Ősnépek vándorlása.
Ősnépek vándorlása.
Az őskorból elég sok telep, temető s elrejtett bronzkori gyűjtelékes lelet (öntőműhely) maradt fenn. A telepek általában véve még a kőkorba nyúlnak vissza (1. különösen III. 7. Perjámos) s többnyire fennálltak az egész bronzkoron át, főleg a megye éjszaki részében; a vattinaihoz hasonló kultúrájú kőkori telepek inkább dél felé fordulnak elő (XV. 8. Nagymargita, a temesmegyei Vattina szomszédságában a megye keleti határán, XVII. 2. Pancsova), de voltak éjszakon is (I. 9. Rábé Ankasziget). Szőregtől kezdve az Aldunáig elég sűrűn követik egymást a telepek a Tisza mellékén, úgyszintén az Aranka, Bega és Temes folyók mentén is; az Aranka vidékén előfordulnak az aldunai, meg a tószegi, pilini és szíhalmi neolit-kultúrát jellemző agyagszobrocskák is. (II. 3. Csanád, II. 6. Óbesenyő.) A módosi őstelepen (XII. 2.) czölöp nyomaira akadtak, a mi a konyhahulladékok közt található s táplálékul szolgáló kagylómaradványokkal együtt a középtiszai (tószegi, szelevényi sat.) őstelepekkel hozza közelebbi viszonyba az itteni őslakosságot. A kőkort jellemző zsugorított temetkezést több helyen lehetett észlelni (II. 3. bukovai Nagyhalom, IV. 2. Csóka, VII. 3. Kumán), a bukovai csontváz ezen felül még festve is volt, mint a déloroszországi neolitkori kurgánok vagy a thrákiai halmok csontvázai. Az égetés nélküli temetésnek a bronzkorból is van emléke (III. 7. Perjámos, V. 3. Mokrin), a mokrini csontvázas sír bronzmellékletei közt ruhára varrt s pánczélul szolgáló bronzpikkelyek is vannak, ugyanilyenek fordulnak elő a sándoregyházi (XX. 1.) bronzkincsben, a nyugotmagyarországi leleteket jellemző hengeralakú tekercscsel együtt, a mi a délmagyarországi területen magában áll. A sándoregyházi bronzkori nép azonban már elégette a holttestet s urnába temetkezett, mint a gyéri (XII. 4.) és tolvádi (XII. 5.) ősnép is.
Az óbesenyei (II. 6.), még a neolithkorból származó őstelep fennmaradt a vaskor elejéig; erre a kései időszakra vall a nagygáji (XII. 7.) bronztárgyak közt levő fibula is. A bronzkor után nagyon meggyérülnek a leletek. Úgy látszik, a szkitha (Kr. e. VII–VI. sz.), majd kelta (Kr. e. V.–IV. sz.) hódítások után általában véve megritkult a lakosság, de Torontálból talán el is húzódott más területekre, elrejtve féltettebb dolgait. (VII. 2. borjasi és XV. 2. gyöngyházi öntőműhely maradványai, VIII. 3. tamásfalvi és XX. 1. sándoregyházi bronzkincs.) A régebbi lakosság helyébe gyérebb számú új elem jött. Még a vaskor első időszakából való az alsóeleméri (X. 2.) vascelo. Új népelemre vall a temetkezési 305mód megváltozása is; Óbéb és Kiszombor közt (I. 10.) megyei út készítése közben zsugorított csontvázakat találtak, de a mellettük lelt arany- és bronzékszerek a vaskorból valók s ezeket nem alap nélkül tulajdonította Reizner János a Kr. e. VI–IV. századbeli marosmelléki agathyrsoknak. Talán e korszakba számíthatjuk a kiszombori (II. 2.) és kumani (VII. 3.) csontvázas sírokat is. A korszak végéről valók a galagonyási (XVII. 6.) leletek, barbár érem sat.
Kevéssel Krisztus születése előtt új nép tünt föl az Alföldön, a keletről jött nomád jazygok, kik jóformán félezred évig itt tanyáztak. Emlékeik feltalálhatók a megye egész területén, legjellemzőbbek a Kalcedon s egyéb gyöngyök, átfúrt apró csigák, kagyló-gyöngyök, de sűrűn előfordulnak köztük római tárgyak is; mint zománczos és egyszerűbb fibulák. Temetkezési módjuk ismeretes a vizesdi halmok V. 15. után. A rómaiak terjeszkedésével Torontál megye területét Moesiához számították, a csanádi (II. 3.) castrum őrsége vigyázott a Maros két oldalán tanyázó barbárokra, de római telepek (v. ö. IX. 7. Fény) nem igen voltak. A IV. század derekáról nagy számú kincs- és éremlelet fordul elő (XVII. 4. Szárcsai II–IV. századbeli arany ékszerek s arany és ezüst érmek, VII. 2. Törökbecse és IX. 7. Szerb-Szent-Márton urnában elrejtett Constans és Constantinus érmek, XI. 4. Nagybecskerek II. Constantius és Constantin Gallus érmeiből álló lelet, XI. 6. Erzsébetlaka 79. Constantinus érem, XVII. 3. Hertelendyfalva); ezek nyilván akkor kerültek a földbe, midőn II. Constantius császár serege benyomult a Tisza mocsarai közt tanyázó limigant-szarmaták közé s feldúlta szállásaikat.
Ez a dúlás magyarázza meg, hogy a későbbi szarmata és a jazyg leletek közt nem igen van kapcsolat. Sőt általában véve is nagyon ritkák az olyan griffes és indás szíjvégek (I. 11. Egyházas-Kér, X. 2. A.-Elemér), melyek oly sűrűn s rendesen nagyobb kiterjedésű temetőkben fordulnak elő a Tisza-Maros–Kőrös szögletében. A germánságnak is kevés a nyoma. Perjámoson (III. 7.) fibulákból álló elrejtett kincset találtak, ezenkívül Szőreghez (I. 1.), Szerbkeresztúron (I. 4.) és Csanádon (II. 3.) fordult még elő szórványosan germán fibula, amott jazyg-sarmata tárgyakkal együtt, emitt a korai apahidai tipusból. Az avar korból több lovas sír ismeretes, de jobbára szegényes tartalommal; egy-egy arany érem előfordul ugyan (I. 4. Szerbkeresztúr-Herakkiustól, (XIV. 3.) Ozora-Theodosiustól, (XV. 7.) Alibunár-Honoriustól, (XVII. 8.) Homolin-Zenotul), de csak magában.
A torontálmegyei népvándorláskori sírleletek tehát nemcsak gyér, hanem szegény lakosságra is mutatnak. Annál inkább kiválik közűlük gazdagságával a világhírű nagyszentmiklósi (II. 5.) kincs, melyet sokáig Attila kincsének tartottak, de ma már bizonyos, hogy későbbi annál; az egyik csésze görög betűs föliratában említett Butaub és Buęla zoapan (ispán) marosmelléki X. századbeli bolgár-kabar fejedelmek lehettek s maga a kincs talán a Szent István által levert Ochtrum (Ajton) marosvári (Csanád) bolgár fejedelemé volt utoljára. De akár ő, akár más rejtette a földbe, fejedelmi kincs volt. Nagyszentmiklós körül, az Aranka vagy régi nevén Harangod két oldalán több honfoglaláskori sírlelet jött napvilágra, ú. m. Oroszlámoson (I. 6.), Magyarmajdány (I. 7.) határában (arany hajgyűrű), a bukovai pusztán (II. 3.), Nagyőszön (V. 8.), Nagykomlóson (V. 8.) és Nagyteremiin (V. 9.).
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
