MAX FRISCH (1911–1991)
MAX FRISCH (1911–1991)
Svájc többnyelvű ország, többnyelvű irodalma van. A területe és lakóinak lélekszáma szerint igen kis államnak mind a négy hivatalosan elismert államnyelve a középkor óta fejlett irodalmat tudott létrehozni. Az ország lakóinak mintegy háromnegyed része németül beszél. A rétoromán (romans) nyelvű lakosság alig két százalék, de ennek is ugyanolyan színvonalú kultúrája van, mint a nyugati francia nyelvű vagy a déli olasz nyelvű vidékeknek. A francia és az olasz rész nyelve nem – vagy csak alig – különbözik a franciaországi francia vagy az olaszországi olasz beszélt nyelvtől, a svájci német nyelvjárás – a Schwitzerdyttsch, kiejtése szerint „sviccerdüccs” – sokak szerint nem azonos az irodalmi némettel, hanem egy másik germán-nyelv, mint a holland vagy a skandináv nyelvek. Dürrenmatt szerint a több tájszólásra tagolódó svájci-német az anyanyelv, a Luther bibliafordítása óta irodalmi nyelvnek számító „Hochdeutsh” (a nyelvtudomány műszavával: újfelnémet) az apanyelv. A svájci-német írók azonban tudatosan német írók, akik már a XVIII. század óta otthon a svájci tájnyelven beszélnek, de műveiket irodalmi németséggel írják. Az iskolában minden svájci megtanulja a „Hochdeutsch”-ot, az újságok egy része ezen a nyelven készül, a szépirodalom legjelesebb műveit is „újfelnémetül” fogalmazzák. Ezek a svájci írók azután bele is sorolódnak a német irodalom egészébe. A XIX. század olyan jelentékeny regényírói, mint Gottfried Keller és Conrad Ferdinand Meyer, vagy a XX. század világhíresei, Dürrenmatt és Max Frisch művei a német irodalom egészének klasszikusai, miközben a szerzők odahaza svájci tájszólásokon beszélnek a magánéletükben. Az elődeik és kortársaik körében legjelentékenyebb svájci írók tehát a német irodalom egészének remekírói. Dürrenmatt mellett a leghíresebb és legfontosabb az a Max Frisch, aki életének 80 éve alatt drámák s regények sikerei mellett az építőművészetben is jelentőset alkotott. Olyan drámái, mint az „És a holtak újra énekelnek” meg a „Biedermann és a gyújtogatók”, olyan regényei, mint a „Stiller”, a „Homo Faber” vagy a „Ganteibein legyen a nevem” az utóbbi fél évszázad legjelentékenyebb és legsikeresebb irodalmi művei közé tartoznak.
Egy neves építészmérnök-építőművész fia volt. Otthon szinte belenevelődött az irodalmi és művészeti kultúrába. Apja eleve építésznek szánta, őt azonban már gimnazista korától az irodalom és főleg a drámairodalom izgatta. 16 éves fővel drámát írt, amelyet tiszteletteljes levéllel elküldött Reinhardtnak, a legnevesebb rendezőnek. Az szívélyes válaszban méltatta a diákfiú tehetségét, előre jó jövendőt ígért neki, és elmagyarázta, hogy tehetséget mutató kísérlete miért nem alkalmas még színházi előadásra. A fiú tanult a szakszerű magyarázatból. Tovább kísérletezett, de kellő szigorral ítélte meg kezdeti eredményeit. Közben elvégezte a műszaki egyetemet, és építészmérnöki diplomával egyelőre az apai utat folytatta. Hamarosan egy pályázaton első díjat is nyert. De 1938-ban (27 éves korában) egy prózai művével elnyerte a legnagyobb irodalmi díjat, a Conrad Ferdinand Meyer nevével fémjelzett irodalmi elismerést. Ettől kezdve az irodalmat tartotta fő hivatásának. A világháborúból Svájc szerencsésen kimaradt, de éberen ügyelt is rá, hogy kimaradjon: fejlesztette határőrségét, és Frisch is egy ideig a határőrségnél teljesített katonai szolgálatot.
