ELSŐ FEJEZET • A „Vigyázz”
ELSŐ FEJEZET • A „Vigyázz”
„Hat órai késés a ruttkai vegyesvonatnál.”
Ez volt olvasható a magyar államvasúti pályafő előcsarnokában levő fekete táblán.
Még akkor nem volt készen a pompás központi palota, mely a Kerepesi út végét, mint egy nagy diadalkapu zárja el mostanság; egy kicsiny, ínséges pályaházacska fogadta el a Felső-Magyarországról érkező utasokat, akik onnan aztán a város leghosszabb, legszűkebb és legdöcögősebb Stáció utcáján keresztül jutottak el omnibuszháton a vendégfogadókkal ellátott zónába.
A szokottnál is nagyobb hóesés minden utazási programot meghazudtolt. A főváros legjártabb utcáin egész hegyláncok voltak felhalmozva kétoldalt hóhegyekből, amiknek a kihordására gondolni sem lehetett. Az egész nap folyton dühöngő zivatar mindenütt betemette a mély utakat. Az egész vasútvonalon táborszámra dolgozott folyvást a napszámos sereg, a hóekék túrták a hótorlaszokat, amit egyik félnap végeztek, a másik félnap megint visszarontotta a zivatar. A hó úgy szakadt egyik órában, mintha milliárd ludat mellesztenének odafenn, a másik órában meg apró tűalakokban kavargott, mint a porfelleg. Valóságos szibériai éjjel volt.
A pályaház peronján csak három emberi alakot látni. Az egyik a kapus, aki időről-időre kitekint, hogy esik-e még a hó? A másik egy konstábler, aki a bolthajtásnak abba a szegletébe támaszkodik, amelybe nem fúj a szél, fején a viaszkos vászonnal behúzott kalap, vállán a kurta kaucsuk lebernyeg. – „Cudar idő”! mondja a kapus. „Kutyának való idő!” kontráz neki a rendőr. – A harmadik alak civilben van, kurta gallérú dókában, vidraszínű nemezsüveg a fején, a nyakán kockás gyapotkendő körülcsavarva, két keze a zsebeibe dugva, az egyikből rövid bőrrel bevont vasbot mered elő. Ez a harmadik folyvást járkál a peron hosszában végig, egyszer rohamléptekben teszi meg az utat, máskor táncolva járja a polkát meg a csárdást, egyik bokáját a másikhoz ütögetve nem azért, mintha jó kedve volna, hanem hogy a lába el ne fagyjon. – Ez egy detektív.
A napos tiszt benn ül a szobában, az a távírógépnél van elfoglalva. Ilyen kritikus időben az állomások folyvást korrespondeálnak.
Egyszer aztán kutyaüvöltés hangzik valahol a távolból.
– No hála légyen a herkópáternek-mond a kapus. – Csak jön már az a kalarábévonat!
– Honnan tudja? – kérdi a detektív.
– Még nem csenget a villanyos.
– Hát hogy a „Vigyázz” kutya ugat. Az hamarább megérzi.
– Igazán. A directio kutyát tart, aki jelez?
– Nem a directióé az, hanem az öreg vasútőré, a Kapor Ádámé. Szegény öreg: ezzel a kutyával tesz ki egy emberszámot. Nem is tréfa dolog: negyvennyolc óráig egyhuzamban ott ülni abban a kis butikban, lesni a vonatot, jó vágányba igazítani a váltót! Öreg embernek laposakat pislant már a szeme, könnyen leragad. Hát arravaló a „Vigyázz”, hogy azalatt, amíg a gazdája az odúban bóbiskol, a kutya kifekszik a sínekre, s már egy mérföldnyiről meghallja a vonat dübörgését, akkor aztán elkezd ilyen csúnyául vonítani, ahogy most teszi, hogyha az Ádám el talált volna szunyókálni, hát fölébredjen.
– Az már derék egy kutya!
– De még azt is megteszi, hogyha az öreg álmos fővel nem az igazi váltóhoz cammog, hát megfogja a dókája szélét, s odaráncigálja az igazihoz. Nem is esett az öreggel semmi hiba, pedig húsz esztendeje, hogy itt őrzi a váltót.
– Az is szép mulatság!
Csak öt perc múlva a kutyaugatás után kezdett el a villanyoscsengettyű berregni, s nemsokára lehetett hallani a közeledő mozdony hosszan nyújtott s többször megcifrázott fütyülését.
A civilruhás odadörmögött a rendőrhöz:
– No János, most a platzra!
Erre a rendőr odaplántálta magát a kijárat ajtaja elé. A kapus a csengettyűhöz ment, s megadta a jelt a vonat érkezéséről. A kolomphangra előjött az egyenruhás hivatalnok, meg egy pár teherhordó, birkabőr süvegben, ködmönben, bagaria csizmában.
A vonat itt prüszkölt, dörömbölt már a város alatt, valami karistoló hangot is vegyítve a zaj közé, ami szokatlan volt. Ez a hóekének a harsogása, amit maga előtt tol a mozdony, mert a hótorlasz egész az indóházig ellepte a vágányt.
Ezzel a hozzátoldott nyújtvánnyal csakugyan úgy néz ki a mozdony, mint valami özönvíz előtti saurus, aki szörnyeteg orrával a jégmezőt túrja maga előtt. A vagonok úsznak a felkavart hófellegben.
