Ferdinand Braudel a 19. század előtti időszakot úgy emlegette, mint amelynek gazdasági életében sokkal nagyobb szerepet játszott a fa, illetve a textil (amely az ipari forradalmat elindította), mint a vas. Utalt a gyártás időszakosságára, a termelés csekély voltára, a háborúktól való függésére, s a szállítási problémákra (vízi út szükségessége). A nyugati világra vonatkozóan bizonyosan igaza van, hisz annak forrásanyagát ő ismerte. Ám elképzelhetőnek tartom, hogy véleményét némileg módosította volna, ha megismeri a magyarországi végvárak fémfelhasználási adatait. Nemcsak az inventáriumok bizonyítják a fémeknek a fával legalábbis megegyező fontosságát, hanem egy kiemelkedő jelentőségű hadiipari központ, a kassai hadszertár beszerzési adatai is.
Közelebbről megvizsgálva a leltárakat még egyértelműbbé válik fenti állításom. A várbeli hadiüzem működésének minden részében ott találjuk a fémeket. Belőlük készültek a fegyverek, a lövedékek, a szerszámok nagy többsége, a fa alkatrészek vasalásai, abroncsok, láncok, drótok, továbbá a mindennapi használati tárgyak jelentős része is, mint például az edények. A fémek fontos szerepet játszottak az építkezéseknél is. Korábban, a tüzérségre vonatkozó fejezetben már konkrétan szóltam arról, hogy a lövegek előállítása és működtetése mekkora igényt támasztott a fémek, főként a vas, a réz és az ólom iránt. Mindezzel persze korántsem akarom lebecsülni más alap- és nyersanyagok szerepét, mivel természetesen azoknak is megvolt a saját helye a vár gépezetének működésében.
Az inventáriumokban a következő fémek fordultak elő: elsősorban ólom, továbbá vas, ón, réz, ritkán acél, bronz és sárgaréz. Most persze e gyakorisági sorrendet az eddig megszokott módon, számadatokkal kellene igazolnom. Ám az az érdekes helyzet állt elő, hogy a számítógépes adatbázis használata ellenére sem tudom pontosan megmondani, elsősorban a vastárgyakra vonatkozóan, hogy mennyi volt belőlük. Azon tételek száma, amelyben az összeírók hozzátették, hogy az adott tárgy vasból készült, megközelíti az ezret. Ehhez járulnak továbbá azok a tételek, ahol az eszközök német nevében eleve szerepel az Eisen szó (kb. 500). S csak ezután következnek azok a tárgyak, amelyeknél nincs megadva azok anyaga, ám nyilvánvalóan vasból készültek. Így becslésem szerint akár a tételek felében is találkozhatunk vas alapanyagú tárgyakkal.
A vasat, mondott gyakorisága ellenére, nyersanyagként vagy félkész termékként (abroncs, drót, lemez, rúd, sín, stb.) csupán 87 leltárban írták össze. A nyersanyagnak tekinthető vas több forrásból származott. Az újonnan olvasztott és kovácsolt anyag mellett nagyobb mennyiséget jelentettek például a törött ágyúk. Egerben 1570-ben találkozunk egy ilyennel, ahol a forrás kifejezetten utal az újrafeldolgozásra: „Jtem So ist ain Eysenes Stuckhl da bey 4 Centner schwär, die Rote Sau genandt, ist nichts werth, allein Zum Vorschmidten”. Pozsonyban a nyilak vashegyeit, Szádvárban a tönkrement ágyútalpak vasalásait, Tokajban az előbbiek mellett a törött kapákat, ásókat gyűjtötték össze e célból. A legtöbb vasat, 51,3 mázsát, Sárosban vették leltárba 1557-ben, leginkább azonban néhány fonttól 30 mázsáig terjedő értékekkel találkozunk. Ezek azonban eltörpülnek a Kassán 1570-ben ágyúöntés céljára tárolt 797 mázsányi bronz mellett. Ám úgy vélem, hogy a kisebb mennyiségek részben a leltárak pillanatfelvétel mivoltának köszönhetőek, és a beérkező vasszállítmányokat a szükségleteknek megfelelően azonnal elkezdték feldolgozni. Másrészt a kisebb várakban, ahol esetleg nem volt lehetőség a vas feldolgozására, kovácsolására, eleve csak késztermékeket szállítottak, ahogy ezt az inventáriumok listájából is látni lehet. A forrásokban gyakorta megkülönböztették az új és a régi vasat, s az előbbinél olykor megadták annak formáját is. A félkész vas legtöbb esetben rúd, azután lemez, végül sín, vagy abroncs alakjában került be a várakba, nyilván a további feldolgozás igényeinek megfelelő arányban. Érdekes, hogy a kohóból kikerülő elsődleges forma, az ún. vasbuca (Zain) nem fordul elő. Sajnos, ritkán adják meg, hogy a vas pontosan minek az előállításához kellett.
