AZ ÉRCHEGYSÉGI ROMÁN ELLENÁLLÁS ÉS A „ROMÁN AUSZTRIA” IGÉNYE
AZ ÉRCHEGYSÉGI ROMÁN ELLENÁLLÁS ÉS A „ROMÁN AUSZTRIA” IGÉNYE
A brassói román sajtó februárban, a kiábrándulás keserűségében még némi joggal írhatta, hogy „ebben a háborúban a románok maguktól semmit sem tettek, nem voltak függetlenek, mint a szerbek és a horvátok, vagy akár csak annyira, mint a szászok, hanem mikor azt mondták, hogy »gyűljetek össze«, összegyűltek, »induljatok«, indultak, »oszoljatok«, hazatértek, és ha néhányszor hagyták, hogy a fejük után menjenek, ki a bűnös, ha nem mások, 1416mint azok a tigrisek, akik vérbe és lángba borították az egész hazát”.* De a nyári érchegységi fejlemények rácáfoltak a románok helyzetének ilyen elkeseredettségből is fakadó apologetikus jellegű megítélésére. Igaz, itt is működtek osztrák tisztek, és jelentős katonai, valamint morális szerepe volt annak, hogy a gyulafehérvári osztrák erődítmény bírta az átütő erejűnek ugyan nem nevezhető, viszont hosszan tartó magyar ostromot, de a román ellenállást a szabadságeszméért lelkesülő értelmiségiek szervezték és irányították Avram Iancu vezetése alatt. A nép „havasok királyának” nevezte volt ügyvédjét, aki maga is népi viseletet öltött, miközben alakja körül legendák szövődtek. Ő lett a megtestesítője ennek a szívós küzdelemnek, amelyben hol csüggedés, hol elszántság lett úrrá a lelkekben, és jöttek olyan pillanatok is, amikor az idealista Buteanu éppen úgy, mint a kérlelhetetlenül harcoló Balint attól tartott, hogy a nép saját békéje érdekében kiszolgáltatja vezéreit.
G. BARIŢ, 195 000 lanceri români si Siebenbürger Bote (Gazeta de Transilvania, 1849. febr. 21./márc. 5. 14. sz.).
Az érchegységi román ellenállás tartósította ezt a hadiállapotot, amely már önmagát táplálta, de ugyanakkor napirenden tartotta a nemzeti kérdés rendezésének követelményét is.
A magyar katonai sikerek láttán a román képviselők Debrecenben elhatározták az érchegységi román ellenállás és a magyar kormány kibékítését, hogy megkíméljék népüket egy várható katonai vereség súlyos következményeitől, ők maguk pedig nagyobb súllyal képviselhessék a román nemzeti igényeket. A közvetítő és békítő szerepét Ioan Dragoş bihari képviselő vállalta, aki az aradi román ortodox püspökség és papság helyzetének közmegelégedésre szolgáló szabályozásával nagy tekintélyre tett szert. Április 14-én pedig ő tette azt a javaslatot, hogy Magyarország függetlenségének kinyilvánításáról a debreceni Nagytemplomban, a kossuthi politikát támogató szélesebb nyilvánosság előtt döntsön az országgyűlés. Első érchegységi útjáról olyan kedvező képet adhatott, hogy Kossuth már a parlamentben is bejelentette a megbékélés lehetőségét. Április 26-án a román képviselőhöz írt levelében annak feltételeit is körvonalazta. Úgy látszott, a magyar kormányzat nemzetiségi politikájában újabb szakasz veszi kezdetét, hiszen a kormányzó azt hangsúlyozta, hogy a magyar nyelv „diplomaticai” jellegének biztosítása és „az országkormányzatban” való érvényesítése mellett „minden nyelvnek és népiségnek nemcsak szabad használatot és fejlődést akarunk engedni, hanem ezen fejlődést a civilisatio érdekében elő is mozdítani”* S ha a magyar nyelvhasználat kérdését nem is feszegette, biztosította a községi, iskolai és egyházi román nyelvhasználatot, és kilátásba helyezte az általános amnesztiát, egyedül Şaguna püspöknek nem akart megbocsátani az oroszok januári behívása miatt. Kossuth feltételei, ha nem is elégítették ki a román igényeket, tárgyalási 1417alapul annál inkább szolgálhattak, hiszen levelében „becsületes békét” ajánlott. Igaz, hogy az Érchegységből nem annyira tárgyalások folytatására várt küldötteket, hanem azért, hogy a nép hűségét nyilatkoztassák ki, és aztán a harcoló románok közül is önkéntesekként lépjenek be a magyar hadseregbe. Rendkívül kedvezőtlen körülménynek bizonyult, hogy a közvetlen tárgyalások és a kapcsolatfelvétel mindkét fél számára megnyugtató formáit nem sikerült megtalálni, s Dragoş, úgy tűnik, mindegyik fél álláspontját és még inkább egyezkedési készségét megszépítette a másik előtt.
