eperjesre. Január 12.-én Bercsényi még mindig azt írhatta Kassáról, hogy „Szepesben még in statu quo vannak az dolgok”, bár ekkor már a császáriak komolyabban hozzáláttak a munkához. 1710. január 9.-én Hartleben tábornok Eperjesről kelt levelében, mintha e város már birtokában lett volna, holott ott még mindig Berthóty Ferenc volt a parancsnok, nyájas hangon felszólította a lőcseieket megadásra, de ezek Görgey János szepesvári parancsnok közléséből megtudván, hogy Eperjes még mindig kuruc kézben van, a felszólításra nem reagáltak.
Január közepén a császári csapatok közelebb vonultak Lőcséhez és nyomban hozzáfogtak a várost uraló magaslatokon a kurucok által elrontott ostromsáncok és ágyútelepek helyreállításához s nemsokára maga az ostrom is kezdetét vette. De a védők most is hősies erélyt és ellenállást fejtettek ki. „Czelder Orbán brigadéros volt még mindig a védelem lelke – írja Thaly, A lőcsei bizottság jelentései című tanulmányában a Századok 1872. évf. 603. oldalán – ki is gyakori sikeres kitöréseket rendezett, vitézül forgolódott, buzdított, lelkesített – katonaságot, polgárságot egyaránt. S míg a védők a hullongó bombákat, melyek a már úgyis leégett vagy levert tetejű kőboltos házakban nem sok kárt tehettek, egykedvűleg nézték, s jól irányzott lövéseikkel serényen ritkíták az ostromlók sorait: nem is sejték, mily roppant veszély közelgett reájok.” Löffenholtz tábornok ugyanis módot talált a lőportárnok megvesztegetésére, úgy, hogy ez egy tornyot éppen akkor vettetett fel, amikor a németek rohamot próbálva közeledtek.”, – írja Rákóczi emlékiratai 261. oldalán. – Semmi kétség, – mint a következmény megmutatja, – hogy a fejedelem itt Duprčs alezredest érti, akit mint tűzérségi parancsnokot, a lőportárak fölötti felügyelet illetett. E nagyszerű felrobbanás, mely a lőportárúl használt magas bástyatornyok egyikében történt, s a tornyon kívül kétoldalt a védfalat is jó darabon beledönté a vár árkába, – január 23.-án esti 8 órakor rázta föl a várost s a környéket iszonyú robajával és rengésével úgy, hogy még a két órányira fekvő Szepesvárott is földindulásnak vélték. Az áruló gonoszul kiszámítaná az időt is, hogy a rövid téli napon estéli 8 órakor már teljesen beállott éji homály a zavart még növelje. De a pokoli számítás megtört a derék védők rettenthetetlenségén, amennyiben a falakra vegyest állított katonaság és polgárság s a vész színhelyén parancsnokló Czelder dandárnoknak a támadt résre állított hajdúsága, sűrű lövéseivel és kézi fegyverekkel kitűnő vitézséggel verte vissza az árkot betöltő falomladványokon s ostromlétrákon felrohanó ellenséget. Az éj beálltával megkísérlett roham másnap (jan. 24.) d. u. 5 óra tájban a császáriak összes erejével megujíttatott, s 3–4 óra hosszat tartott szakadatlanul, miközben, hogy a rémület még nagyobb legyen, egyre hullott a bomba is a városba az ágyútelepekből. A lőcseiek, szerencsére, lőporukat nem csupán egy helyütt tartották, és így, bár főraktáruk a felrobbanás által megsemmisült: még annyi lőporuk más tartó-helyeken maradt, hogy sűrű ágyú- és puskalövéseikkel, az ostromlók százainak holttesteivel tölthessék meg széles áraikat. Czelder egyre osztogattatá a töltényeket a védők között, s szavakkal s példájával biztatta vitézeit. Mint általános