A nyersanyag állapotú fémek közül leggyakoribb az ólom, minthogy 154 inventáriumban található meg. Mennyisége 119 összeírás súlyadatai alapján igen változó: míg Kapornakon 1569-ben alig 8 fontot (4,5 kg), addig Egerben 1553-ban 400 mázsát (majd 24 tonnát) vettek leltárba! Sokat elárul az az adat is, hogy 65 esetben írtak össze 10 mázsánál nagyobb mennyiséget a várakban. Hasonló nagyságrendű tételeket tároltak ónból, bár ez csak 32 inventáriumban szerepelt: Patakon például 1642-ben 225 mázsa (12,6 t), Szatmáron 1660-ban 90 mázsa (5 t). Az ónnal kapcsolatban azonban elővigyázatosnak kell lennünk, mivel úgy tűnik, a magyar nyelvű leltárak esetleg többször is e névvel jelölték az ólmot. Ezt látszik igazolni, hogy mindössze három magyar nyelvű leltárban olvashatunk ólomról (84 német és 67 latin nyelvű mellett), ugyanakkor 24 magyar inventáriumban találtam ónt (1 német és 6 latin nyelvű mellett). Hogy ezt a sok ólmot, ónt mire használták, arról jószerével hallgatnak az inventáriumok. Az persze nyilvánvaló, hogy jelentős részben a tűzfegyverekhez való lövedékeket öntöttek belőlük, ámbár, ahogy azt a lövedékekről szóló fejezetben már láttuk, többségében vasgolyót használtak, még a kézi lőfegyverekben is. Bizonyosan jutott az építkezésekhez is, és talán edények is készültek belőlük. Az ólmot és az ónt leggyakrabban lemez (Platte, lamina, tabula), vagy úgynevezett pogácsa (Zain, portio, massa) formájában tárolták.
A réznek, mint az ágyúöntés elsődleges alapanyagának szerepét felesleges külön hangsúlyoznom. Ugyanakkor az ólomhoz és a vashoz képest, nyersanyagként, csak kevés leltárban bukkan fel. Ezt azonban kiegészíti, hogy többhelyütt félig feldolgozott formában, lemezként írták össze. A rézlemeznek az ágyús szerszámoknál már említett, nagyon fontos felhasználási területe, hogy ebből készítették a töltőkanál tulajdonképpeni kanalát, s ezt a célt a források gyakran kiemelték. A réz mennyisége az ágyúöntéssel foglalkozó várakban igen magas, Kassán 1576-ban 505 mázsát (30,3 t), Patakon 1642-ben 75,6 mázsát (4,5 t), Murányban 1558-ban 52,3 mázsát (3 t) tároltak. A réz esetében is gyakorta megjelölték annak állapotát: a mondott kassai réz egy része még feldolgozatlan formában volt az összeíráskor („Roch khupfer in halb khugl”), majd ugyanott 1647-ben és 1650-ben olvasztatlan rézről beszélnek, ami lehet érc is, de valószínűbb, hogy az öntés utáni nyers rézről van szó. A pataki leltárban pedig „Materias” és „Spaiczolt” rezet találunk. Az előbbi minden bizonnyal a szennyezőanyagokkal teli fémet jelentette, amelyet pl. az ágyúk öntésekor a cső végéről vágtak le, mint túlfolyót. Az utóbbiról egyelőre nem tudtam semmit megállapítani. A réz esetében is fontos forrás jelentettek a tönkrement lövegek.
A réz mellett persze megtaláljuk a bronzot is, bár ezt már csak néhány helyen, ahol feltehetően avagy bizonyosan folyt ágyúöntés. Itt is hatalmas mennyiségekről olvashatunk: a már többször említett, Kassán 1570-ben összeírt 797 mázsa (kb. 48 t) mellett Gyulán 1563-ban 168 mázsát (9,4 t), Tokajban 1570-ben 103 mázsát (kb. 6,2 t) vettek leltárba. Ez utóbbiakból is kiönthető egy-két nagyobb és féltucat kisebb löveg. A bronzra fokozottan érvényes, hogy egyik legfontosabb forrása a tönkrement lövegek anyaga, így pl. az idézett tokaji 103 mázsa teljes egészében innen ered.
A réz, a vas és a bronzágyúk kapcsán érdemes felidézni McNeil véleményét. Szerinte az bronzágyú és a bronzöntés elterjedése 1450 után hatalmas keresletet idézett elő a réz és az ón iránt, amelynek kielégítésben a közép-európai rézbányák igen nagy szerepet játszottak. Erre a bányászati fellendülésre alapozódott a Fuggerek és más dél-német bankárok országokon átnyúló gazdasági-pénzügyi vállalkozása. Ám a vasöntés új technológiájának bevezetése és az olcsó vaságyú elterjedése nyomán a réz jelentősége csökkent és a rá alapozott gazdaság hanyatlani kezdett. Ez a gondolatmenet azonban ismét felveti azt a kérdést, hol maradt a sok vaságyú a magyarországi várak leltáraiból. Miért találunk még a 17. századi inventáriumokban is nagy mennyiségű, ágyúöntésre szánt rezet és bronzot várainkban (lásd I. Rákóczi György számos nagyméretű rézágyúját). Véleményem szerint ez a bevált öntéstechnológiához való ragaszkodással, a bronznak az adott öntéstechnológiánál a vasnál kedvezőbb metallurgiai tulajdonságaival (pl. alacsonyabb olvadáspont), valamint a viszonylag közeli nyersanyagforrásokkal magyarázható. Állításom igazolása persze további kutatást igényel.
A többi fémhez képest igen csekély mennyiségben fordult elő acél: a legtöbbet, 7,9 mázsát Sáros várában találjuk 1557-ben. Felhasználási területéről az inventáriumok semmit sem árulnak el, de gyanítható, hogy fegyverek és szerszámok (fúrók, vésők, hidegvágók, lyukütők) készítésére használták.