Kossuth Lajos összes munkái XV. 137.
A harcias és bizalmatlan magyar közvélemény vagy a román vezetőkön akarta számon kérni a polgárháborús áldozatokat, vagy a Vendée elleni harc elszántságával készülődött az Érchegység ellen. Csányi például, aki maga „a békés kiegyenlítés” híve volt – de csak az amnesztia biztosításával –, most Magyarországra szerette volna szállítani a román vezetőket, mert olyan híreket hallott, hogy egy esetleges orosz–osztrák betörés esetére készenlétre hívták fel őket. Iancu valóban az időhúzás szándékával kezdett Dragoşsal tárgyalni, de aztán – kétségektől gyötörve ugyan – egyre inkább az őszinte tárgyalásokra hajlott, és a román vezetők között is egyre apadt azok száma, akik ragaszkodtak a harc folytatásához. A nép hangulatához akartak igazodni. Jó jelnek bizonyult, hogy lehetőséget adtak Dragoşnak, hadd próbálja népgyűléseken meggyőzni a népet, és forrásaink szerint változó sikerrel igyekezett eloszlatni az ottani román tömegek bizalmatlanságát.
A balvégzet nem is annyira a kölcsönös bizalmatlanság és a kiváró taktikázás, hanem elsősorban a katonai és a politikai-polgári vezetés közötti összhang hiánya miatt vetette rá sötét árnyékát a békítő politika kibontakozására. Még márciusban elkészült az Érchegység elleni koncentrált támadás terve, amelynek kivitelezését a hadügyminisztérium kifejezetten elvetette, mert úgy látta, hogy a románok „lecsendesítése” az erdélyi hatóságok feladata. De ettől függetlenül Bem egy nappal Kossuth említett levelének kelte után – nyilván anélkül, hogy arról tudott volna – elrendelte a román ellenállást letörni nem tudó katonai parancsnokok azonnali leváltását, a parancsa végrehajtásával megbízott kedvenc katonája, a Kolozsvárra továbbutazó Bánffy János pedig nem tudta önmérsékletre inteni az új parancsnokot, az Abrudbánya előtt állomásozó Hatvani Imrét, a forradalmi harc dicsőségére áhítozó radikális ifjút, aki – különös játéka a sorsnak – 1848 tavaszán a bánsági románok érdekében adott ki röpiratot, és szíve szerint a szerb felkelés ellen szeretett volna harcolni. Így, miközben Abrudbányán a tárgyalások a békefeltételek elfogadása felé vezettek, Dragoş kétségbeesett intelme ellenére, az abrudbányai magyarság bántalmazásáról szóló álhírek hatására Hatvani május 5-én be is vonult a városkába, alig ezernyi rosszul felszerelt és vegyes értékű sereg élén, amellyel tartós sikert nem lehetett elérni. Hiába akarta ő is a béketárgyalások folytatását, a kisebb-nagyobb atrocitások törvényszerűen pattantak ki, a polgárháború kiújult.
1418Iancu idejében elmenekült, majd csapataival bekerítette a rosszul vezetett magyar seregeket. Verespatak, Abrudbánya lángok martaléka lett. Az árulónak vélt Dragoşt az a román tribun dobta oda martalékul lándzsásainak, aki az osztrák katonai vezető szakértő utasítására próbálta a nép bizalmatlanságát felszítani a békítési kísérlet ellen. Közben Kossuth a különböző álhírek hatására elrendelte az egyébként hozzájárulása nélkül felfüggesztett hadműveletek folytatását Abrudbánya ellen, mire újabb csúfos vereségbe fulladó támadás következett. Kossuth parancsa is a románok kezébe került. A megvert Hatvani bosszúból kivégeztette Buteanut, Dobra életét előzőleg „szökés” közben oltották ki, pedig ők abban a reményben maradtak a városkában, hogy Debrecenbe mehetnek tárgyalni. A románokkal mindeddig békében élő Abrudbánya magyar lakosságából sokan vesztették életüket a harcok során. A tragikus fejlemények mindegyik félben csak azt a meggyőződést erősítették, hogy a másik tőrbe akarta csalni.
A bizalmatlanság olyan fokot ért el, hogy bár június 6-án a magyar minisztertanács programként tűzte ki a nemzetiségek „kibékítését”, és Alexandra Buda közép-szolnoki és Sigismund Pop Kővár vidéki képviselő felajánlotta közreműködését, a katonai vezetés újabb támadással kísérletezett. Bem parancsára Kemény Farkas, egyik legkiválóbb katonája vágott neki a hegyeknek, de a gerillahadviseléssel ő sem bírt, sőt örülhetett, hogy súlyosabb veszteségek nélkül befejezhette kéthetes „havasi hadjáratát”. A polgárháborút még fájdalmasabbá tevő tragédia Vasvári Pál eleste. A pesti márciusi ifjúság egyik vezére a Vendée elleni harc szenvedélyével hagyta ott a minisztériumi irodát, hogy a gerillaharcban győzni képes szabadcsapatot vezessen az Érchegységbe, ahol – július 6-án Mariselnél – odaveszett az egyik csatározásban.
