Martonos.
Martonos.
Martonos. A zentai járásban, a vármegye éjszakkeleti sarkában, Kanizsa fölött, a Tisza mellett fekszik. A Martonos szó régi okmányainkban a XIII. századtól kezdve, férfinévként gyakran fordúl elő. Községként először 1335-ben találjuk említve, a midőn a kői káptalan által augusztus 31-én végzett határjárás alkalmával, Felső-Adorján szomszédja gyanánt van többek között felsorolva, s a határvonalba egy Gyékénytó nevű tó is esik. Ezután következik éjszaknyugat felől Pusztaegyház nevű földrész és Ludas-egyház, mire a határvonal délfelé fordúl. Az itt felemlített Pusztaegyház nem más, mint a mai Martonos határának nyugati részét alkotó és Ludassal határos mai Pucs puszta, a mely most Felső- és Alsó-Pucs pusztára van felosztva. Az 1355. évi felső-adorjáni, valamint az 1367. évi két Adorján határjárásában szintén említtetik Martonos, Pusztaegyház és Ludas-egyház. A következő évekről szóló okíratokban is többször van e helység felsorolva. Így 1424-ben Martonos és Gyékénytó Csongrád vármegyében 1497-ben, Martonos, Adorján, Vastorok (a mai Ostorok) szintén Csanád vármegyében. 1513-ban Pestényi István de Martonos volt a krakói egyetem tanulója. Ennek apja, Martonosi Pestyéni György, az 1505. évi rákosi országgyűlésen Csongrád vármegye követe volt. Később János királynak hű és bizalmas embere lett; 1530-ban, mint a budai vár kapitánya, a várat sikeresen védte a német Roggendorf ellen. Ezután országbíró lett, 1535-ben királyi helytartónak nevezi magát; 1541-ben még élt. Budai várparancsnok korából származik az a feliratos kőtábla, melyet Gubitza Kálmán a Sziga szigeten talált 1520-ból. 1523-ban még mindíg Csongrád vármegyében szerepel. 1424-ben Martonost, mely eddig a Michalyovszkiaké volt, Zsigmond király Chaaki Miklós erdélyi vajdának adományozta. A török hódoltság kezdetén, 1552-ben, egy magyar csapat, „neves” Martonosról fényes győzelmet aratott egy török csapat fölött, a mit Tinódi Sebestyén lantos „Szeged veszedelme” czím alatt megénekelt. Martonos lakossága is elmenekűlt a török elől és a török defterek szerint csak nagyon kevés háznak maradtak vissza lakói. Így (Steltzer szerint) a szegedi nahijébe tartozó Martonoson 1554-ben csak 3 adózó ház volt, a mely szám idővel kissé emelkedett, mert 1570 körűl 20, 1580–82-ben 17, és 1590–91-ben 31 adózó ház volt itt. A török hódoltság elején Martonos bizonyos Rondics Andrásé lehetett, mert 1564-ben ez tiltakozik, a leleszi káptalan előtt, Gémes Ferencz és Kamuthi Balázs ellen, hogy az ő birtokrészeit a Csongrád vármegyei Martonosban maguknak ne adományoztassák. Az 1649. évben Imbrisimovits belgrádi püspök okt. 11-én 245 egyént bérmált meg Martonoson a Szt. Mártonnak szentelt templomban. Ez időtájt Martonosnak még 730 lakosa és temploma volt. A következő években e helység Gombkötő Jánosé. 1677 febr. 22-én Vattai Pál magyar levelet ír a martonosi bírákhoz a puczai (értsd: puszta-egyházi) puszta ügyében; márczius 24-én a martonosi bírák irnak magyar levelet ugyanazon ügyben Sámfalvára Basó Mihály, Heos Sámuel és társaikhoz; ugyanazok ugyanez ügyben május 9-én is írtak Váczi Szabó Györgyhöz Szendrőre. Az eredeti levelek Bécsben vannak az udvari kamarai levéltárban. Midőn Szegedet 1686. október 22-én a császári seregek bevették, a másfél százados török uralkodásnak e vidéken vége szakadt; de a Tiszán túl még sokáig tartotta magát, s ez ellen kellett a Tisza