A VIZIGÓT TÁRSADALOMRÓL
A VIZIGÓT TÁRSADALOMRÓL
Amióta a 100 évig „Athanarik kincsének” tartott pietroasai nagy aranylelet 4. századi keltezését – a benne szereplő gót rúnafeliratos nyakperec ellenére – kétségbe vonja a kutatás egy része, s amióta tudjuk, hogy a messze a Gutthiuda határain kívül elásott szilágysomlyói kincs nem kerülhetett földbe hazájukat elhagyni kívánó vizigótoktól, azóta „elvesztek” a terving királyok kincsei és hatalmi jelvényei.
A vizigótoknál Dacia meghódítása után és 376 előtt kettős – részben párhuzamos, részben egymással összefonódó – társadalmi szerkezet mutatható ki. A máig uralkodó felfogás szerint a tervingi 376 őszéig „törzsszövetségben” éltek és „törzsek” szerint települtek volna le. A valóságban azonban a hajdanában bizonyos mérvű közös származástudatot is magába foglaló, de alapjában véve már kezdettől fogva politikai egységet jelentő „törzs” (thiuda) fogalma a 3–4. századra átalakult az egész terving közösség, vagyis a vizigót nép és országa megjelölésévé. Következésképp nem voltak többé valóságos „törzsek” és „törzsfők”, csupán egyetlen központi hatalom (thiudanassus) létezett, élén egyetlen thiudans állott. A görög „baszileüsz”-nek egyedül a thiudans felel meg Vulfilánál, ám korántsem „törzsszövetségi vezető” értelemben.
A vizigót nép a 3–4. században „nemekre”-nemzetségekre (kunja = füláipagi) tagolódott, s ennek megfelelően települt meg, egy-egy nemzetségnek önálló területe volt (garvi). E „nemzetségeket” (mint latin megjelölésük mutatja) ekkoriban már legfeljebb fiktív származástudat kötötte össze, amit az igazol, hogy a nemzetség (kuni) élén nem a valóságos vérrokonsági vezetőt jelentő (és a Vulfila-gótban már ismeretlen!) „kuning” állott, hanem a csupán rangos „rokont” jelentő kindins (= dux, arkhón, gótul kindins a római helytartó is) – már a 3. században ők voltak a hadjáratok vezetői. A valójában területi egységeket (garvikat) jelentő „nemzetségek” nagycsaládokból (sibja) tevődtek össze. A 4. században már ezek is legfeljebb kivételesen alkothattak 124vérrokonsági egységet vagy inkább fegyveres csoportokat (siponjos) – ténylegesen a rétegezett társadalmú faluközösségek megjelölései voltak. A sibján kívül azonban nem lehetett élni, fosztóképzős alakja, az unsibja törvényen kívülit, istentelent jelent. Vagyis a sibi volt a szilárd területi, gazdasági és kultikus egység, amelybe az adoptált nem vérrokonok is kötelezően beletartoztak. Egy-egy falu (haims) általában egyetlen sibi lakóhelye volt. Tagjai, a falvak lakói apajogú családokból (fadreins) állottak, a nagy és tehetős családok közösen birtokolták a falu körüli földeket (haimothlis). Az idegenek, „vendégek” (gasteis) helyzete homályos.
A falvak-faluközösségek még őrizték (de inkább csak őrizni igyekeztek) a régi nemzetségi intézményeket. A falu gyülekezőhelyén, piacterén (garuns) alkalomadtán összegyűlt a falugyűlés és összeült a falutanács (gamainths), amelyben „az öregek” (sinistans) voltak a hangadók. De, mint a Passio S. Sabae mutatja, a 4. században a sinistans legfeljebb a tényleges hatalom „kicselezésében” jeleskedett – vagyis hatalma névleges-formális volt.
A hajdani törzsi-nemzetségi társadalom fenti maradványai és intézményei menthetetlenül elhalásra voltak ítélve – a szabadok (frijai) nagyobb területi csoportjait összefogó hagyományos népgyűlés (mathl, fauramathleins) Dacia meghódítása után gyakorlatilag egyre alkalmazhatatlanabbá vált – megszűnésének folyamata 376 után felgyorsult, s néhány év alatt le is zajlott. Helyébe a „nagytanács” (gafaurds) lépett.
A vizigótok feletti valóságos hatalom a 2–3. századtól kezdve a katonai vezetők és harci kíséretük kezében volt. A katonai vezető, a reiks neve (gör. baszilikosz, lat. regulus) névösszetételben már a 4. századtól gyakori (Aorik, Ariarik, Geberik, Munderik) – némileg ködösen, de rex értelemben szerepel az egykorú római forrásokban is. Eredetileg talán a nagy és hatalmas nemzetségfők katonai rangjának megjelölése volt, ilyen értelemben a reiks is lehet kindins és megfordítva. A 4. század leghatalmasabb vizigót királya nevében is világosan szerepel e katonai méltóságnév: Athanaric-Athanarik. Ennek ellenére egyedül őt különböztetik meg a korabeli rómaiak a iudex (bíró) címmel, amelynek a 4. század végi latinban azonban már kormányzó/helytartó jelentése is volt (Historia Augusta!); egy ízben pedig a „iudex potentissimus” címmel, amely az összes többi reiks felett álló thiudans megjelölése. Athanarik ugyanis nyilvánvalóan thiudans volt, 369-ben a tervingek nevében egyedül ő tárgyal egyenrangú partnerként Valens császárral. Az Athanariktól elrendelt keresztényüldözés egyik templomgyújtogatója, Wingurik a thiudansnak csupán alvezére volt, éppúgy, mint előhadának parancsnoka, Munderik. – A vizigót fegyveres csoportokat 376 után egyesítő utódai egy részének nevében tovább él a reiks méltóság (I. és II. Alarik, I. és II. Theoderik, Amalarik), a 6. század első felében azonban végleg eltűnik. A reiks szó az összetett személynevekben azonban már a 4. században sem jelentett feltétlenül valóságos királyt vagy hadvezért, az Athanarik-féle üldözés egyik keresztény 125mártírja, Frithareikeis (= Fridarik) legfeljebb előkelő családból származott.
