ELŐSZÓ. Irta Bársony István | Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai

ELŐSZÓ.
Irta Bársony István

Szatmár vármegye nem szülőmegyém ugyan, de majdnem az. A Dunántúlról öt esztendős koromban. kerültem oda, s igazi „szülőföldem szép határából” nem emlékszem másra, mint csöndes házunkra, ribizkesoros kertünkre, fehér-barna foltos vizslakutyánkra. A mi ezután következik az emlékezetemben, az majdnem tizenöt esztendőn át csupa Szatmármegye. – Az első legszebb, legédesebb, bátran mondhatom: gyönyörű benyomások és képek, a miket a világról kaptam és a melyek emlékét dédelgetve őrzöm a lelkemben, mind onnan valók; – abból a szép vármegyéből, a melynek a síkságain hozzászoktam, hogy imádjam az Alföldet; lankás dombvidékén sokat és boldogan andalogtam; erdős, hallgatag hegyei között pedig néma csudálattal, templomi áhítattal élveztem azt az emelkedettséget, a mi a zajos világtól távolodó embert mindjobban megtölti az Isten közellétének a sejtésével.

Szatmár vármegyének mindene van, a mi a természetért rajongó lelkületet a változatosság örömeivel tölti el; s a ki csak ezt az egy vármegyét ismerné is meg nagy Magyarországból, az körülbelül tiszta fogalmat alkothatna az egészről; hisz hazánk határai között is ugyanazok a képek váltakoznak nagyban: az alföldi rónák, a melyek belenyúlnak Szatmár vármegyébe s nagy részét elfoglalják; a szelíd domblánczok, a minők a Szilágyság felé haladtunkban kerülnek utunkba, s a kék hegyek rejtelmes világa, a miből akkor kapunk, ha Máramaros irányában révedez tekintetünk, – onnan tovább Nagybánya tájára, a Rozsályig, a Guttinig és délkeletre a Bükkig.

Dúsvizű folyók és patakok öntözik ezt a területet; a Szamos meg a Kraszna főképen Szatmár vármegyéé; a legnagyobb magyar folyó pedig, a szőke Tisza, ott siklik el éjszaki határán.

Mintha álmodnám, a mikor fölidézem a régi képeket, a melyek közül az idők során sok megváltozott és átalakult. Ma már bizonyára alig ismerne rá, a ki egy pár évtized óta nem járt arra. Az emberi kultura folytonosan épít és fejleszt; de a fejlődés nyomán egyszersmind temérdek pusztulás van; a régieknek az elmulása, a mik közül, igaz, sokért nem kár; de van köztök olyan is, a mit akárhányan visszasírnak, s még csak maradiaknak sem lehet őket tartani e miatt.

Gondolataim távlatában ott látom Nagykárolyt, az én időmben még ugyancsak poros utczáival, terpeszkedő vármegyeházával, piarista gimnáziumával, pohos templomával, sivatag nagy piaczával, grófi kastélyával és parkjával, a piacz közepén ácsorgó czédulaházával; …aztán a mi eperfás, papsajtos udvarunkkal, diófás nagy kertünkkel; – a város alatt terülő postaréttel, a melyen túl látszik a kaplonyi ferenczrendi zárda kéttornyos temploma. Mindezen túl következik a láp; – a valamikor szinte mérhetetlenül nagy mocsárvilágnak, az Ecsedi-lápnak, kaplonyi nyúlványa.

Csak volt!…

Ott volt a szatmármegyei lapály közepetáján, a medencze mélyén, a mit síma rónasággal vesz körül a szatmármegyei Alföld. Az én gyönyörűségeim bűbájos forrása. Az annyiszor megénekelt aranykalászos róna; a pittypalattyos búzatáblák, a pipacsos árokpartok; a százféle illattal lélekző kaszálók és rétek.

Ahányszor a Tátrát bejártam, nekihevült, ihletett lélekkel emelkedtem csudáló vallomásaimban a „Hatalmasok”-hoz, az égbenyúló komor szirtóriásokhoz, a melyek lábánál annyira kellett éreznem porszemnyi voltomat. De azt a megremegtető melegséget nem éreztem láttokra, a mi még most is végigbizsereg bennem a „hazai” emlékekre, a szatmármegyei képek felújulására, a miket semmi más gyönyörűség ki nem irthat belőlem, el nem homályosíthat bennem.

