1869.
4321869.
Agodalommal lépek most a törvényhozás terére; nem azért, mert sokan más úton, más eszközökkel akarják előmozdítani a haza javát, mint a melyeket én czélszerűeknek és lehetőknek tartok. Hiszen ki az, a ki csalhatatlannak merné magát tartani! Az eszmesúrlódások az igazságot derítik ki, a mozgalom alkotmányos életünknek éltető levegője, és míg ez az alkotmányosság körében forog, csak szerencse, nem kár a nemzetre nézve.
A fölzaklatott szenvedélyek azok, mik keblemet aggodalommal töltik el. A szenvedély mindenkor rossz tanácsadó, 433s a törvényhozás terén, hol komoly és nyugodt megfontolás szükséges, gyakran veszélyes is lehet.
Szabadság és rend az alkotmányos élet sarkkövei; nem szabad egyiket a másikkal ellentétbe hozni, nem szabad egyiket a másikért föláldozni.
Óhajtásunk és törekvésünk az leend, hogy szabadság és rend egyesűlten álljanak fenn sértetlenül, s egymást értve tegyék lehetővé a nemzet fölvirágzását. Adja Isten, hogy e czél elérésében a pártszenvedély akadályul ne szolgáljon.
Én a (sárga-fekete) zászlót ő felsége lobogójának tekintettem és tekintem mindig; de nem nyomhatom el azon óhajtásom kijelentését, hogy azon tény közben, midőn az országgyűlés megnyittatik, a magyar lobogó is felhúzassék, mert habár az királyi palota, de ezen tény alatt egyszersmind a magyar törvényhozás összességének, a nemzetnek és a fejedelemnek színhelye.
Nem festem azon helyzetet, amelyben hazánk 1849-től fogva egész a kiegyenlítésig az abszolutizmus súlya alatt szenvedett. Él keblünkben még ezen szenvedések szomorú 434emléke. Csak annyit mondok, hogy az ország szellemi és anyagi fejlődése lehetetlenné volt téve; ipar, kereskedelem s a polgárok vagyoni állapota naponkint alább szállott. E fokonkinti folytonos sülyedés méltán aggodalmat keltett minden kebelben a haza jövendője fölött, s midőn 1865-ben legelsőben szóba hozatott a kiegyenlítés, nem volt, tudtomra, a honpolgárok között más vélemény, mint hogy a helyzet megváltoztatása s e változtatás akadályainak elhárítása, szóval a békés, becsületes kiegyenlítés halasztást többé nem szenved. Csak a kiegyenlítés módjai s pontozatai fölött voltak eltérők a vélemények.
Nem volt rögtönözve a kiegyenlítés, volt ideje mindenkinek azt átvizsgálni, tanulmányozni: mert a 15-ös bizottság javaslatának kinyomatásától kezdve a végtárgyalásig több mint nyolcz hónap folyt le. Még pedig megjegyzem azt, hogy a 15-ös bizottság munkájának elkészítése és a 67-es bizottságnak tanácskozásai közt oly háború jött közbe, mely a birodalomra nézve szerencsétlenül folyt le: a porosz háború.
Mind a bizottságok tanácskozásaiban, mind a képviselőház tárgyalásainál higgadt megfontolással adtuk elő nézeteinket a kiegyenlítésnek ily módon leendő elfogadása iránt. Hatalmunkban sem volt, nem is akartunk bármi preszsziót gyakorolni bárkinek meggyőződésére. Előadtam én is nézeteimet, szenvedély nélkül, önérdek nélkül; nem szólottam a szenvedélyekhez, sőt még a szónoklat elragadó fegyverét sem akartam, ha bírtam volna is, használni. Midőn okaimat, 435melyek engem a kiegyenlítési javaslat pártolására bírtak, elmondottam, jól emlékszem, hogy a következő szavakkal is éltem: »ha azonban a ház azt hiszi, hogy mi csalódtunk, s a kiegyenlítésnek általunk javaslott módja káros, sőt veszélyes lehet az országra nézve, kezünkben van még az ügy, oda, hol előbb állottunk, minden pillanatban visszamehetünk.« De a képviselőház nem akart oda visszamenni, s nem akarta kitenni a hazát újabb küzdelmeknek, újabb szenvedéseknek, s elfogadta a kiegyenlítést jelentékeny többséggel, s így lett abból ő felsége szentesítése mellett törvény.
