BÁNYÁSZAT
BÁNYÁSZAT
Erdély bányászatában az 1711–1770 közötti időszakban szintén csak lassú jelei mutatkoznak a változásnak. A sókitermelés az évszázados keretek között folyik, legfeljebb csak annyi a negatív változás, hogy a széki sóbányákat az 1720-as években elönti a víz, megszűnik a művelés, s az egykori bányaváros 986attól kezdve keserves szegénységben tengődhet – még a kapitalizmus korában is. A sószállítás módjában sincs változás, legfeljebb a sóhajósok száma s mentesítéseik adnak okot országgyűlési viharokra is, meg a sónak az adózó néppel közmunkában való fuvaroztatása. A só kitermelése és kereskedelme továbbra is kincstári monopólium. A változás a változatlanságban abban van, hogy míg a fejedelmi korban a kincstár csak Erdélyé, most az egész birodalomé, s a birodalom központi szervei döntenek jövedelmeinek felhasználásáról is. Az erdélyi rendek azonban kevésbé sérelmezik ezt a tényt, mint azt, hogy a só szabad kereskedelmétől el vannak zárva.
Az ércbányászatban megmarad egyrészt a nemesfém, másrészt a vasbányászat hagyományos súlya; más fémek termelése nem jelentős. A nemesfémek közül az aranytermelésé a vezető szerep. Ez 1720-tól 1750-ig lassú emelkedést mutat. 1720-ban az aranytermelés mértéke 34 949 nehezék (1 nehezék = kb. 0,01 font), 1730-ban 49 450, 1740-ben 52 195, 1750-ben 59 856. 1760-ban a szabad aranyváltásban beváltott arany mértéke 82 311 nehezék, s ehhez az ekkortájt 7110 nehezék, kohóváltásban beváltott nemesfém egy része járul. 1770 körül csak a szabad aranyváltás mértéke 88 483 nehezék. Az emelkedés 1720–24-től (a kohóváltási értékkel együtt) kb. háromszoros, ennek azonban több mint 60%-a az utolsó 20 évre esik.
A változás több mozzanatra vezethető vissza. Egyrészt már az 1710-es években érezhető a kedv a nemesfémkincsek fokozottabb kiaknázására (vagy legalábbis a háborús időszakban felhagyott bányák termelésének újraindítására). Steinville tábornok, az 1710-es években Erdély főhadparancsnoka, ez a szolgálati teendőiben is igen aktív egyéniség magánvállalkozónak sem bizonyul rossznak. Zaránd megyében Tresztián, Hercegányon és Kristyoron vannak bányavállalkozásai; halála után ezek idegenek kezére kerülnek vagy megszűnnek. A bányák működése egyébként is ritkán folyamatos, még kevésbé történik teljes kapacitással. Az aranytermelés azonban még ilyen feltételek közt is növekszik.
Ahhoz azonban, hogy az 1750-es, 1760-as évek ugrásszerű növekedését megértsük, e helyt kell foglalkoznunk az ércbányaügyi politika jelentős alkotásával, az 1747-i bányatörvényekkel. Az országgyűlés legalizálja a már működő zalatnai bányatörvényszéket mint az érc-, kén- stb. -bányászok bírósági fórumát. Ez a szerv illetékes egyben bányaengedélyek kiadására. Fellebbviteli fóruma nem a királyi tábla, hanem a kincstartóság, onnan pedig a birodalmi Bergkollegen át vihetik a felek pereiket az uralkodó elé. (Csak oly esetben kell a királyi táblához fordulniok, amelyben kiváltságok mutatandók be.) Részletesen szabályozzák e törvények a bányásznép helyzetét: a kisvállalkozó bányászok és a munkások a bányákhoz és zúzóművekhez közeli falvakban kell lakjanak, 1-2 tehenet tarthatnak, ha házat akarnak építeni, a földesúr jelöl ki nekik telket, s a külsőség nélküli telek után évi 2 forintot tartoznak fizetni föld-, legeltetési és erdőlési bér fejében, a külsőséggel 987rendelkező után 4-et. A bányászok nem fizetnek fejadót, igáslovaik után sem adóznak, csak egyéb számosállataik után: házukat elköltözésükkor eladhatják. Minthogy azonban így a bányászlét nagy vonzást gyakorolt volna a parasztnépre (s nagyszámú visszaélésre kínált alkalmat), a törvény úgy rendelkezett, hogy jobbágyok és zsellérek földesuruk tudta és hozzájárulása nélkül nem vehetők fel a bányászlasjtromba, s az újonnan felvettek 1 forint fejadót fizessenek. Ez nem vonatkozott a beköltöző, más országokból jövő bányászokra, „nehogy e teher által a külországbeliek, akiknek munkájára az erdélyi ércbányaügynek olyannyira szüksége van, visszariadjanak a letelepedéstől”.* A termelők nagyobb jogbiztonságát szolgálta az az intézkedés, amely szerint bányászok, bányamunkások a bányahelyeken s utakon a bányatörvényszék tudta nélkül nem tartóztathatók le.
Diaet. 1747. évi országgyűlési jegyzőkönyv.
A bányászok helyzetének ez a viszonylagos, de mégiscsak jelentős védettsége jócskán hozzájárulhatott az 1750-es, 1760-as években a bányászat, elsősorban a kisbánya-vállalkozók tevékenységének föllendüléséhez. Ugyanakkor megnőtt a nagyvállalkozók érdeklődése is Erdély nemesfémkincsei iránt. Nagyságon 1747-ben nyitják meg az aranybánya első tárnáját; 1767-ben már 6 tárnája van. Tresztián, amely 1712-ben Steinville kezére kerül, s a Gyulay család csak 1734-ben szerzi vissza, 1764-ben nyitnak főtárnát. Hadik András, Erdély főhadiparancsnoka s egyben a Guberniumnak is vezetője, szakértőkkel végeztetett vizsgálat után újranyittatja a kisbányai (Torda megye) bányát, majd maga áll a vállalkozás élére (magának 36, feleségének 16 bányarészt tart meg, a többit ingyen osztja szét). A vizsgálódót nem éri majd meglepetésszerűen az a kép, ami a következő, 1770-nel kezdődő korszak elején elébe tárul.
A só- és nemesfémbányászathoz hasonlóan sok százados folyamatos hagyományra visszatekintő vajdahunyadi vasbányászat 1725-ben, II. Apafi Mihályné halála után kerül a kincstár kezére. Az egyelőre nem tanúsít különösebb érdeklődést a bányák iránt. Bérbe adja az uradalmat, előbb J. G. Steinhilbert von Thalheimnek (12 évre évi 18 ezer forintért), majd M. Ph. Hoffnungswaldnak előbb évi 13 ezer, majd 14 ezer forintért, s csak 1754-ben veszi saját kezelésbe. A vajdahunyadi vasbányák ekkor 3 aknából állnak. Kettő a kincstáré; 12 jobbágy bányász dolgozik bennük. A régebbi s nagyobb aknából a hátukon hordják ki az ércet, a másikból lóhajtású szerkezettel. A harmadik akna magánföldesúré. Ebből a helyzetből kell kiindulni. Mindjárt 1754-ben felépül a toplicai kohó, már évi 1000 tonna kapacitással (az 1670-es, 1680-as években a vajdahunyadi kohók össztermelése évi kb. 3000 mázsa).
A fémbányászatban tehát, szemben a kincstár által monopolizált sóbányászattal, a magánvállalkozásnak is voltak lehetőségei. Ezek igazi kihasználása azonban csak 1770 tájt indul meg.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