A szatmármegyei síkság, ott Mátészalka, Nagykároly és Szatmár városa között, beleveszett még nem is olyan régen az ecsedi lápba. Még a szívem is nagyobbat dobban, ha rágondolok, erre a maga nemében páratlan tündérvilágra, a mit a czivilizáczió s az emberi haladás halálra ítélt, és a melynek a szépségeiről, érdekességéről, sőt némely szempontból értékes voltáról is, maholnap senki se beszélhet már személyes tapasztalatai nyomán. Hisz lassanként mindnyájan elmúlunk, a kik még ismertük. Egykoron százezer holdra nyúlt ki a nádasok és mocsarak országa; a sóhajtó nád beszélgetett a susogó sással; a zsombikos ezernyi ezer bozontos üstökkel lapult meg; ott volt az ismeretlen titokzatosságok hazája; a végtelen útvesztő, a miben el nem igazodhatott más, csak a ki jóformán ott született s az egész életét a lápon, meg a lápok környékén töltötte. Pákásznak, halásznak, csikásznak volt Eldorádója a láp; eltartotta a környékén települt falvakat, a melyek lakossága bár egyszerűen, de jobbára megélt belőle.

Tömérdek volt a szárnyas vad, a mit a lápkörnyéki ember „vizifíreg”-nek nevezett. Jól megnyújtotta a „fíreg”-ben az „í”-t, amúgy szatmármegyeiesen, hogy könnyen rá lehessen ismerni: hova való. Pedig a szatmármegyei magyar nyelv általában a legtisztább, legszebb, legigazibb, ezt az egy hosszu „í”-t kivéve, a mivel az „é”-t cseréli ki a szatmári ember.

Az ornithologiának olyan bőséges gazdagodása sehol sem lehetett volna máshol, mint ebben az ingoványnyal, nádassal, zsombikossal váltakozó csudavilágban. Ott lakott a sok fajta úszó és gázló, a melyek között soha sem látott példányok kerültek néha a vadász elé. A temérdek vadrucza: fajtára, nagyságra, tollazatra különböző; még a hangja is mindegyiknek más volt. A láp rendes lakója volt a nagy szürke lúd, a tőkés, a melynek a gunara akkorára is megnő, mint a hízott emdeni lúd. És mennyi lile, partfutó, kisebb gázló; mindenfajtájú sneff, a széleken terülő legelőkön a csapatos küzdő sneff, a melynek a hímje tavaszszal örökké veszekszik egymással, a szine, tarkázata pedig valamennyinek más. Ott kavarogtak viharzó röpüléssel a kicsi csörgő réczék, a melyek ezren is egy falkában süvítve forogtak kiszámíthatatlan fordulataikkal és hol barna hátukat, hol fehér hasukat mutogatták. A hosszúlábu gólyasneff, a tőcs, térden felül ácsorgott a vízben; a szélkiáltó-népség hallatta néha-néha mélabús csengő hangját; gémek, darvak, kócsagok j elentkeztek; a darutollnak nagy divatja járta; öt forintot, sőt többet is adtak az urak egy-egy szép, hajlósan lengő szürke darutollért, a minél jobban a pörge kalapot semmi sem ékesítette. Hát még a kócsag! A hófehér tündérmadár, a melynek hosszú sugárba oszló csillogó fehér tolla nagyúri kalpagok forgójának volt méltó dísze!

Csöndes estéken s hajnalokon, kivált nyáron, nagy volt a sürgés-forgás a láp lakói közt. Tavaszszal s őszszel a vándorok érkezése, távozása egészen más. A nyári, a költés után következő nagy mozgás, már a „húzás”, a mikor a fiatal nép ismerkedik az élettel és önállóvá válik. Az ilyen mozgás, jövés-menés, belenyúlt az éjszakába is. A ki a láplakók közül fent volt a magasban: le-leszólott; alulról a társai felelgettek neki. Szakadozottan, hol elhalva, hol kiújulva folyt a rejtelmes beszélgetés, a mit lassanként megismerni, megérteni nagy gyönyörűség volt. Így tartott hajnalig, a mikor újra kezdődött, ámbár hova-tovább kevesebb szóval. A nappal elhallgattatta a zajosok legtöbbjét. Csak a szárcsa kittyent, a búvár nyerített néha a csöndes rónavizeken, a hol tündérrózsa nyílott s a vizililiom széles leveleire kerczegő halászcsérek ültek le, pihenni.