Nem azért hozom én föl ezeket, mintha azt hinném, hogy a törvényt s a paktumot többé megváltoztatni nem lehet. Ugyanazon tényezők, melyek azt alkották, meg is változtathatják, ha károsnak s veszélyesnek hiszik. Azt sem hozom kétségbe, hogy az egyes képviselőnek teljes joga van valamely törvény megváltoztatását szóba hozni a többség határoz, pártolva, vagy elvetve kívánatát. Sohasem zártam el keblemet s értelmemet az okok és érvek előtt, mert ki lehetne oly szemtelenül vakmerő, hinni magáról, hogy nem csalódhatik?!
Meggyőződésem a kiegyenlítésre nézve, hosszas s higgadt megfontolásnak, szenvedély s önérdek nélküli elhatározásnak volt eredménye; s mégis, ha valaki olyan érvekkel, melyek a tárgyból magából merítvék s magára a kérdésre vonatkoznak, s melyeket én a vitatkozások hosszas folyama alatt nem hallottam, nem ismertem, meggyőz arról, hogy 436e kiegyenlítés káros, sőt veszélyes: vagy hogy nem csak képzeletben, nem csak elméletben, hanem gyakorlati valóságban is keresztülvihető egy más, jobb, czélszerűbb módja a kiegyenlítésnek, mely nagyobb veszély nélkül hazánk jövendőjét inkább biztosítja, s az országot boldogabbá teszi: kész vagyok minden pillanatban azokkal egy térre lépni, kik az ily jobb módot javaslatba hozzák. De míg meggyőződésem érvekkel megingatva nincs, első és szent kőtelességem ahhoz ragaszkodni.
Két körülmény változtathatja meg nézetemet: vagy újabb s eddig nem ismert alapos érvek és okok, vagy azon tapasztalás, hogy csalódtunk, midőn a kiegyenlítést veszélytelennek hittük, mert a gyakorlat igazolta az ellenkező véleményüek aggodalmait.
Figyelemmel kisértem s olvastam az előttünk fekvő válaszfelirati javaslatokat és a tárgy fölött most elmondott beszédeket, de nem találtam azokban semmi új érvet, mi a kiegyenlítésnek 1866-ban és 1867-ben részint a bizottsági, részint az országos ülésekben hosszasan folyt tárgyalásánál – talán még több szabatossággal – el nem mondatott volna. Mindazon érvekre pedig elmondottuk mi is akkor terjedelmesen ellenokainkat és czáfolatunkat. A két évi gyakorlat sem mutat arra, hogy a kiegyenlítés ellen fölhozott aggodalmak valósulnának, mint például hogy az 437közös parlamentre vezet, hogy Magyarország mintegy abszorbeáltatik a többi tartományok delegácziója által s nem lesz az a kellő befolyása a tárgyalásokra és határozatokra, melyet mi attól a paritás alapján reménylünk: mert ime, két delegáczió működött már azóta s ellenkezőt bizonyított.
Van egy kiegyenlítés, mely a törvényhozás rendes útján jött létre, és mely államjogi viszonyaink alapját vetette meg. Ez a kiegyenlítés sokaknak nem tetszik. Okkal, nem okkal, azt most nem vizsgálom, de nem tetszik. Mi ugyan nem tartjuk okaikat alaposaknak, de ők alaposaknak tartják azokat: mert játékot ily komoly dologból bizonyosan ok nélkül nem űznének. Szóval, nekik a kiegyenlítés nem tetszik, azt a reformok biztos alapjának nem tekinthetik; és mindenekelőtt a kiegyenlítést óhajtják megváltoztatni. Ha már mi csak azért, mert vannak, a kik ezen kiegyenlítést lényegében meg akarják változtatni, a reformokat, melyek az egész ház nézete szerint oly sürgetőleg szükségesek, el akarnók halasztani és előbb a kiegyenlítést vennők ismét tüzetes tárgyalás alá, sajátságos circulus vitiosusba jutnánk: mert hiszen, ha új kiegyenlítés jönne is létre, ha az az ellenzék kedve szerint történnék is meg, bizonyosan lenne egy minoritás, mely azzal sem volna megelégedve, és akkor évről évre újra és ismét újra a már megkötött kiegyenlítés megtartása vagy megváltoztatása fölött vitatkoznánk, úgy 438hogy a szükségeseknek ismert reformokra idő nem maradna.