értesítésekből következtethetni, Andrássy tábornok is dicséretesen viselé ekkor még magát. Löffenholtz végre látva, hogy semmikép sem boldogulhat erőszakolt s a késő éjbe húzódott rohamaival: véres fejjel, kemény veszteséggel visszavonult táborába, s az ostromot újból szoros zárlattá változtatta… Lőcse védelmében kétségkívül e január 24-ike volt a legfényesebb nap, melynek eredménye a védőket önérzettel tölthette el. A diadalmasan visszavert rohamok után, a leomlott fal helyén támadt résnek legalább pallizádákkal s ágyúkasokkal való kitöltéséhez, s az omladvánnya, s holttestekkel megtelt árok lehető kitisztításához kellett látni, – az ellenség ágyúlövései között. De ez, bár veszélyes, az ostrom visszaveréséhez képest már csak másodrendű munka volt a hősöknek. Nagyobb baj vala, hogy a felrobbanás folytán lőporuk igen megszűkült, s miután az ostromzár is pár hét óta szoros vala: az eleségben is kezdének lassan fogyatkozni…” Bercsényi, a bajon segítendő, hiába küldött parancsokat Berthóty Ferencnek, Andrássy Pálnak, Sréter Jánosnak Eperjesre, hogy a környéken levő lakosság fedezete alatt azonnal küldjenek Lőcsére lőszer- és ha lehet, élelmiszer-szállítmányokat is, de e parancsnokok február 1.-én, 5.-én, illetve 8.-án kelt jelentései szerint az erre vonatkozó ismételt kisérletek nem jártak eredménnyel. „Ekként, – írja Thaly a Századok 1872. évf. 607. oldalán – az oly sokáig s oly vitézül küzdött lőcseieknek házaik leégetve, összelőve, védfaluk szétrobbantva, lőporuk fogytán, eleségük szűkön, s a megsegítéshez is egyhamar reménységök, a kurucz haderők távolléte miatt, nem lévén, nem lehetvén, – csoda-e, ha ily körülmények közt a városbéliek, a becsületet megmentett, sőt vitézi hírnevet szerzett kemény ellentállás után, a megszállás tizenharmadik hetében tisztességes capitulatióról kezdének gondolkodni?” A város németes főbírája, Alauda, a városi tanács határozatából február 9.-én kapituláció-tervezetet küldött a főhadiszállását közben a szomszédos Illyésfalván elütött Löffenholtz altábornagyhoz. Ezt a város polgársága megtudván, óvást emelt eme, tudtuk és megkérdezésük nélkül tett lépés ellen s ugyanezt az álláspontot tette magáévá a helyőrség is, kijelentvén, hogy „kész inkább az utolsó csepp vérig harczolni, mintsem hogy gyalázattal rakja le fegyverét. (Városi jegyzőkönyv). Czelder nyomban Andrássy István tábornok elé terjesztette a dolgot, mint akit mint a város és helyőrség főprancsnokát, a továbbiakra nézve az intézkedés joga megilletett. Ez február 11.-én a reggeli órákban történt. „Andrássy azonban – írja folytatólag Thaly – ekkor már a császár részére meg volt nyerve, s a város feladását illetőleg, Alaudával és tanácsával titokban egykézre dolgozott: csakhogy szándékát Czeldertől és a tőle függő katonaság- s polgárságtól féltében nem meré végrehajtani. Andrássy eltántorítása pedig így történt: Löffenholtz tábornok neje magyar asszony volt, egykor Absolon Dánielnek, Thököly Imre fejedelem Munkács várát és Zrinyi Ilonát elárult kancellárnak özvegye. Ez az asszony, ismerős Andrássy kedvesével, reá vevé e kétes jellemű nőt: bírja rá mindenható befolyásával Andrássyt, hogy Lőcsét kezére játssza a császárnak; Löffenholtz jutalmul grátiát szerzend az udvartól neki, és egész családjának, életére