A reiks (avagy egyszerre több reiks) az optimates-megisztanész rétegre támaszkodott, pontosabban: maga is e réteg tagja volt. Az utóbbi görög megjelölés (= ’nagy emberek, hatalmasok’) pontosan megfelel a gót mahteigsnek (= ’hatalmas, erős’, vö. mahts = ’erő, hatalom’ – ám egyúttal ’erőszakos’ is), illetve a maistansnak (= ’nagyok’). Képviselői már a 3–4. században birtokos urak voltak. Birtokközpontjuk az udvarház volt (gards – egyúttal a közvetlenül hozzátartozó birtoktest megjelölése is), amelyhez saját földbirtok (aihts) és állatállomány (faihu; akiknek állatállományuk van: faihu habands = ’gazdagok’) csatlakozott. A birtokos az udvarházhoz tartozók felett úr (frauja = deszpotész) volt, helyi hatalma személyes fegyveres kíséretén (andbahts = ’poroszló’) nyugodott. A vizigót birtokos arisztokrácia katonai kíséretéből és egy vagy több reiks katonai kíséretéből állott a vizigót sereg (harjis) és kisebb csapatai (hansa), amelyek a 4. században már jórészt „hivatásos” katonákból (gadrauhts = miles, drunhtinonds = ’harcos’) tevődtek össze. Fő fegyverük a kard (meki) és a pajzs (skildus) volt, de ismerték a páncélt (brunjo) és sisakot (hilms) is.
A nemzetségi-territoriális és a katonai-hatalmi szervezet a 4. században még sok szállal fonódott össze, a kindins, reiks és thiudans (kivételesen) akár egy személy is lehetett (pl. Athanarik), ám korántsem ez volt a jellemző. Éppen ellenkezőleg, Saba mártír történetében a fegyveres „központi” hatalom és a „helyi” nemzetségi szabadság konfliktusa alkotja a hátteret.
A „szabad” (freis) vizigót nép a 4. századra már erősen rétegeződött. Jelentős volt a szabad parasztok rétege (waurstwja), valamint a nincstelen szegényeké (unleths). Nyilván közéjük kerültek a felszabadított rabszolgák (fralets) is. Az aigin (tulajdon) földeken közülük kerülhettek ki a mezőgazdasági bérmunkások (asneins = ’aratóbéresek’).
A szolgák rétege is bonyolult volt. A hadifoglyokból (bandja) vagy „árucikk” lett, vagy rab-cseléd (skalks) és szántó-vető szolga (thewisa). Jobb helyzete csak a ház körüli szolgának (thius) és szolgalánynak (thivi) lehetett.
E bonyolult társadalmi szerkezetet, amelyben a régi nemzetségi hagyományok és az új katonai-hatalmi centralizáció kezdetei keverednek, egyelőre bajos a régészeti leletekkel párhuzamba állítani. A Szászbuda és Szászfehéregyháza között talált 4. századi arany nyakperec alighanem a megisztanész-optimates méltóság egyik képviselőjének jelvénye volt. Gót arisztokrata nő viselte a Jankovich-gyűjteménybe „ex Transilvania” került pompás ékkődíszes aranyfibulát, amely az egész vizigót terület páratlan remekműve, a 4. századi gót ötvösség alkotása. Valamivel korábbi a Felsőpiánról (hajdan Oláh-Pián) származó kisméretű színarany fibula, a 300. körül virágzó keleti-germán „sírhorizont” (Osztrópataka, Céke stb.) aranyművességének egyetlen erdélyi képviselője. Az eddig ismert temetők leggazdagabb sírleletein is túltesz 126az az ezüstkincs, amely egy társadalmilag a temetők népe felett álló asszony ékszereiből áll. Ékszerei: félkoronglemezes fibula, övcsatok, karperecek, gyűrűk, valamint a római előkép nyomán készült, félhold alakú csüngődíszek pontosan olyan alakúak és típusúak, amilyenekkel a temetőkben a leggazdagabb asszonyokat eltemették – mindez arra mutat, hogy nemzetségi előkelővel állunk szemben. A különbség: ékszerei finom ezüstből készült komoly öntvények, és a nemzetségfőnek „pénzvagyona” is volt (Tekerőpatak-Kápolnaoldal). Egy valószínűleg hasonló arany és ezüst ékszerekből álló elkallódott leletről van híradás Borszék-Hollóvölgyből.
A temetők társadalmi rétegeződése olyan, mint Saba gót mártír falujának rétegeződése. Egy 50–100 főnyi közösségben négy-öt gazdag házaspár volt, afféle falusi gazdagok, ők lehettek a falutanács hangadói. A többség egyszerű, nagyjából egyenrangú és egyenlően tehetős parasztcsalád. A nincstelenek (ilyen volt Saba is) csak jogi helyzetüknél fogva különbözhettek a rabszolgáktól, sírjaikat a szertartásos temetkezés különbözteti meg a szolgákétól. A szolgákat ugyan a falu temetőjében hantolták el – s ez okvetlenül bizonyos mértékű patriarchális viszonyokra utal –, ám korántsem ünnepélyesen. Az élő rabszolgák gyorsan elkaparták elhalt társukat.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
