A LENGYELEK ÉRDEKÉBEN.
36A LENGYELEK ÉRDEKÉBEN.
A KK. és RR. 1833. november 23-dikán tartott országos ülésében Balogh János, barsi követ előadván, hogy megyéje felszólítására 36 vármegye feliratot intézett ő felségéhez, hogy az «élet és halál közt ingadozó lengyel nemzetet az északi óriás vas- és mindent összezúzó markaiból mindenre áldást árasztó kezeivel kiemelje», s hogy e föliratokra válasz nem érkezett, inditványozta: «kéressék meg ő felsége, hogy a most mindent elintéző diplomatiai uton eszközlendő közbenjárásával a nemzetek sorából kitöröltetett elhunyt lengyel nemzetet hamvaiból föltámaszsza». Andrássy József, Esztergommegye követe, az inditványt nem pártolta. «Azon kétségtelen igazság – így szólott – hogy nemzetek lesznek és nemzetek vesznek a világ történetének évkönyveiben nyilvánosan ki vagyon tüntetve.»
Deák Ferencz: «Nemzetek vesznek, nemzetek lesznek», e szavakat mondotta Esztergom vármegyének előttem szólott érdemes követe. Úgy hiszem azonban, nem különös ujság gyanánt hozta ő fel azokat; mert a világ történeteinek évkönyvei bőven megtanítottak bennünket, hogy egyik nemzet emelkedett, a másik elenyészett; de a világ történetei nem tanítanak minket arra, hogy a végveszély örvényében elmerüléssel küzdő nemzetet némán és hidegen nézve, a lehetőségig ne segítsük. Mert hiszen egyes emberek is lesznek és vesznek: kötelesség mégis a veszélyben forgó, vagy inségre jutott embertársunkat tehetségünk szerint a végsülyedéstől megmenteni. Egyébiránt nem fejtegetem én Lengyelországnak mult századbeli történeteit; sok szomorú csapásokat kellene felhordanom, melyek e nemzetet érték; nem feszegetem földarabolásának nyilvános és titkos okait; nem számlálgatom az ebből eredhető következéseket: megtanítja majd Európát az idő, hasznos és tanácsos volt-e annak megtörténnie? Fájdalomnak és aggódásnak keserü érzése foghatja azonban el keblünket, midőn látjuk, hogy a lengyel nemzet, mely a 16-dik században észak leghatalmasabb statusának tartatott, hatalmas erőszakkal végképen ki vagyon már törölve a nemzetek sorából. Iszonyú valóság lett abból, a mit Kázmér János királyuk 1661. julius 4-dikén tartott beszédében könnyek között jövendölt: mert le van tiporva e nemzet egykori nagysága, összezúzva hevernek a hajdani szabadságnak földúlt omladéki, s a Visztulának lengyel vérrel áztatott partjain nem szabad lengyelek tűzhelye füstölög. Neveli fájdalmunkat annak érzete, hogy szánakozásnál és kérelemnél nincs hatalmunkban egyéb, a mit az elnyomottakért 37tehetnénk; mert századokig sújtott minket is a kérlelhetetlen balsors vaskeze, úgy hogy már most nem tehetünk annyit szerencsétlen szomszédunkért, a mennyit 1278-ban a hatalmas Ottokár ellen Habsburgi Rudolfért véghez vitt a magyar. De hiszen a szolgaságig alázott nyomorultnak édes enyhülést nyújt a keservek özönében az is, midőn résztvevő szánakozásnak forró könnyeit hullani látja; midőn hallja érette könyörgő szavát annak, ki többet érette nem tehet, habár ezen kérő szó az elnyomónak jégkebléről sikeretlenül perdülne is le. Nyujtsuk tehát nekik e csekély enyhülést, ha már több nem áll hatalmunkban; de nyujtsuk azt tüstént és hosszas halaszgatás nélkül. Vagy talán részvétünk könycseppjeit, s a kérelem elkészítésére szükséges egy pár órai munkát sem kivánnánk áldozni azokért, kiknek ősei vért és életet áldoztak érettünk? Macedoniának hatalmas fejedelme, Nagy-Sándor, Európát és Ázsiát megrázkódtatta győzedelmeivel, betöltötte a félvilágot dicsősége, s magát Jupiter Amon fiának neveztette; de csak bámulást nyerhetett a késő maradéktól, nem köztiszteletet, mert Görögország szabadságát, melyet már atyja megrongált, végképen meggyilkolta. Octavianus, Romának szerencsés császára, bölcsen kormányozta a birodalmat, pártfogója volt a tudományoknak, népe Augustusnak nevezte: de hálaadás nem kisérheté emlékezetét, mert ő fojtotta el a római szabadságnak végső lángra lobbanó szikráját. Sándor ellenben, az oroszok császárja, fényes diadalmai után polgári alkotmányt adott a hatalma alatt levő lengyeleknek, s ez neki fényesebb dicsőséget, több forró köszönetet szerzett, mint véres győzedelmei. Dicső munkáját azonban önmaga kezdte rongálni, s az annyi jót igérő fényes adomány most már végkép földulatott. A szövetséges fejedelmek, midőn Napoleon óriási hatalmával végső viadalra szállottak, azt nyilatkoztatták ki: «hogy ők Európa szabadságáért küzdenek» s midőn az ellenségnek roppant ereje kedvező szerencsével meg volt törve, magokat Európa szabadítóinak nevezték. Minden ausztriai katona, ki a lipcsei véres ütközeten jelen volt, mellén viseli a szövetségesek dicső igéretének hitlevelét, ama kis érczkeresztet, melynek fölírása: «Europae libertati asserta». Szép reményeket szült e három szó a népek keblében, s ezen kis emlékjelek érczbetűi némán, de hathatósan emlékeztetnek a fejedelmi szónak szentségére. Midőn tehát a néma jelek is ily nyilván szólanak, nekünk is, kik szabad alkotmányunk édes gyümölcseit igazságos fejedelmünk bölcs kormánya alatt nyugodtan használjuk, szabad lesz talán a dicső igéret valósulását sürgető könyörgésünk: hogy 38letiprott szomszédunknak elnyomott polgári szabadsága visszaállíttassék s ez által ő is boldog lehessen, mert szabadság nélkül tiszta és állandó boldogság nem lehet.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