s összes javaira, – sőt még kitüntetésekre is tarthat számot, ha e jó alkalmat el nem szalasztja. A hiú és gyöngeelméjű Andrássyra, ki mindig a mások tanácsán szokott vala járni, – hatott a ravasz asszony csábítása; csak a végrehajtás módozataira, mikéntjére habozott még.” Hanem aztán még aznap a városházán nagy tanács- és községi gyűlés tartását rendelte el, amelyen Alauda főbíró és Brockhoff jegyző, Andrássy intenciói szerint úgy adták elő a dolgot, hogy íme a város már mindenben nagy szükséget szenved, s miután segítségre nincs kilátás, „itt van már az idő a megadásra; ne ontasson ártatlan vért a generális, a maga lelkére!” (Városi jegyzőkönyv). E beszédek hatása alatt a gyűlés ekként is hozta meg határozatát. „Czelder Orbánnak – írja Thaly – mit volt mit tennie? Aláveté magát a többség határozatának; s hogy vitéz hadai számára a katonai becsülettel megférő, tisztességes capitulatio kieszközlését megkisértse – maga ajánlkozott Löffenholtzhoz kimenni a táborba, aminthogy még aznap estve (febr. 11.) ki is lovagolt, és helyette gróf Trautson, a Thürheim-ezred (al-) ezredese jöve be zálogul. – Czelder megkisérlé a becsületes alkut, de Löffenholtz … az ostromot kiállott őrségnek a hadijog alapján követelt kivánatát: a tört résen át, fegyveresen, teljes katonai díszben vonulhatni ki, ismételten makacsul megtagadta, mire Czelder saját és a helyőrség nevében megszakítottnak jelentette ki az alkut. Ennek ellenére Löffenholtz, Andrássy és segítőtársaiban bízva, február 12.-én az úgylátszik Czelder kiséretében kiment s általa már előbb megnyert Duprčs alezredes, a városban levő huszárezred parancsnoka útján az alábbi felhívást intézte a helyőrség parancsnokához és a város tanácsához: Miután Duprčs alezredes, a városban levő huszárezred parancsnoka útján az alábbi elhívást intézte a helyőrség paransnokához és a város tanácsához: Miután Duprčs alezredes amnesztiát és a császár legfelsőbb kegyét kérte, ő (Löffelholtz), a Heister tábornagy-főparancsnoktól nyert teljhatalmánál fogva, ezennel biztosítja számára nemcsak a legfelsőbb kegyet, hanem alezredesi rangját a császári hadseregben is, – egyúttal kijelentvén, hogy a Lőcsén levő helyőrség összes tagjainak, kinek-kinek saját eddigi rangját hasonlókép megadja a császár hadseregében; melynél fogva reméli, hogy az egész helyőrség által fog állani ő Felsége szolgálatába, és így a császár hűségére visszavezéreltetik. Értesíti tehát erről bizalmasan a városi tanácsot is, azon felhívással: fogadja el a császári amnesztiát a város is a maga részéről, és addig is, amíg ő a császári katonasággal Lőcsére lemenne: alkalmazza magát a város Duprčs alezredes rendeleteihez, aki őket netaláni megtámadtatás vagy háborgatások ellen oltalmazni fogja. Inti továbbá, hogy a lakosok legkisebb ellenállást tenni többé ne merészeljenek, a bástyákra, védfalakra, tornyokra föl ne menjenek, – sőt mindenki otthon, házában vonja meg magát és csendesen maradjon; így senki sem fog sem személyében, sem javaiban háborgattatni. És ha majd a hűségeskűt a polgárság letette, meg fog engedtetni, hogy részükről az udvarhoz követség küldessék, az ezennel megigért amnesztia és a város régi kiváltságai megerősítésének, úgy egyebeknek kieszközlése végett.” (Eredetije a lőcsei városi levéltárban).