Tündérmeséket lehetne erről írni. A nagy láp hajdani életéről, a minek immár vége, minthogy meghalt a láp, örökre. A Kraszna, a mely táplálta, hiába fut végig medrében habsörényes tajtékzó hullámaival, ha jön a tavaszi áradás, a lápot már fel nem támaszthatja. Azt lecsapolták, annak vérét vették. Az én időmben is alig volt már belőle több egy darabban, mint tizenöt-húszezer hold. De abban a nádrengetegben még megvolt a nagy láp minden érdekes szépsége. Én még vadásztam az ecsedi lápon, a melynek csak egyes részei voltak a többiek: a kaplonyi láp, a tyukodi láp, a csengeri, a bagosi, a majtényi, a domahidai, a kálmándi, a mérki, a börvelyi. Kivált a börvelyi volt az álmok-álma a vadászembernek. Nagykárolytól csak egy futamodásnyira; de a ki a faluba bement, csak a lápon lyukadt ki belőle, mert egyetlen utczája egyenest belevezetett az ingoványba. De ezt a lápot nem a a sívárság és az erjedés lakta, mint a kihaló, elvesző, elapadó, lesorvadó mocsarakat, hanem a bujaság, az élet, a remek zöld; sőt még az üdeség is; hisz, mondom, hűséges dajkája volt, a ki táplálta: a Kraszna. Kiöntött minden tavaszszal és elborította sirálycsalogató hullámaival a nagy lápos rónát; megöntözte friss folyóvízzel; az iszapot átáztatta, megkevergette a sodrásával; a láp környékén buján volt legelő; azt fehér gulya járta; temérdek háziliba és récze nevelődött a mocsaras rónákon; a lápmenti falvak lakosai azonkívül, hogy halásztak, Péter-Pál táján, aratás kezdetén, vadruczafiókákat fogdostak; szinte anyányiakat; hisz már húzni kezdett a kora költésű vad; meg lehetett ismerni a „fiatalt”, a hogy buksi fejét ügyefogyottan forgatta, nyújtogatta, s bukdácsolva, tanulatlanul próbálgatta a levegőben a szárnyát. Az emberek fűzfavesszőből, sásból, gyékényből kosarat, iszákot, széket, padot fontak; még szekérkast is csináltak, sokféle lábtörlőt; a zsurlófüvekből sikárlót; volt valami lápi jellegű háziiparuk, a miből pénzeltek; a láp eltartotta, őket; adott nekik sok mindent ingyen is, meg egy kevés fáradságért is. Azután egyszerre vége lett mindennek, a mikor lecsapolták. A televényen, a mi a mocsárból lett, most másfélöles tengeri erdő nő; el lehet tévedni benne. Mintha az őspáfrányok ideje tért volna vissza, a mikor fává erősödött a fű is. Olyan nagy a föld termő ereje, hogy trágyázni a talajt még sokáig nem kell; ég a föld magától is. Kánaán van az ecsedi láp helyén. Éppen csak hogy nem a régi élet folyik körülötte. Nem a régi gazda járja a lápot. A régi gazdának, a lápszéli falvak egyszerű népének, az új televényen már nem igen terem legelője; a ki ott arat, az új gazda, a ki össze bírta vásárolni annak idején a még kis értékű láp-területeket, a melyek ma a mezőgazdaság új kincsesbányái.

Érdekes változatossága van Szatmár vármegyének nemcsak területi, hanem néprajzi szempontból is. A magyarság mellett az oláhok foglalják el a legnagyobb tért; sokkal kevesebb a sváb; s csak egy jókora maroknyi a rutén, a kit Szatmárban „orosznak” neveznek. A magyarsága, a népe, ugyancsak önérzetes, rátarti, mint egyébiránt jóformán mindenütt a tősgyökeres magyar vidékeken. De a szatmármegyei talán még jobban is feszíti a mellét. Jól emlékszem azokra az időkre, a mikor a szatmármegyei magyar paraszt semmiféle négylovas hintónak sem tért ki, és várta, hogy neki köszönjön előbb, a ki vele találkozik. A régi virtushoz tartozott, hogy gyönyörűen tudtak verekedni. Máig is él a nép száján a közmondás: „Gebe, Bere, Gencs Isten tőlök ments!” – Mindahárom jó magyar falu Szatmárban; de a hol a vásáros nép közé ezekből keveredett egy-két hepcziás legény, ott hamar akadt dolga a fokosnak, furkósbotnak. Ez persze, csak a régi időkre szól, a melyek hogy részben elmultak-e: nem mernék arra megesküdni.