Sokat emlegették a közelebbi választások alkalmával történt visszaéléseket. De hiszen ezek nem a kiegyenlítés következései, nem a válasz felirattal állanak kapcsolatban. A jövőre nézve a választási törvények átdolgozása által kell hasonló bajokat megelőzni, a múltra nézve pedig, ha ki jogában sértve volt a választások helytelen vezetése által, adhatott kérvényt és e fölött a bíróság ítélt. Lehet, hogy valakinek valamely bíróság ítélete nem tetszik; lehet, hogy valamely esetben a bírónak egyéni nézete különbözik az enyimtől vagy másétől, de a bírói ítélet előtt meg kell hajolnunk; mert a bíróságokat a ház maga ruházta fel ítélő hatalommal.
Nem kétlem, és tudom is, hogy a választások előtt és azok alkalmával számos izgatás történt, olyanok is, melyek semmi tekintetben nem helyeselhetők.
Nem tudnám bebizonyítani, mert soha nem jártam utána, de közhírből tudom és van okom hinni, hogy az izgatások egyik igen veszélyes neme, a birtok viszonyok megzavarására, földosztásra vonatkozott.
Egyik képviselőtársunk kijelentette, hogy ők földet igértek, de nem holdankint, hanem a Kárpátoktól az Adriáig: a szabad hazát. Hiszek szavainak, nincs okom kételkedni bennök; de hiszem azt is, hogy a népnek egy része, nem 439ily magasztos költői értelemben, hanem igenis anyagilag kívánta és várta a földosztást.
Egy másik neme a káros izgatásoknak az adó terhének megszüntetésére vonatkozott. Nem kételkedem, hogy ily izgatások is történtek, noha hiszem, hogy nem képviselőktől eredtek; pedig az ily izgatások veszélyesek is, és magukban véve fonákok is. Mindenki tudja, hogy belszervezetünk korszerű átalakítását az egész ország kívánja: jobb és gyorsabb igazságszolgáltatás, jobb és gyorsabb közigazgatás, nevelés, iskolák, sok más közhasznú intézet felállítása, hasznos beruházások múlhatlanúl szükségesek. Mindezek tetemes költséggel járnak. Ha valaki azt mondja: az indirekt adók eltörlését, az egyenes adók tetemes alábbszállítását, de egyszersmind a fentebb említett szükséges javításokat is várhatja a nép, az önmagával ellenmondásban van: mert tetemesen megszaporítani az állam költségeit, és ugyanakkor tetemesen alábbszállítani az állam jövedelmeit, valóban fonák felfogás. De a szegény nép, mely nem képes államtudományi számításokat tenni, hiszi a csalóka igéretet, s az után indúl, a mi lehetetlen.
Általában véve két veszélyes neme van az ámításnak.
Egyik az, ha valaki elérhetlen vágyakat ébreszt a népben. Vágyak az emberi természetben feküsznek s míg 440azok a lehetőség vagy valószínűség körében vannak, emeik a tevékenységet: de oly vágyak, melyeknek létesülése nem valószínű, sőt nem is lehető, elégületlenséget szülnek még azoknál is, kik sorsukkal előbb meg voltak talán elégedve, elvonják őket azon ösvényről, melyen biztosabban juthattak volna vagyonhoz: a munkásság és takarékosság ösvényéről A sorstól s ajándékkép másoktól várják vagyoni állásuk javulását, melyet becsületes munka által inkább elérhettek volna. Sem a népnek, sem az országnak nem barátja az, a ki elérhetlen vágyakat ébreszt a könnyenhívők kebelében.
A másik káros eljárás, mivel ismét nem vádolok név szerint senkit: a hatalom minden nemének, a kormánynak úgy, mint a törvényhozásinak keserű, gúnyos s gyakran rágalmazó megtámadása s ez által azok tekintélyének a kevesebb műveltségű népnél káros aláásása. Megróni a hibát jog és kötelesség; de történjék ez oly módon, mely több kárt ne tegyen, mint hasznot. Az államhatalom minden ágában szükséges a tekintély; jusson bár kormányra egyik vagy másik párt, ily tekintély nélkül kormányozni képtelen leend. A kik oda szeretnék vinni a dolgot, hogy a megalkotott törvénynek is csak kételkedve, vonakodva engedelmeskedjenek a hon polgárai: azok nem a kormányt, nem az egyik vagy másik pártot, hanem minden kormányt, minden pártot, magát az államot kívánják veszélybe dönteni.