Ezzel összhangzásban Andrássyék a városnak német kézre juttatását a február 12-ikére következő éjszakára tűzték ki. Hogy ez miképpen történt? „A városi levéltár okmányai – írja Thaly – itt elhallgatnak; de írva hagyta Rákóczi fejedelem, fenntartotta a hagyomány, és hirdeti még ma is egy emlék a lőcsei várfalon. – 1710. február 13-ikára, egy csütörtöki napra virradó hajnalon, az őrjáró tiszt a bástyák felé igyekezvén, hogy a strázsákat megjárja: kiséretével a város utczáin fegyveres németekre bukkan; – azonnal riadót veret, mire a városban szerteszét szállásoló katonaság, a polgársággal együtt fegyvert ragadva, a házakból mindenfelől előrohan, s a nagy piacz felé igyekszik: ezen azonban – már Löffenholtz gyalogsága volt hadirendben, zászlóaljanként fölállítva. A fölriadtak e meglepő látványra nem kis zavarba jöttek; nem tudták, mihez kapjanak? – A gyülekezők egy része a mellékutczákban igyekezett sorakozni. – Ezenközben előállott Andrássy, Duprčs, Neumann, előálltak Löffelholtz megbízott tisztei, úgy Alauda, Brockhoff, és a többi megnyert városi atyák, és a feladási föltételeket kezdék mindenfelé hirdetni: aki a katonaság közül a császár szolgálatára áll, rangját megtartja, aki pedig szolgálni nem akar, – bátran hazamehet, nem lesz bántása, nagy tegye le fegyverét, és esküdjék meg, hogy a császár ellen harczolni többé nem fog. A polgárság maradjon békében: jogai és a város kiváltságai fenn fognak tartatni. – A meglepetés zavarában e föltételeket hallva, s a további ellenállás lehetősége fölött a szorongató körülmények közt kétségbeesve, – mindenki meghódolt. A helyőrségnek nagyobb, kivált a leginkább németekből álló Andrássy Pál–Neumann-féle ezred túlnyomó részét, kit csábítással, kit ijesztéssel a császár szolgálatába esküdtették. A Czelder és Pongrácz hajdúitól pedig, kit szepesi fiúk voltak a fegyvert és katonaruhát elszedvén, hazabocsátották. Csak Czelder Orbán nem hajolt meg – ki is hadsegédeivel együtt, a capitulatio ellenére elfogatván, a késmárki várba hurczoltatott. – Bercsényi, Des Alleurs franczia tábornokkal találkozandó, ép ez idő tájban Ungvárra rándult volt át Kassáról, – hová midőn február 17.-én visszaérkezett: ott lepte meg a váratlan hír, melyet Károlyi Sándorhoz másnap, 18-ikán intézett levelében ekkép ír le: „Tegnap érkeztem ide vissza, de valóban rossz hírekre, mert Andrássy István eddig való dicséreteit hitetlenséggel végzette: ez elmúlt csütörtökön (febr. 13.) Lőcse várossát kézhez adta Leffelholcznak, maga is hitetlenül elpártolt, az praesidiumnak is nagyobb részét odaesküdtették az tisztekkel együtt: egyedül Czelder Urbán brigadéros uramat árestom alatt vitték Késmárkra. Az közhajdúságból penig akinek kedve nem volt a császár hűségéhez: fegyverét és mundírját elszedvén, s megesküdtetvén, hazabocsájtá.” – Rákóczi pedig így írja le az eseményt Emlékirataiban (261–262.): „Lőcsén erős helyőrségem volt. E város régi tornyos védfalakkal vala körülvéve; az ellenség nem volt oly helyzetben, hogy faltörő-ágyúkat vihessen alája. Andrássy István tábornok önként ajánlkozott megvédésére, Czelder Orbán ezredessel, aki e környékbeli születésű vala, s egyike legügyesebb tiszteimnek. Leffelholtz tábornok, ki Szepes vármegyét megszállotta