Fecskefarkúak (Cypselurus Swainson)
Fecskefarkúak (Cypselurus Swainson)
Az „Arcturus”-expedició repülőhalakból páratlanul szép gyüjteményt hozott magával haza, amelyet I. T. Nichols és C. M. Breder dolgozott fel („Zoologica”, New York, 1928). A hajónaplóban 1925 június 28-áról keltezve a következő feljegyzés olvasható: „Mióta a panamai partokat egy mérföldnyire elhagytuk, sok ezer kis úszó algadarabbal találkoztunk. A moszat közt rejtőzködő lényeken kívül az élővilágot sok száz és ezer repülőhal képviselte. Csaknem mindegyik közepes nagyságú és világosszárnyú volt.” Az expedíció vezetője, W. Beebe a hajó lépcsőjéről figyelte meg a repülőhalak rajzását. A lépcsőt ugyanis menetközben sem húzták fel, hogy a szakembereknek módjukban legyen onnan is megfigyeléseket tenni. Amint leszállt az est és a hajó lámpái kigyulladtak, „csaknem azonnal jelentkeztek a nagy repülőhalak és több százat fogtunk belőlük. Felülről nézve a vizen keresztül tompazöldeknek látszanak, a szárnyuk pedig rózsaszínű, valójában azonban acélkékek, illetve vörösek. Ötven közül egynek-egynek a szárnyát sűrű kerek foltok lepték be”.
„Sohasem volt még részem a szakadatlanul tartó rémület ilyen mértékű látványában. Az est első szakaszában nyomát sem láttuk semmiféle ellenségnek, amely ezeket a halakat megriaszthatta volna, mégis eszeveszetten, s minden tájékozódási képességüket elveszítve cikáztak a lámpák fényében. Vigyáznunk kellett magunkra is, mivel hatalmas erővel vágódtak hozzánk és az „Arcturus” oldalához. A hajó falába ütközve gyakran eszméletlenül hullottak vissza a vízbe. Olyan magasra szöktek ki a vízből, hogy egyesek a lépcső negyedik és ötödik foka közt síklottak keresztül. Olykor-olykor felbukkant a pánik okozója is: egy-egy oroszlánfóka, amely megragadott egyet közülük és megint eltűnt. A távolból néhány cápa kisérteties körvonalát is kivehettük, de közelebb nem jöttek, kivéve egyet, amely megsebesült repülőhalat kapott be. A kis csónakban, amelybe a repülőhalak kettesével-hármasával bepotyogtak, másnap reggel száznál többet találtunk. Csodálatos és gondolkodásra késztető látványt nyujtottak. Alig volt köztük 30 cm-nél kisebb.” Ezek a példányok mindannyian a pettyesszárnyú repülőhal (Cypselurus callopterus Gthr.) és a símaszárnyú repülőhal (C. bahiensis Ranz) nevű fajhoz tartoztak.
A különféle nemzetségekbe tartozó repülőhalak repülését újabban ismét többen tanulmányozták. R. E. Dowd („Nat. Hist.”, 1928) az aviatikus szemével vizsgálta meg a repülőhalak szárnyszerkezetét, s azt találta, hogy bármilyen mutatósak is, csapórepülésre mégsem használhatók. A fiatal repülőhalak szárnya olyan gyorsan rezeg, mint például a méhé, vagy más rovaré, a nagyobbaké ellenben jóval lassabban csapkod. C. L. Hubbs („Copeia”, 1918) a kaliforniai fecskefarkú hal, Cypselurus californicus repülését Dél-Kalifornia partjain tanulmányozta. Ez a hal csapatosan jár és mint Jordan találóan mondja, a csónak elől úgy rebbennek szét, mint a mezőn sétálók lába előtt a szöcskék. Sohasem ugranak egyszerre a levegőbe, hanem úgy, mint a hidroplán, fölemelkedés előtt a vizen siklanak s ez alatt farkuk hajtja őket előre. Abban a pillanatban, amikor a levegőbe szökkennek, szárnyukat mereven kifeszítik, kétségtelen tehát, hogy csak lebegtető síkok gyanánt szolgálnak. Ennek a fajnak nagy hasúszói vannak, amelyek a felemelkedés pillanatában hirtelen szétterjeszkednek és emelősíkokként működnek. Lebegés közben a hasúszók síkjukat olykor egymástól függetlenül is, folyton változtatják. Kétségtelen, hogy mint egyensúlyozó síkok szerepelnek, s a hal útját a levegőben még viharban is meglehetősen biztossá teszik. A mellúszók nem végeznek ilyen szabályozó mozgásokat. A levegőben félkörös kanyarodókat is tehetnek. A fordulás a farok és a farokúszó segítségével megy végbe.
Repülés közben ritkán emelkedik 1.5 m-nél magasabbra, kivéve, ha egy-egy erősebb szélroham feljebb nem emeli. Ha az indulás jól sikerül, a repülés távolsága rendesen 15–90 m közt váltakozik, ha azonban széllel repül, negyedmérföldnyi útat is megtesz a levegőben. A kaliforniai fecskefarkú hal egymásután 2–3, gyakran 4, sőt alkalomadtán 5 repülést is végez. A levegőben való előhaladáshoz szükséges sebességet a víz színén úgy éri el, hogy amikor a leereszkedésnél farka a felszínt érinti, rendkívül gyors farokmozgásokat végez. Az egymásutáni repülések útja és tartama fokozatosan rövidül. A nagyobb ellenállás következtében a vízben sokkal gyorsabban tud irányt változtatni, mint a levegőben. Néha egyenesen a hajó falának rohan, s úgy látszik, mintha a következő pillanatban okvetlenül halálra zúzná magát, ámde hirtelen a vízbe zuhan, s körülbelül 3 m átmérőjű körben teljesen megfordul és vagy a vízben, vagy pedig a levegőben az ellenkező irányban távozik.
A repülőhalakat Hubbs két- és négyszárnyúakra osztja. Az előbbiek csak mellúszóikat használják repülősíkok gyanánt, a négyszárnyúak ellenben hasúszóikat is. Az utóbbiak hasúszói megnagyobbodtak, hátrább tolódtak és mint másodsíkok működnek. A repülőhalak közt tehát mono- és biplán-típusok különböztethetők meg. Nichols és Breder mind a két csoportot az Evolantia- és a Fodiatorhoz hasonló kezdetleges repülőhalaktól származtatja le.
A szakállas fecskefarkú (Cypselurus monroei Nichols et Breder)
Ezt a fajt I. T. Nichols és ifj. C. M. Breder a newyorki természetrajzi múzeum gyüjteményében fedezte fe, amikor az „Arcturus”-expedíció anyagát összehasonlító módon feldolgozta. A szakállas fecskefarkú, Cypselurus monroei Nichols et Breder, nem a Monroe-elv első hirdetőjéről kapta a nevét, hanem R. M. Monroe parancsnokról, aki a Florida mentén 1921-ben első ízben gyüjtötte és a múzeumnak beküldte. Ez a példány, amely idáig az egyetlen ebből a fajból, mindössze 48 mm. Vastag alsó állkapcsának két oldaláról 1–1 hosszú, húsos szakállszál lóg le. Nagy hátúszóját, amely a farok közelébe került, 13 és fél, alsóúszóját pedig 9 sugár támasztja meg. Mellúszója a fecske szárnyához hasonlít, hasúszója legyezőszerű. Úszói, az alsóúszó kivételével, sötét színűek, farka hamuszürke, teste világos.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