441Az 1868-iki törvényhozás megalkotta a nemzetiségi egyenjogúságról szóló törvényt. Azon szándékkal alkottuk azt meg, hogy minden, bármily nemzetiséghez tartozó, bármily ajkú polgárnak egyenjogúsága a lehetőségig biztosíttassék, s e mellett az ország önúllásu, együtt maradása, szervezete stb. fentartassék…
Óhajtja mindenki a közmegelégedést: hanem én azon véleményben vagyok, hogy ha a törvényt így alkottuk volna, mint a múlt országgyűlésen a kisebbség kívánta: akkor sem lett volna az országban közmegelégedés: mert a közmegelégedésre törekedni kell ugyan, hanem a törvényhozást mindenekelőtt az igazság, a méltányosság s az ország közérdeke vezérli, miután azt el nem kerülheti, bármily törvényt alkosson is, hogy legyenek olyanok, a kik azzal nincsenek megelégedve.
A törvény gondoskodott arról, ha valakit megsértettek, hogy a sértett mikép járjon el? a törvény gondoskodott arról, ha valaki a sajtó útján bántalmaztatik, hogy mikép állítsa bíró elé azt, a ki megsértette? A gyakorlat gondoskodott, hogy a megyei gyűléseken is, ha valaki megsértetett, minő eljárásnak van helye. A képviselőház tanácskozásaira nézve a törvény ilyenekről nem gondoskodott mert feltette, hogy az efféle dolgok képviselők körében nem is történhetnek.
442Kettőt nem lehet hallgatással mellőzni: egyik az, hogy a ház méltósága kérdésen kívül le volna alacsonyítva, ha itt mindent, akár helyesen, akár helytelenül személyekre vonatkozólag sértő kifejezésben mondani lehetne; a másik meg az, hogy nekünk kötelességünk felügyelni, hogy a miniszter törvénytelenséget ne kövessen el, köteleségünk őt, ha azt látjuk, hogy törvényt sértett, feleletre vonni, vád alá helyezni; de kötelességünk őt meg is oltalmazni az ellen, hogy a vád alá helyezés esetén kívül ne sértethessék oly kifejezésekkel, a melyek őt a legnagyobb bűnnel vádolják. Mert ne felejtsük el, hogy a parlamentáris kormány a nemzet többségének kifolyása lévén, annak tekintélyét, méltóságát nekünk is oltalmaznunk és megőriznünk kell.
Tudjuk s érezzük valamennyien, hogy belrendezésünk minden ágában sok a hiba, melyeket javítanunk kell, sok a lényeges hiány, melyeknek pótlása múlhatlanúl szükséges.
Nehéz a munka, mely reánk vár, és nem halasztható: mert minden halasztás az ország tetemes kárával jár.
Eltérők lehetnek a vélemények arra nézve, hogy a közigazgatásnak melyik ágát szükséges mindenek előtt javítani s átalakítani?
Mind fontosak s múlhatatlanúl szükségesek a közigazgatás különfélé ágaiban a javítások, de valamennyit ugyanazon egy időben, egyszerre nem tárgyalhatjuk, s véleményem 443szerint a sok szükséges közt legszükségesebb és legsürgetősebb az igazságszolgáltatásnak czélszerűbb átalakítása, mert közigazgatásunk egyik ága sincs oly zilált állapotban, mint épen az igazságszolgáltatás. Büntető törvénykönyvünk nincs, nagy részben a gyakorlat szerint járnak el bíráink. Polgári magán törvénykönyvünk nincs, ideiglenesek azon szabályok, melyek törvény gyanánt szolgálnak. Sok más egyes törvény vagy épen hiányzik, vagy változtatást igényel. Bíróságaink rendezése, a régi korból reánk maradt alakjában, az igazságszolgáltatás gyors és biztos eszköze nem lehet.