volt, módot talált a lőportárnok megvesztegetésére: úgy, hogy az egy tornyot éppen akkor vettetett fel, mikor a németek rohamot próbálva közeledtek, – de rohamuk kitünő vitézséggel visszaveretett. Mindazáltal Leffelholtz e kudarcz után sem vonult el Lőcse alól. Neje magyar asszony volt, hajdan Absolonnak, Thököly cancellárának hitvese. E nőnek sikerült cselszövényeivel megnyerni Andrássy tábornok kedvesét, hogy beszélje rá a tábornokot: alkudnék meg titokban Leffelholtz-czal. És e nő, hizelgései által valóban czélt is ért. De Andrássy nyiltan nem meré végrehajtani czélzatát: mivel fél vala Orbán ezredestől és a polgárságtól, amely nagyon ragaszkodott hozzám. Módot talált azonban az ellenséget titkosan bejuttatni, azon föltétel alatt mégis, hogy a helyőrségből azok, kik a császár szolgálatába állani nem akarnak: szabadon kivonulhassanak, és hogy a császár sértetlenül meghagyja a város kiváltságait. Sohasem tudtam meg igazán: miképpen történt a németek bejuttatása? Annyi tény, hogy a helyőrség és polgárság meg volt lepetve, midőn a városban bent látta őket. Fegyverhez akartak nyulni, – de a föntírt föltételek kihirdettetvén, mindenki megadá magát.”
„Mi módon történt légyen pedig a németeknek bejutása? – írja Thaly az id. h. 616. oldalán – amit, íme, a vezérlő-fejedelem soha meg nem tudhatott. – rejtélyes esetnek Lőcsén buvárkodásom alkalmával sikerült nyomába jutnom, most, másfél század mulva. Egy homályos néphagyomány, és a város falában ma is meglévő emlék tanított meg reá. Hallottam ugyanis Lőcsén beszélgetni, hogy a polgárság közt egy apákról fiúkra szállott ó rege él, a fehér aszonyról, ki egykor a törököket, hosszú ostrom után éjnek idején valami titkos ajtón bébocsátván, a várost az ellen kezére juttatá, – s hogy ennek a fehér asszonynak még a képe is megvolna valahol. Nagy érdekkel hallgattam ezt a hagyományt: mert mindjárt az Andrássy-históriát juttatá eszembe. Azt én ugyan jól tudtam, hogy a török Lőcsét sohasem ostromolta: de hát a néphagyomány, régi visszaemlékezések homályos tudatában, az ellenségből – törököt csinált. – Elég az, hogy ezt a regét hallván, élénken tudakozódni kezdtem a fehér asszony képe után: mutassák meg nekem, hol van? Vezessenek el oda. Egyik a másikra utalt, míg végre akadt, aki tudta, és el is vezetett a kelet felé kivivő kaputól balra, a most is teljes magasságában fennálló régi körfal melletti szűk sikátorba, s ott mutatott a védfalban egy berozsdásodott reteszű, elzárt ajtót („das kleine Thörl”), melynek tulsó felére festve látható – úgymond – a fehér asszony képe, mert ezen az ajtón bocsátá be éj idején az ellenséget. – Kimentünk a város keleti kapuján, a külvárosba. A díszes Probstner-kerttel és házzal szemben, melyhez a város ma kertül használt széles árkának azon része is tartozik, nyilik az említett régi ajtó, ez idő szerint a fák lombjaitól egészen elfödve. Elkértük a kertecske kulcsát s leereszkedtünk a mély árokba, majd fölmentünk a kert keskenyebb, felső részébe, mely a bástya alsó fal-gátján, az úgy nevezett fausse-braie-n áll. Itt, a lombok mögé rejtőzve: előttem állott a titkos ajtó. És valóban, nem kevésbé voltam meglepetve: midőn az ajtóra festve, életnagyságban, éjjeli fehér pongyolában – csak lengén