De igaz „magyar vér” nyilatkozik a vármegye politikai életében is. Egyike a leghívebb függetlenségi vármegyéknek, s ámbár sok a „nemzetisége”, mégis csak a magyarságé a hangadás és vezetés tiszte mindenben. Oláh felforgatói csak az agitátorok, a kikből elvégre minden nemzetiségi vidéken akad; oláh népe maga csöndes, békés, jóindulatú, de mi tűrés-tagadás, elmaradott, czivilizálatlan; dolgozni nem szeret. Ezért is olyan sundák, alantas színvonalúak az oláh falvak, roggyant viskóikkal, a melyek zsúppal födvék; a templomuk néhol fából épűlt, akár az egész falu; a lusta nép el van dolog nélkül, ha teheti, s egy-két napi napszámkereset után inkább korcsmázik, a míg a garasokból tart, semhogy folytatná a becsületes keresetet, a mi állandóbb jóléthez juttathatná. A mily lomposak, esetlenek bocskoros férfiai, annál szebbek az asszonyai, a míg fiatalok; vagy még inkább a leányai. De a szépségük nem tartós; hamar hervadnak-fonnyadnak; a harminczon túl levő oláh „menyecske” már jóformán vén asszony. Lágyak, petyhüdtek mind; az erősebb munkától húzódozók; a magyarsággal szívósságban, fürgeségben, akaraterőben, bátorságban, cselekvésben össze sem hasonlíthatók.

Más a „németje”, – a sváb, – a ki mint szintén mindenütt, itt is dolgos, szerző; csöndes, és – önző. Falvai tiszták, házai egyformák, rendesek, jobbára zsindelylyel, sőt cseréppel födöttek. A férfija esetlen, az asszonya a széptől bizony elég távol esik. Korai vénülés a sváb asszony sorsa, de ennek nem a nélkülözés az oka, mint az oláhoknál, hanem a megerőltető, szünetlen munka, a mit a sváb asszony megoszt az urával; sőt még meg is szerzi azzal, hogy a házkörülit jóformán mindet maga végzi. Csöndes nép a szatmármegyei sváb; virtuskodásra nem sok a hajlama, a mit a fényi adoma is bizonyít. Fény sváb-falu és tőszomszédsága Nagykárolynak; a „kirbáj” persze ott is hagyományos ünnep, a mire a környékbeliek eljárogatnak. Egy ilyen kirbájon (templomszentelésen) összeszóllalkozott a sváb öregbíróval egy nyirségi legény, s az volt a szóváltás eredménye, hogy a gyorskezű nyiri bicskás nyakon teremtette az öreget. Nosza fenyegetőzött a vén sváb, hogy majd ad ezért a fia, a Hanzi, a ki leszámol a bicskással. Hívta is a fiatal sváb öklözőt, a ki odatoppant a nyiri legény elé és ráförmedt, csípejére tévén a két kezét: – Mit? Te megmertél ütni az én apámat? No hadd látom még egyszer! Előttem, hogy mered! – Több se kellett a nyiri bicskásnak, a poflé elcsattant, ugyanott, a hol az imént, a vén sváb orczáján. Megrökönyödött erre Hanzi; megcsóválta a fejét s odaszólt az apjának jó sváb dialektussal: „Kum huj Vater!” (Gyere haza apám.) – Tisztesség nem esik, mondván, így történt; – de azért neheztelés ne legyen belőle, mert sok egyéb erénye van a svábnak, a mit viszont a magyarság irigyelhet tőle. Ilyen a nagy összetartás, a szerző szorgalom, a kitartó munkásság, a mi mindenütt gyarapodást biztosít neki.

Szatmár vármegye történelmének talán legnevezetesebb lapja az, a mely egyszersmind az egész magyar történelembe is sötéten égő betükkel van beírva. A majtényi síkhoz fűződik ez az emlék, a mikor 1711-ben Rákóczi kuruczai, – vagy tizenkétezeren, itt tették le a fegyvert, az elernyedt szabadságharcz után.

Milyen más hangulatú kedves és szép emléket újít fel bennünk Erdődnek kiemelkedő vára, a melynek tövében kezdődött a mi nagy Petőfink rövid ideig tartó boldogsága. Ott lakott jegyese, Szendrei Julia, onnan nézdegélt el ábrándos tekintettel a Kraszna völgyére, a melynek lapályán a géresi, a gyöngyi s az ákosi harang felelget egymásnak. A gyöngyi harang véknyan mondogatja: eczet-olaj-paszuj! eczet-olaj-paszuj! (Ott oláhok laknak), az ákosi nagy harang felel rá messziről: háj! zsir! szalonna!… háj! zsir! szalonna! (Ott meg vastagnyakú kálomisták vannak odahaza.)

Szatmármegyében van Koltó is, a híres, gyönyörű Koltó, a hol Petőfi a mézesheteit élte, s a hol megírta valamennyi költeményének a koronáját, a melynek a czíme: „Szeptember végén”.