Pedig az állam-élet legaggasztóbb kórjele a zilált igazságszolgáltatás, és mely állam nem tud, vagy nem akar akként intézkedni, hogy mindenkinek, a ki személyére vagy vagyonára nézve a törvény oltalmát veszi igénybe, a bírói hatalom törvényszerűen, gyorsan és pontosan szolgáltassa ki az igazságot, azon állam ne számítson benső fejlődésre, ne számítson arra, hogy hitele mások előtt meg fog szilárdulni, ne számítson a polgárok jóllétének biztonságára.
Az igazságszolgáltatásra vonatkozó törvényjavaslatok egyike, mely a bírói hatalom gyakorlásáról szól, ime előttünk van. Legfontosabb s legelső része ez a törvénykezés rendezésének, legnagyobb figyelmet s óvatosságot kíván: mert a bírói hatalom nagy hatalom, véglegesen intézkedik 444a polgárok személye és vagyona fölött; szükséges tehát, hogy a polgároknak a törvény is, de a bíró személye is nyújtson e részben garancziát, s ezért fontos azon kérdés, hogy kitől függjön a bírák kinevezése?
Ezen kérdésről mondom el elsőben is véleményemet, mert, ez a legfőbb és legfontosabb elv az egész törvényjavaslatban.
Két mód áll előttünk, mely egymással némileg ellenkező: egyik a választás, mely némely bíróságokra nézve, különösen a megyéknél és városoknál, eddig gyakorlatban volt; a másik a királyi kinevezés, melyet az igazságügyminiszter úr hoz javaslatba.
Meghatározhatja a törvény azon kellékeket, melyek a bíróban szükségesek, gondoskodhatik annak törvényes függetlenségéről, körűlírhatja, szigorúan megszabhatja a szakképzettségnek posztulátumait, megállapíthatja a módot, melylyel e szakképzettség bebizonyítandó; de a törvény ezen rendeleteinek csak a gyakorlati alkalmazás ad életet. Ismerek egyéneket, pedig nem keveset, kik azt is képesek bebizonyítani, hogy az ügyvédi vizsgát letették, s jó lélekkel még sem merném kezökbe tenni a bírói hatalmat: épen a szakképzettség hiánya miatt.
Tévedések, csalódások mindig lesznek, akár úgy neveztessenek ki a bírák, akár úgy választassanak. Csak az a kérdés: melyik mód nyújt több reményt, hogy az ily tévedések, csalódások elkerültetnek?
A kik a választást tartják czélszerűbbnek, azt állítják, 445hogy a választók jobban ismerhetik a köztük élők személyeit, mint a miniszterium az országban szerte lakó százakat vagy ezreket.
Ha biztosan lehetne remélni, hegy a választók mindig lelkiismeretesen, saját meggyőződésük szerint s annálfogva, mert a bírói hivatalba lépni akarót, mint, alkalmast, ismerik, fognak választani: nem volna fontosság nélküli az említett ok; ámbár még akkor is igaz, hagy azon sok száz választó közűl, kik egy megyében vannak, sokan, igen sokan egyet sem ismernek azon tagok közűl, a kikre szavaznak, sokad azok valóságos képességét megítélni sem tudják.
De azon fölül tudjuk, hogy a választások egyes nagyobb befolyással birók által vezettetnek, s a választók azok szava után indúlnak és könnyen hibásan indúlnak.
A tévedésen kívül szándékosan is történhetik valamely nem alkalmas bírónak megválasztása.
Ha mi biztosak volnánk, hogy a választásoknál ily szándékosság nem fordúl elő, talán nem szólanánk oly határozottan a választások ellen; valamint ha az ellenkező véleményűek nem tartanák lehetőnek, hogy a miniszter – nem a személyről, hanem a hivatalról van itt szó – egyszer vagy másszor pártérdekből, vagy bármi más tekintetekből szándékosan is tehet a kinevezés alá oly előterjesztést, melyben azután nem lesz köszönet, ők is kevésbbé támadnák meg a törvényjavaslat eme pontját.
De, midőn óvatosság szükséges, az ily hibákat s emberi gyengeséget, önérdeket és szenvedélyeket nem lehet kihagyni 446a számításból. Tekintsük tehát: hol fordulhatnak elő könnyebben és számosabban az efféle visszaélések?