innenső partját megvédeni. Ez volt feladata a nehány évvel később szervezett tiszai határőrvidéknek, melynek első nyomát Martonoson is megtaláljuk, a hol e czélból szerb miliczia volt elhelyezve, a mely egy 1688 január 25-én kelt jelentés szerint élelemhiány miatt e várost (Schlösser) el akarja hagyni. Azért a katonai kincstár részéről a martonosi őrséget 1696-ban is élelmezni kellett. De a czél biztosabb elérése végett a határőrvidéket katonailag készültek szervezni, s a szervezetbe Martonost is mindíg felvették. Martonosra 50 gyalog és 25 lovas katona volt kivetve. 1702-ben itt legalább 300 adóköteles egyén volt. Az 1690-es években történt szerb telepítéskor bizonyosan Martonos is kapott új lakosságot. A régibb magyar nép innen kiszorúlt, s templomukat is az új jövevények foglalták 110el, a kiket határőri katonai szolgálatokra köteleztek. Ez időben, az 1697. évi zentai ütközet előtti napon, Zentáról egy török csapat indúlt Szeged felé, míg onnan Rózsa kapitány egy magyar csapattal vonúlt lefelé. A két fél Martonosnál találkozott, s a mai Budzsák nevű szőlőknél csaptak össze; a rétből jövő patakot ma is Görbe vagy Rózsa patakjának mondják. 1702-ben báró Gracich volt Martonos földesura. Martonos akkor kapta, mint katonai sáncz, a helység határához az üres Horgos és Szt.-Péter pusztáknak felét is. A Rákóczi-féle hadjáratokban Martonos is sokat szenvedett 1705 és 1706-ban, a midőn kirabolták és fölgyújtották. Egy 1750 aug. 15-én kelt királyi rendelet a Tisza melletti tíz katonai sánczot s így Martonost is feloszlatja és a polgári hatóság alá rendeli. 1751. június 28-án pedig szabadalom-levelet ad nekik, és e helységekből a tiszai koronai kerületet alkotja. Martonos azóta társaival együtt egyenlő pecsétczímert használt, t. i. kir. korona alatt: sast s két oldalán az évszám 17–51. Ez alatt kis körben katona áll s szántóvasat tart. A körülírás ez: „Sigil. loci. coron. Martonos.” A kik a katonai élet megszüntetését nem szerették, azok kir. engedélylyel a Tiszántúl, az ú. n. Bánságba vagy Oroszországba költöztek ki, a hol tovább is folytathatták a katonai életmódot. Így Martonos is 51 házzal és 80 lélekkel fogyatkozott. Az itt maradt volt katonatisztek pedig nemességet és kúriákat kaptak, így Martonoson: Egresity (Egri) János hadnagy, Gyurisity János és Eremity Zsivén zászlótartók (egyenként 60–60 holdat.) Minthogy azonban az 1751-ben adott szabadalmak csak a gör. kel. szerbeknek szólottak, a magyarokat és a más vallásúakat üldözték; sőt egy 1774 május 31-én hozott határozat alapján, az utóbbi években nagyobb számban ideköltöző magyar lakosokat még bottal is kikergették. A kölcsönös gyűlölködés napirenden volt, mígnem Mária Terézia királynő, 1774 augusztus 1-én kelt második privilégiumával, a tiszai kerület róm. kath. lakosságát is, a szerbekkel egyenlő jogúakká teszi. II. Ferencz király eme két privilegiumot 1800 márczius 14-én újra megerősíti és átírja. Martonos a katonai sáncz korában kapott Horgos és Szt. Péter pusztáknak felét mindenkor ellenvetés nélkül használta 1751-ig és ez évi privilegiuma alapján továbbra is 1769-ig. Ekkor azonban Zbiskó János kamarai uradalmi ügyész, jogtalanúl elfoglalt terület gyanánt, e két puszta felét elvette, két év múlva, 1771-ben a kamara 15,000 frtért Kárász Miklósnak adta el e két pusztát, a ki ez alkalommal még jó darab nádast is elvont a falutól. Martonos végre 1779-ben az elvont puszták miatt a kamara ellen pört indított s azt meg is nyerte. Martonos és a Kárász birtoka közötti határvillongásoknak egy újabb határjárás és Szentkirályi László nádori biztosnak az ítélete vetett véget 1834-ben. Egy, 1784. évi összeírás szerint Martonos határának nyugati részét Ludas mellett Felső- és Alsó-Pucs és (Felső) Ostorak puszták alkották és alkotják most is, régi romok maradványaival. Felső-Pucs pusztát Sztára Torinának is nevezték. 