vetve szép vállai körül egy keskeny vörös kendőt, – előttem állott, – Andrássy tábornok kedvese. Tekintete biztatóan int le a sáncz felé, s míg egyik fehér kezével is hívólag oda integet, addig másik kezében kulcsot tart az ajtó závárjára: ekkép mutatva s nyitva utat Löffenholtz katonáinak. – Imé, ez a lőcsei fehér asszony története, és megfejtése ama rejtélyes körülménynek, mely Rákóczi előtt örökre megfejthetetlen maradt. E „kis kaput” ugyanis, mint a városi levéltár adataiból látható, régente is ritkán használták: az akkori erődítési rendszabályok szerint arra szolgálván, hogy ha az ellenség a falakhoz puskalövésnyire közeledik, ezen át menjen ki a védő katonaság az alsó falgátra, hogy az ellent innét is lőhesse, míg fönt, a körfal tetejéről, feje fölött foly a rendes tüzelés. Világos tehát, hogy e kapucska az 1709–1710-iki megszállás idejében is, rendes körülmények közt zárva volt, és így őrt sem tartottak mellette, s annálinkább, minthogy az ajtó csak a fausse-braire-re vezet, amelyre az árkokból nem lehetett fölmenni, csak létrák segélyével. A biztosság tehát teljesen elégségesnek látszott az elzárás által. A kulcsok pedig minden megszállott várban maga a főparancsnok felügyelete alatt állván: a lőcsei „kis kapu” kulcsa fölött is Andrássy István tábornok rendelkezett. – Több magyarázat fölösleges. Löffenholtz táborában bőven volt ostromlétra, – s így az emberszélességű kis kapun is, a hosszú téli éjtszakán át, akármennyi német betakarodhatott. – Ekkép esett el, három hónapi védelem után, a kurucz ügyre nézve oly kiváló fontosságú Lőcse birtokától Rákóczi Ferenc, miután e várost és vele a Szepességet, több mint hat évig birta volna.”
„Thaly bizonyította, (Századok, 1872. évf. 596–618. és 1909. évf. 419–471.) – írja dr. Márki Sándor id. m. III, 86. old. – Jókai regénye közönséges hitté tette, hogy „a lőcsei fehér asszony” a várat valóban meglepetésszerűen juttatta a császáriak kezére. Pedig tulajdonképpen már szükségtelen volt az árulás, Löffenholtz január 25-iki és február 4-iki felszólítására a városi tanács a köznyomorúság következtében a várparancsnokkal együtt február 7.-én megállapította, 8-ikán a közgyűlésnek, s 9-ikén Löffenholtznak bemutatta a feltételeket; ezeknek némi enyhítését 11-ikén Czelder Orbán brigadéros kieszközölvén, Löffenholtz tábornok 13 heti ostrom után 13-ikán ünnepiesen vonult be a városba.
Lőcse átadása után Andrássy István, igéretéhez képest két testvérét, Pált és Györgyöt is az átpártolásra igyekezett rábírni, azonban Pál egészen a szatmári békéig kuruc tábornok maradt. „György pedig, amikor István bátyja Viard hadaival Krasznahorka alá ment és a grationális-levelet mutogatva, csábította öccsét családi váruk áldására, haragosan üzent ki az áruló testvérre: nyomban takarodjék el a vár alól, mert Isten őt úgy segélje, reá ágyúztat.” Krasznahorka alól Szepesvár alá vezette István úr a hadat hasonló biztatással, de ott meg Görgey János fenyegette ágyúi torkával. Murány várába is hasztalan írt csábító és intő levelet: az öreg Fáy István kapitány ott, mint sziklavára, rendíthetetlenül állott. Ekkép sehol sem boldogulva, visszatért Lőcsére, hol Löffelholtz oltalma alatt bátran kéjeleghetett a „fehér asszony” karjai között.”