A választó testületek megyékben és városokban rendesen nagyobb számúak, azok között sokan találkoznak. kiknek érdekükben fekszik oly bírót választani, a ki az ő érdekeiknek kedvezni fog. Gyakran épen azok, kik legnagyobb befolyással bírnak a választásokra, vannak ily esetben s az ő befolyásuk alatt könnyen megtörténhetik a hibás választás.
Ellenben a miniszternek nincs érdekében, rossz bírót neveztetni ki, nem csak azért, mert felelős, de azért is, mert kiválólag becsületébe vág, hogy a bírák alkalmas tagokból alakíttassanak.
Állítják némelyek, hogy a bírák választása biztosabb garancziája az egyéni s az alkotmányos szabadságnak, mint a kinevezés. Vonjunk párhuzamot a két mód között.
A bíróságok peres tárgyak fölött ítélnek.
E perek vagy személvre vonatkoznak, mint különösen a bűnvádiak, vagy értéket tárgyaznak.
Bűnvádi esetekben, úgy hiszem, hogy jövőre hazánkban is esküdtszékek fognak ítélni. A miniszter tehát, ha szándéka volna is valakit bosszúból vagy pártérdekből üldözőbe venni, ezt bűnvádi úton nem tehetné. Egyébiránt ily üldözések legkönnyebben fordulhatnak elő politikai bűntettek 447eseteinél; de ezekre nézve biztosan reménylem, hogy a miniszterium mielőbb törvényjavaslatot fog elénk terjeszteni egy állambíróság alakításáról, melynek felerészét az országgyűlés válaszsza meg, másik felerészét pedig ő felsége nevezze ki, s minden politikai bűntett és vétség fölött ez a bíróság legyen hivatva ítéletet mondani. Így azután sem a politikai, sem egyéb bűnvádi esetekben nincs mit tartani a többi bíróságoknak ő felsége által leendő kinevezésétől.
A mi pedig a vagyoni kérdéseket s a polgári pereket illeti: mi érdeke volna a miniszteriumnak már előre részrehajló bírákat nevezni ki, hogy azok az ő befolyása alatt helytelenül ítéljenek magán személyek között fönforgó vagyoni kérdések fölött, oly kérdések fölött, melyek most még nem is léteznek, vagy legalább a miniszter előtt tudva nem lehetnek? Más részről azonban a választóknál s azok vezetőinél sokkal könnyebben feltehető az ilyen érdek és tekintet. Egyébiránt hazánkban némely bíróságok választás útján töltettek be ugyan eddig, de a legfőbb bíróságok mindig kinevezéstől függtek és a választás elvének pártolói most sem akarják a választást a legfőbb bíróságokra is kiterjeszteni. Ha már volna is garanczia a megyei bíróságok választásában: minő sikertelen volna az, ha a választott első bíróságok ítéletét a kinevezett felsőbb és legfelsőbb bíróságok megváltoztathatják?
A választás tehát az egyéni szabadságnak semmivel nem nyújt több garancziát, mint a kinevezett bíró, sőt a mondottak szerint sokkal kevesebbet.
448Alkotmányos garancziát is keresnek némelyek az első bíróságok választásában; de én abban ilyen garancziát épen nem látok, nem csak az imént említett fölebbvitel miatt, hanem azért sem, mert nem látom át, mennyivel volna több oka a kinevezett bírónak az alkotmányt gyöngíteni, mint a választott bírónak?
Azt állítják némelyek, hogy a bíróságok választása a megyéknek jogához s autonomiájához tartozik.
Én az önkormányzatot nagy fontosságunak tartom, fön kívánom tartani azt a megyéknél, sőt óhajtom kiterjeszteni, törvény szabta korlátok között, a községekre is, a mennyiben ez a parlamentáris rendszerrel összeegyeztethető. De nézetem szerint a megyék nem koordinált testületek a státushatalom irányában; hanem oly testületek, melyek az összes kormányzati rendszernek alkatrészét képezik, melyeknek az állam a kormányzat czélszerűsége tekintetéből is autonomiát adott. A megye jogokkal s hatalommal bír egyes polgárok irányában, jogokkal bír a kormány irányában; de az állam irányában jogokat nem érvényesíthet. A megyék nem föderativ részei az összes államnak, s nem bírhatnak az államtól elkülönzött, vagy azzal épen ellenkező jogokkal.