A történtek természetesen fokozták a román ellenállás elszántságát. Iancu, büszkén vallva harca nemzeti jellegét, június végén joggal válaszolhatott a hozzá intézett magyar békefelszólításokra annak hangsúlyozásával, hogy „ebben a két testvérhazában a magyar nem beszélhet létről és jövőről a román nélkül, s a román sem a magyar nélkül” mert „köztünk és köztetek a fegyverek sohasem dönthetnek”.* És ez már csak azért sem hathatott elvont igazságként, mert közben a magyar katonai sikerek hatására a Habsburg-hatalom kénytelen volt a cártól katonai segítséget kérni, június közepe táján megindult az átfogó támadás, s júliusban a magyar kormány és hadvezetés kénytelen volt feladni Észak-Magyarországot és a Dunántúlt. Az érchegységi román ellenállásra is támaszkodva, már korábban két román törekvés indult el a politika útjain, egymástól homlokegyenest ellenkező irányban: az egyik az ellenforradalommal, a másik a forradalommal való együttműködés vonalán.
Avram Iancu levele Simonffy József alezredesnek. Topánfalva, 1849. jún. 15/27. Közli: AL. ROMAN, Documentela istoria revoluţiunei ungur. din an. 1848/9. (Transilvania, 1877. 54–56.)
1419Bármennyire is hősies volt az érchegységi román ellenállás, az abszolutista birodalmi centralizációra törő erők hatalmának megszilárdulása már a felkelés kibontakozása után óhatatlanul maga után vonta a román értelmiség politikai súlyának csökkentését és az egyházi vezetés jelentőségének növekedését. 1848 vége felé Şaguna nagyszebeni ortodox püspök nemcsak visszakerült a román nemzeti mozgalom vezérkarába, hanem őreá hárult az a feladat, hogy a nemzeti követeléseket tolmácsolja az uralkodó felé. Nemcsak helyzete biztosította a fellépés erkölcsi bázisát az udvarnál, hanem az is, ahogy eleget tett Puchner kívánságainak. 1849 telén neki is át kellett kelni a Kárpátokon, hogy orosz segítséget kérjen, míg az értelmiségiek csak borzadva gondoltak arra, hogy az orosz csapatok Erdélybe vonulása a cári befolyás kiterjesztésével még kétségesebbé teszi a fejedelemségek helyzetét, és meg is akadályozták, hogy nemzetük nevében hívják be a „segítséget”. Havasalföldről Şaguna Bécsbe és Olmützbe ment, ahol nemcsak olyan értelmiségiekkel működött együtt, mint Laurian, Maiorescu és Bărnuţiu (aki a nyár derekán érkezett), hanem tekintélyes bukovinai és bánsági földbirtokos családok tagjaival, és élvezte a bécsi Popp és Sina bankárcsalád támogatását is. A nemzeti mozgalom hagyományos harci formájával éltek, amikor kérvények egész sorával fordultak az uralkodóhoz és a kormányhoz. Ez az együttműködés – az integráció igényének és lehetőségének következményeként – új szakaszt nyitott a román nemzeti törekvések megfogalmazásában. A regionális törekvések egybeolvadtak, Erdély önállóságának még decemberben is hangoztatott követelése lekerült a napirendről. 1849 februárjában a nemzet nevében az „osztrák tartományok” románságának „önálló nemzetté” való egyesítését kérték, és román nemzeti közigazgatást. Többféle igényt és törekvést sikerült így egyesíteni. Şaguna püspök akkor a nemzeti területeket célzó követelések mellőzésében látta a nemzetiségi béke feltételét. Az ortodoxia teokratikus társadalom- és állammodellje lebeghetett a szeme előtt, és talán saját erdélyi tapasztalataiból indult ki, amikor a nemzetiségi egyenjogúság gyakorlati megvalósításaként azt javasolta, hogy az egyes nemzetiségek az egyházhoz hasonlóan szervezzék meg életüket. Az értelmiség viszont inkább a területi autonómia igényének adott hangot. Maiorescu a februári kérvény céljaként „román Ausztria” felállítását jelölte meg kiáltványtervezetében. 1849 júliusában már vállalkoztak a román koronatartomány követelésére. És hogy a győzelem részesének tekintették magukat, érvelésükre a kelet-európai nemzeti törekvések tragikus ellentmondása nyomta rá a bélyegét: saját hátrányos helyzetükre hivatkozva emlegették a többi nemzet hegemóniájától való félelmüket, ugyanakkor a magyar nemzeti törekvések sakkban tartására is ajánlgatták nemzeti követeléseik valóra váltásának várható eredményét, az Ausztrián belüli nemzeti egységet.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