1784-ben a róm. kath. magyar lakosság ismét annyira megszaporodott (500 lélekre), hogy róm. kath. plebániáról és iskoláról kellett gondoskodni. Matrikulák 1780 óta vannak itt; a plebániát 1789-ben szervezték, a templom és pap lakása pedig csak 1811-ben épűlt. A gör. kel. templom építése iránt nincsenek adataink; valószínűen a szerb telepedés kezdetéről való, s nem lehetetlen, hogy az ősi róm. kath. templomból vagy annak alapjára épűlt. Van róm. kath. és gör. kel. iskolája is. Ipar is szépen virágzott itt. 1827-ben kaptak czéhszabadalmat a kovácsok, kerékgyártók, szabók, csizmadiák stb. Az addig mindíg különleges tiszai koronai kerület az 1848. évi 9. t.-czikk értelmében megszűnt. Az 1848–49. évi mozgalmak alatt a martonosi nemzetőrség is (magyarok és szerbek egyaránt) a római sánczok között tanyázó felkelő szerbek ellen az ókéri táborba szállottak. De midőn a szerb nemzetőrök magyarellenes hangulatot kezdtek tanúsítani, a magyarok, az ókanizsai nemzetőrök segítségével, lefegyverezték őket, maguk pedig Szt.-Tamásnál is részt vettek a harczban. 1849 febr. 2-ig Martonos békében maradt. Zenta szomorú bukása után, az onnan visszavonuló fegyveres lakosság elkeseredésében Martonoson a szerb lakosokra esett és 78 embert levágott. Másnap a szerbek Török-Kanizsánál mutatkoztak, mire a martonosi magyarok is elmenekültek. Márczius 22-én a martonosi szőlőknél egy támadó szerb csapatot visszavertek. Erre a magyar lakosság ismét visszatért Martonosra, a szerbek pedig csak Világos után jöttek haza. 1870-ben Martonos a koronakerülettel együtt, megváltotta magát a földesúri terhek alól. A helység magyar lakossága 111annyira gyarapodott, hogy a szerb csakhamar kisebbségben maradt. 1860-ban 4955 lélekből 3271 volt róm. kath., 1605 gör. kel., 77 zsidó, 2 ág. hitv. Nemzetiség szerint pedig volt 3332 magyar, 1572 szerb, 12 német, 33 oláh, 6 tót. A lakóházak száma 1062 volt a községben és a pusztákon. Ezzel szemben az 1900. évi népszámlálás adatai a következők: 1257 házban 6128 lélek; ezekből anyanyelv szerint 4692 magyar, 1399 szerb, 70 német, 11 oláh; – vallás szerint 4617 róm. kath., 1472 gör. kel., 66 izr. A község határa 17,848 kataszter hold, ebből a községé 6541, a gör. kel. egyházé 125 kat. hold. A községnek magának, mint testületnek, nagyobb birtoka van. A községben van takarék- és hitelszövetkezet, szerb földmívelők hitelszövetkezete s fogyasztási szövetkezet. Van tégla- és cserépgyár s fafűrészelési ipartelep. Határához tartoznak Ostorka és Szalatornya. Horgos és Martonos között négy régi halom van, s ezekhez közel egy földvár maradványai láthatók. E földterület felsőrészét Vaskapunak nevezik, az alsó, vagy bácskai részt Vastoroknak. Ez a két név a hely erődített voltáról tanúskodik. Martonos határában, nyugatra van még egy Nagy- vagy Paphalom s egy Kishalom. Martonosnak van vasútja, postája és távírója. Két országos vásárt tart.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