Elég legyen erre egy példát felhoznom. 1848 előtt joga volt minden megyének, két követet választani s azokat 449utasítással ellátni és így némileg egyenes befolyást gyakorolni a törvényhozásra. Ezt a jogot épen az 1848-ki törvény törlötte el. A megyének mint megyének nincs többé határozó befolyása magára a törvényhozásra, utasítást nem adhat, s a választási jog nem a megyét, hanem külön kerületekben az egyes polgárokat illeti. És miért határozott így az 1848-ik évi országgyűlés? Mert az állam közérdeke ily határozatot kívánt. Csorbúlt-e ez által alkotmányunk s panaszkodhattak-e emiatt a megyék jogsérelemről?
A bíróságok miként alakításánál első és főtekintetnek tartom az igazságszolgáltatás érdekeit, s e tekintetet semmi más tekintetnek vagy régibb gyakorlatnak alárendelni nem lehet. Ha valaki azt mondja, hogy a választást az igazságszolgáltatás érdekében tartja czélszerűbbnek s ezt okokkal támogatja, meghajlok azon joga előtt, hogy e részben meggyőződését kövesse s talán fontosaknak is tekinthetem érveinek egyikét vagy másikát; de azt, ha valaki érv gyanánt nem az igazságszolgáltatás érdekeire, hanem a megyéknek jogára hivatkozik, nem tartom sem helyesnek, sem alkotmányosnak.
Másik fő elv az előttünk fekvő törvényjavaslatban az, hogy az igazságszolgáltatás a közigazgatástól elkülöníttessék. Ezen elvet is egész terjedelmében helyeslem.
450Hajdan, midőn a megyei bíróságok választása részint törvény, részint gyakorlat által érvényre jutott, a perlekedők száma nagyon csekély volt: akkor ugyanazon tisztviselők, kik a politikai közigazgatást vitték, a bíráskodást is könnyen teljesíthették. Még ifjabb koromban is, midőn a megyében éltem, a száz négyszög mértföld területín Zala vármegyében, melynek kétszáz nyolczvan ezer lakosa van, évenkint négyszer s mindenkor csak két hétig tartattak a törvényszékek s képesek voltak ellátni az oda tartozó első bírósági és fölebbviteli pereket: tehát nyolcz hét alatt egy esztendőben. De most a népesedés szaporodása, a növekedő ipar és forgalom, a kereskedés, az élénkebb mozgás annyira megszaporította a pereket, hogy egész évi folytonos működés mellett is alig képesek a bíróságok az igazságszolgáltatást kellően ellátni. A politikai közigazgatás annyi munkát ad, hogy a politikai tisztviselőknek egész idejét, erejét elfoglalja. Hogyan lehetne azoknál még ezentúl is meghagyni a bíráskodást?
Míg az igazságszolgáltatás a politikai közigazgatástól el nem választatik, Magyarországban a jó igazságszolgáltatás lehetetlen.
A külföld példájára hivatkoznak némelyek. Nézetem szerint az ily példákat mindig óvatosan s nagy megfontolással lehet csak felhasználni; mert minden államnak külön 451helyzete van és különbözők viszonyai, népének géniusza, miket figyelem nélkül hagyni nem lehet.
Felhozták a választás elvére nézve Svajczot és Amerikát; de megjegyzem, hogy Svajcz és Amerika föderativ államok. A föderáczió tagjai egészen másként állanak az összes állam irányában, mint nálunk a megyék, melyek nem kantonok, nem külön államok, hanem teljesen és minden tekintetben bele vannak olvadva az országba.
Sokat emlegetik Anglia példáját: de az nem a választások elve mellett szól: mert Angliában a bírák nem választatnak, hanem neveztetnek.
Némelyek az előttem szólottak közül nem egyenesen a kinevezés elve ellen szólaltak fel, mint inkább annak módját bizonyos szabályokhoz kívánják kötni, s azok által talán némi korlátokat óhajtanak megállapíttatni. De, nézetem szerint, a módozatok s efféle szabályok a részletes tárgyaláshoz tartoznak. Magam is óhajtom, hogy törvény által mondassék ki, miszerint a kinevezés előtt a bírói kinevezésre pályázók vagy jelöltek fölött az állambíróság lesz hivatva az igazságügyminiszternek véleményt adni. Ez az állambíróság kihallgathat másokat, kérhet véleményt az illető megyéktől. De, a mint mondám, ezek és ilyfélék a részletes tárgyaláshoz tartoznak, s nézetemet én is akkor fogom elmondani.
