OTTLIK GÉZA (1912–1990, író)
OTTLIK GÉZA (1912–1990, író)
… az ember sokkal könnyebben alkot magának rossz véleményt arról, akit megbántott vagy akinek szándéktalanul is ártott, mint arról, akivel jót tett.
Aki mimózalélek, az ne kötekedjen.
… miként a matt-fenyegetés ellen sem lehet úgy védekezni, hogy felborítjuk a sakktáblát, az igazság nehézágyúit sem lehet bevetni olyan törékeny szerkezetekbe, amilyenek az emberi társadalmak.
A világ nem ért másból, mint a hangos, elhanyagolt, durva jelekből. A látszatokból. Mindabból, aminek határozott formája van. Nagyot kell kiáltani, másképp oda sem figyelnek. Két szóból többet értenek, mint húszból; viszont százszor kell ugyanazt elmondani. Vagy jobb egy erélyes rúgás. Máskor megteszi egy kurta tréfa.
Néma gyereknek anyja sem érti a szavát? Ez nem igaz, gondolta szenvedélyesen; szép kis anya volna az ilyen; és hiszen előbb jön mindig a megértés és azután a szó; ez a durva, torzító eszköz, hogy megcsonkítson valamit, ami egész volt…
A szabadság nem nagy kezdőbetűvel írott, fennkölt eszme volt nekünk, hanem a szó valódi értelme, a választási lehetőségek nagy bősége, s a rabság, a tilalmak, kényszerek nagymérvű ritkulása.
Ez mindig így van: semmi sem megy úgy, ahogy kellene, száz, ezer, tízezer vágyunk, reménykedésünk dugába dől; de az az egy, legfeljebb két legeslegfontosabb dolog, ami nélkül nem lenne élete az embernek, az végül mégis sikerül. Csak úgy mellékesen, természetesen. Hálára sem tart igényt a sors.
… valamennyi ismert és néven nevezhető, fontosnak vélt dolgon kívül még mi minden hiányozhat az embernek, s hogy a nyomorúságnak még másféle, elképzelhetetlen rétegei is léteznek. Lehet mélyebbre esni a földnél.
Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmet ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél mindenesetre igazibb tulajdonunknak.
… a világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni; nem újrateremteni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig …
Úgy szeretem felebarátaimat, mint önmagamat. Ugyanazzal a fajta szeretettel. Nem jobban. Tehetetlenül, közönyösen, megmásíthatatlanul.
Az idő visszafordíthatatlan koordinátája mentén virtuális lehetőségeinkből mindig csak egy tud megvalósulni. A fogható valóság felszínén élünk, elszakadva. Az érzékelésen túli, időn kívüli, nagyobb valóság terében azonban folytonosan összefüggünk egymással valahol.
Iskola a határon. Bp., 1959.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