Nekem mind ismerős. A nagy rónák, a melyek elnyúlnak a Nyirség felé s ott homokpusztába vesznek. Arra Szaniszló és Karuly felé, a hol fehér gulyák legelnek a gilicze-tüskés buczkákon, fel Vasváriig, a honnan már csak egy ugrás Nyirbátor, csakhogy az már Szabolcs vármegye. Ott vadásztam valaha a kántorjánosi mocsarakban, a melyek a homokon terültek, csudálatos puha fövenyen, a melyen élvezet volt a vízben gázolás.

A másik oldalon, a Szilágyság irányában, van régi fészkem, Krasznabéltek, a Bükk-hegység tövében, egy sereg erdőszéli, sőt erdőbe rejtett községgel, a melyeknek a határát végig bejártam valaha. Ott van Dobra, Nántű, Rákosterebes, Kisszokond, Alsó- és Felsőboldád, Lophágy, egykoron az én legnagyobb gyönyörűségeim, néhol olyan erdőséggel, a hol ezer meg ezer holdra nyúlt a rengeteg. Milyen méla, vad világ volt a között! Arrafelé a farkas már állandó félelme – átka a szegény népnek. Ott vannak a hegyhajlatok, a melyek járhatatlan sűrűségekbe ereszkednek, s aztán ha a képzeletünkkel átrepülünk rajtok, belejutunk a fa-Mathuzsálemek országába, a hol az odvakban búgó kék galamb költ. Köröskörül húzódik itt az erdő, kevés megszakítással, fel éjszaknak, Máramarosnak, a merre már a bányavidékeken otthon van Magyarország legnagyobb ragadozója is, a medve. A megye szélén, szinte a csücskében, gubbaszkodik Kapnikbánya, a hol egyszer régen, gyermekkoromban, augusztus negyedikén laktam jól, akkor érő fekete cseresznyével.

Végigröpül emlékezetem a multon, a mi ehhez a nekem annyira kedves vármegyéhez köt; újra látom a síkságait, a melyeken az Alföld szele nyargal, végig; visszaidézem elsorvadt, kiszáradt lápját, a mely az ország legnagyobb és legérdekesebb mocsárterülete volt s a hol langyos nyári éjszakákon annyit hallgattam a nádi rigó karicsolását. Előttem van Szatmár, a hol régente a gubaszín, meg a csizmadia-szín foglalta el a piacz egy részét, s a hol majdnem minden esztendőben féltek az emberek, hogy kiárad a Szamos. De azért akkoriban ez ellen még a jó Istenre bízták a védekezést. Szatmárnak is megvan az a kis (vagy tán nem is annyira kis) versengésféléje Nagykárolylyal, mint teszem azt Kecskemétnek Nagykőrössel, vagy akár Lévának Aranyosmaróttal. Kecskemét ugyan nem a megye székhelyét vitatja Nagykőröstől, hanem azzal csúfolja a kőrösieket, hogy ott olyan czölöp van a határban, a melyre rá van irva, hogy itt vigyázni kell, mert ide már egyszer leütött a menykő. De már Léva meg Aranyosmarót csakugyan a székhelyi mivoltért vitázik; s ámbár ezt Nagykároly eddig sikeresen védte, sőt törvényszéket is szeretne magának: – ki tudja, minő változásokat hoz majd a jövő?!

A mint röpke képzeletem végigvillan mindazon, a mit Szatmár vármegyéről vázlatosan papirosra vetettem, látom a nagy hiányosságot, hogy hiszen el sem igen kezdtem annak elmondását, a mivel az emlékezések kapcsán megtelt a lelkem, máris be kell fejeznem, mert az ilyen előljáró beszédnek terjengősnek lennie nem szabad.

Az egész elnagyolt pillanatképből főképen csak hangulatok támadnak, a minthogy nem is való egyébre, mint hogy hangulatokat keltsen azok számára, a kik komolyan érdeklődnek a részletes tudnivalók iránt, a mivel ez a tartalmas, gazdag, becses kötet szolgál.

Nekem örömem volt, hogy így visszaszállhattam a szívemmel oda, a hova mindíg vágyom ma is. Vágyom még a régi Korparétre is, Nagykároly mellett, a hol az első fürjet lőttem; aztán a Kraszna partjára, a hol annyit álmodoztam gyönyörű nyárvégi alkonyatok idején, s hol a Szilágyság hegyein, hol meg a Kraszna völgyének vadvirágos, buja lapályán pihent meg a szemem.

Mindez elmult, csak a vágyam állandó, hogy oda visszatérjek.

Bársony István.

Arcanum Zeitungen

Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!

Zeigen Sie mir