Azon állítást sem hagyhatom szó nélkül, hogy az igazságszolgáltatásnak a közigazgatástól lett elkülönzése nem a szabadság, hanem az abszolutizmus érdekében történt, a 452szabadság ellen. Ezt én nem értem, vagy legalább a motivumot föl nem fogom, mert nem látom be, hogy minő szüksége lett volna az abszolut hatalomnak ilyen elkülönzésre. Hiszen az abszolut hatalom a közigazgatás fölött is korlátlanúl rendelkezett, még könnyebben rendelkezett, mint a bírák fölött. Az elkülönzés az igazságszolgáltatás érdekében történt, s nem az abszolut hatalom érdekében.
Végre azon állítást illetőleg, hogy a minisztert a bírói hivatalok betöltésekor a denuncziánsok egész serege fogja megrohanni, egyszerűen azt jegyzem meg, hogy puszta denuncziácziókra a miniszter sem fog hallgatni. Egyébiránt pedig oly számos rágalmazást és mocskos denuncziácziót sehol nem tapasztaltam, mint a választásoknál. A megyei életben gyakran volt alkalmam látni, hogy egyesek ellen azok előtt, kik a választásokra túlnyomó befolyással bírtak, minő titkos vádak, rágalmak és epés kifakadásak szórattak. A denuncziácziók mérge tehát, ha nem veszélyesebb, de legalább ép oly veszélyes lehet a választásoknál, mint a kinevezésnél.
Oly állambíróságot óhajtok, a melynek fele részét az országgyűlés választja, másik fele részét ő felsége nevezi ki, s ezek együtt választják meg az elnököt. Ezen bíróság hivatva lenne különösen a politikai bűntettek és vétségek fölött ítélni, de némely más tárgyak is azon bíróság alá lennének sorozandók.
453Csak azért említem meg ezt, mint saját nézetemet, mert erre alapítom a most szóban forgó módosítványt.
Én azért kívántam azt, mi abban foglaltatik, hogy t. i. egy állambíróság véleményt adjon a jelöltek, a folyamodók felől minden egyes bírósági kinevezés esetében, mert azt hittem, az némileg mégis legalább sokak megnyugtatására szolgál.
Ha nem helyes bírói kinevezések történnek, ha azok a miniszterium kezében vannak, ez vagy a miniszter tévedéséből ered, vagy – a mit, midőn óvatosságról van szó, nem lehet figyelmen kívül hagyni, ámbár hiszem s reménylem, hogy mindig ritka eset lesz – a miniszter rossz akaratából.
A mi a rossz akaratot illeti, ha a miniszter szándékosan alkalmatlan bírót akar kinevezni, annak ezen módosítványom ugyan elejét nem veszi: mert én nem állítom azt, hogy a miniszter a bíróság véleményéhez szorosan kötve legyen; de nagyon ajánlatosnak hiszem ezen módosítványt a tévedések ellen.
Igaz ugyan, hogy a miniszterium mindenféle informácziókat szerezhet magának hivatalos és magán úton; hanem először igen nagyon alkalmatlan komolyabb embereknek, ha kérdeztetnek, valakiről, még ha tudnak is, határozottan rosszat mondani, és ez okból a legtöbb ember elhárítja magától, vállat vonít, vagy azt mondja, hogy nem ismeri; vagy ha ismeri, egy pár jó tulajdonát kiemeli, s a mi hibát talál, azt elhallgatja. Azután sokkal nagyobb fontossága van, ha olyan tekintélyes testületnek, melynek felerészét 454az országgyűlés választja, felerésze pedig ő felsége bizalmának következése, ha az ilyen testület ex officio tartozik és köteles véleményt adni.
Nem szeretem személyhez és személyre intézni szavaimat. Midőn törvényhozásról vagy egyes törvényről van szó, nincs párt, nincs ellenzék, hanem azon tárgynak igazsága vagy helyessége.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