Szorongva figyelte a világméretűvé terjedt vérontást. Humanista érzelemmel, demokrata meggyőződéssel eleve gyűlölte a fasizmust, elrémítette a horogkereszt népirtásba torkolló fajelmélete. De a háborúba kényszerített német kisembereket ugyanolyan áldozatoknak tudta, mint ellenfeleiket. Egyértelműen állt a Hitler ellen szövetkezett és végül győztes hatalmak mellett. Az amerikai kapitalizmus azonban ugyanolyan távol állt tőle, mint a szovjet bolsevizmus. Meg volt győződve, hogy a tragédiákba sodort magánembereknek minden politikai rendszer idegen. Tragédiájuk azonban közös gyász a véletlenül életben maradottak számára is. Ezt fogalmazta meg és fejezte be a háború végére „És a holtak újra-a énekelnek” című drámájában. Ezt a színjátékot műfajilag „requiem”-nek nevezte. Dramaturgiai jellege szerint ez a középkori „moralitás-játékok” módszerét folytatja. Személyei jelképes alakok, fogalommá vált halottak. A főszereplők vétlenül és értelmetlenül elpusztított katonák: Tom, Hans és Iván – egy amerikai, egy német és egy orosz fiú. Körülöttük a halottak kórusa. Feszült, megragadó, emelkedett szellemű vád minden gyilkos eszme és minden háború ellen. – Már ennél a remekműnél világos, hogy stilisztikailag, a szerkesztés szempontjából Bertolt Brecht és Thorton Wilder drámái voltak hatással rá. Nem utánozza őket, de Brechttől az elidegenítő módszert, Wildertől a narrátor szerepeltetését örökségként elfogadja. (Ezek persze úgy örökségek, hogy mind a két mester idősebb kortársa).
Az azonnal nagy sikerű mű 1945-ben jelenik meg, két év múlva már csehül, majd hamarosan szinte minden európai és Amerikában honos nyelven játsszák. Nálunk 1958-ban mutatják be. 1958-ban elkészül következő, még ennél is sikeresebb tragikomikus játéka, a „Biedermann és a gyújtogatók”. Ez is szimbolikus színpadi mű, ezúttal a beijedt, gyáva kispolgárról. Biedermann (a moralitásokból ismert Jedermann, a testet öltött általános emberi) paródiája. Biedermann úgy fél az emberiséget fenyegető gyújtogatóktól, hogy igyekszik kedvesnek lenni hozzájuk, még házába is befogadja őket, remélve, hogy majd az általános tűzvészben ő megmenekülhet. A komor cselekmény szinte bohózatos feldolgozása ókori és középkori színpadi lehetőségeket nyújt a szerepekhez. A cselekményt például „Tűzoltók kórusa” kíséri.
E két színjátékkal világhíres lett. Elvárták a folytatást, és ő képes volt egyre jelentékenyebb, izgalmasabb, mindig jelképes színpadi műveket alkotni. Ezek közül a legjelentékenyebb az „Andorra” című. Ez is moralitás-játék. Alakjai, színhelyei elvonatkoztatottak, főszereplői a „Férfi” és a „Nő”. A többi szerep testet öltött fogalom. Témája a fajgyűlölet irtóztató és mindenkire káros embertelensége. Az évszázad egyik legkitűnőbb humanista színpadi műve.
Már a földkerekség egész irodalmi élete tudomásul vette, hogy a kor nagyon jelentékeny drámaírója, amikor egymás után több regénnyel jelezte, hogy milyen mestere a szépprózának is. Ezekben, főleg a már korán, 1954-ben írt „Stiller”-ben, de a későbbiekben is az egzisztencialista filozófia fő problémája, a személyiség kettős arculata a központi téma. Elvont, filozófiai témák, de a cselekményük konkrét, jellemeik ismert típusok. És olvasmányként érdekesek, igazi olvasmányos történetek.
Max Frisch egyszerre volt kitűnő író és jelentékeny építész. 1945-től – 34 éves korától – híres, hamarosan világhíres. Népszerűsége, elismertsége haláláig – 80 éves koráig – mit sem lankadt. Életműve alighanem maradandó fejezete az irodalomtörténetnek.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
