A magyar nemesség a két nagyhatalom szorításában
A magyar nemesség a két nagyhatalom szorításában
Ha a két nagyhatalomról azt mondottuk, hogy hosszú időn át illuzórikus politikát folytatott, akkor ez fokozattan áll a magyar nemességre. Az ugyanis még erőteljesebben ragaszkodott az ország és az állam egységének helyreállításához, s politikai állásfoglalásait döntően ez a szempont határozta meg. Ezért állt egy emberként Szapolyai, majd annak veresége után ugyanolyan egyöntetűséggel Ferdinánd mögé; ezért kísérletezett az 1530-as évek elején az ún. királytalan országgyűléseken a két uralkodótól független politikai kiútkereséssel; ezért tiltakozott hevesen a hatalommegosztási javaslatok és szerződések (például a váradi béke), a török fegyverszünetek és békék ellen. S ezért a különös helyzet, hogy még a születőben lévő Erdély politikai vezetői is hatalmas felháborodással fogadták az 1545., illetve az 1547. évi Habsburg–török kiegyezés hírét.
Mégis, éppen ezekben az években, bizonyos fordulat figyelhető meg a magyar vezető réteg politizálásában. Igaz, a magyar nemesség egységes törökellenességét már a mohácsi vereség és Szapolyai török szövetsége kikezdte, de mind ez ideig még azok a tiszántúli birtokosok is, akik – főleg 1541 után – rákényszerültek a törökkel való együttműködésre, abban a reményben tették ezt, hogy a Habsburg Birodalom segítségével hamarosan felszabadul az ország. Maylád István felkínálkozása a Portának így inkább kivételt erősítő szabálynak tekinthető. 1545–47 táján azonban a partiumi és az erdélyi nemesség bizalma megingott, kezdte felfogni, hogy a török kiűzésében nem számíthat igazán a Habsburgokra. Ferdinánd 1551–1552. évi hatalomátvételi kísérletének teljes csődje aztán végképp meggyőzte őket, hogy jobban teszik, ha megmaradásukat az Oszmán Birodalomhoz kötik. Ezt a felismerést fogalmazták meg az 1555. évi marosvásárhelyi országgyűlés híres végzésében: „Kedves volt minékünk keresztény fejedelem alá menni, […] de Isten nem akarta, hogy állandó legyen. Az ellenség közelsége, sokasága, hatalma […] miatt. Mert megizente, hogy hazánkat tűzzel-vassal emészti meg […] Kettő közül tehát egyet kérünk: vagy akkora erővel segít minket felséged, ami Szulejmánnak ellenállhat – vagy eskünk alól feloldozni kegyeskedik.”
Kelet-Magyarország állandó veszélyben élő nemessége tehát 1555-re leszámolt az évtizedes illúziókkal, és visszahívta a Szapolyai-családot. Ettől fogva a török orientáció az erdélyi politika sarokköve lett, amitől csak ritkán tértek el, mert minden eltérés mérhetetlen szenvedéseket zúdított a kis országra. A tehetséges uralkodók azonban mindig megtalálták a módját, 398hogyan tágítsák szűkre szabott mozgásterüket. Hamar rájöttek, hogy elsősorban a királyi Magyarország irányában kínálkoznak lehetőségek. Az ottani nemesi politika és Erdély már az ún. Dobó–Balassa-féle összeesküvésben (1569–1571) egymásra talált, s a fejedelemség a 17. században a magyar rendi érdekek első számú védelmezőjévé lépett elő a Habsburg központosítással szemben. Néhány évtized leforgása alatt a magyar politikusok így fordították a maguk javára azt a megosztottságot, ami ellen oly szívósan harcoltak a 16. század nagy részében.
Hogy aztán ez a „siker” Magyarország további sorsát miként befolyásolta, az már más lapra (és más cikkbe) tartozik. Azért nem árt emlékeztetni címszószerűen némely hiányokra, torz hagyományokra és később veszedelmessé váló eltolódásokra, amelyek a török kori politikai struktúrából származnak: elmaradt (vagy felemás) központosítás, középkori irányítási módszerek továbbélése, felelősségelhárító sérelmi politizálás, vallási megosztottság, korábban központi területek (például a Partium) peremvidékké válása, a keleti részek tartós leválása és eltérő fejlődése (ami majd Trianonban üt vissza) stb. Összességében túl nagy ár azért a „tündérkertért”, amit Erdélyi Fejedelemségnek hívtak. Ezt akkor is ki kell mondanunk, ha tudjuk, hogy nem történhetett másként.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