S a hóeke mellett, közvetlen a mozdony előtt, üget egy kis lompos szőrű, fehér-fekete-tarka, hegyes fülű, kurta farkú kuvasz, mintha ő volna a pilóta, aki a vonatot vezeti. Néha olyan közel éri a mozdony, hogy megtaszítja, akkor nagyot ugrik, de a vágányról azért le nem tér. Ez a „Vigyázz”.
Mikor aztán a mozdony megáll a peron előtt, kétoldalt fujtatva a kibocsátott forró gőzt, akkor kettőt csahint a kutya, mintha az ő helybenhagyása nélkül nem állna meg a vonat, s azzal kiugrik a sínek közül, s lerázva a bundájáról a havat, először is a kalauzokat veszi számba. Az első kalauz jó embere, azt azzal üdvözli, hogy egyet ugrik rá, s a két első lábával megtaszítja, a második kalauz ellenben nem bírja a bizodalmát, annak háttal fordul, s a hátulsó lábaival szórja feléje a havat.
Mind a két kalauznak a szeméig van húzva a csuklyája, a nyaka kendőbe csavarva, csak az orrát látni az arcából.
A vonat áll a mozdonyon kívül egy szenes kocsiból, azután jön a postakocsi, ahhoz van kötve egy katonaszállító tárkocsi, mely tömve van munkásokkal, arra következik egy sárgára és zöldre festett vagon, I. és II. osztályú szakaszokkal, leghátul egy kakaószínű III. osztályú, a bagázsiás szekereket, úgy látszik, elhagyták valahol.
A detektív bekandikált az első és második osztályúakba, amiknek az ablakain kivilágított a lámpafény. Kívülről is láthatta, hogy a szakaszok mind üresek.
– Hát nincs pasasir? – kérdi a Nro I. kalauztól.
Az először nem hallja a kérdést, mert a füle be van takarva, azután meg nem felel, mert a szája be van kötve, s csak a másodszori kategorikus felhívásra ad precíz választ.
– Van ördög!
– Hát hol maradtak?
– Ott pokolba: Hatvanba.
Azzal tovább toppog, a munkások futó börtönét felnyitni. Azok vannak valami harmincan, mindannyian vaslapátokkal ellátva. Amint leszabadulnak, futnak egyenesen a kantinba felmelegedni.
A detektív erre a Nro 2. kalauzhoz fordul, aki a III. osztályú kocsik ajtajait nyitogatja fel. Ez már részletesebb választ ad, csakhogy nehéz a szavát megérteni, úgy be van rekedve, mint a hasadt orgonasíp.
Az I. és II. osztály pasasirjai, mikor megtudták a hatvani állomáson, hogy a hó eltemette az utat, mind kiszálltak, ott maradtak az állomásházban. Megvárják, míg a vegyes vonat felszabadítja az utat, s majd csak a kassai gyorsvonattal fogtnak eljönni reggel. A III. osztályban levő utasok eljöttek.
Akkor aztán ezeket vette szemügyre a detektív.
Először kiszállt a vagonból egy félvidéki atyafi, aki fenyőmadarakat meg húros rigókat hozott hosszú fűzérekben felakasztva elöl-hátul a vállán. Ennek éppen ilyen zegernye időben kell utazni.
Azután kibontakozott a kocsiból egy terjedelmes testalkatú asszonyság, nagykendőkkel össze-vissza kötözve. Mikor lejutott a hóba, akkor egy fiatalabb nőalak elkezdett neki leadogatni mindenféle alakú kosarakat, amik gondosan be voltak bugyolálva, – kettőt, hármat, négyet. A kofa ráförmedt a detektívre, hogy fel ne rúgja a kosarát, mert tojás van benne. Ez is ilyenkor a legkeresettebb árucikk a fővárosban. Mikor minden kosár le volt adogatva, akkor az a fiatalabb nő is kiszállt a kocsiból. Szürke szoknya volt rajta, a feje bekötve kockás gyapot kendővel, a szája pedig egy fekete selyem kendővel. Az egyik kezében volt egy fogantyús utazóládika, meglehetős kopott. A másikban egy füles kézikosár. A harmadik útiteher, egy vászonesernyő, a hóna alá volt szorítva.
Egy hordár át akarta venni a ládikáját, de nem adta oda neki. „Majd csak magam viszem”. Ez sajnálja a rézpénzt.
A fenyőmadaras atyafi meg a tojásos kofa elébb kötelességüknek tartották a finánc ajtaját felkeresni, s kiváltani a fogyasztási adórul felelő bárcát, a fiatal nő azalatt leült a nyílt csarnokban egy padra, a bőröndjét meg a kosarát maga mellé téve.
A detektív nagyokat tappolgott, a peronra visszatérve, bosszúságból-e, vagy csak hogy leverje a csizmáiról a havat; odament a konstáblerhez.
– Akire mi áfpászolunk, az elmaradt Hatvanon a többi pasasirokkal, s csak reggel felé jön meg a gyorsvonattal, ha megjön. Én addig bemegyek a kantinba, ha valamit kitudnék a munkásoktul. Talán azok látták. Maga addig itt maradhat.
– Köszönöm a gráciáját.
A két élelmiszerszállító utas aztán jó későre elvégezve a dolgát a finánccal, átkelt a kijáraton, átadva a kapusnak az útijegyeit. Az állomási tiszt kiadta a parancsot, hogy a gázt el kell oltania külső lámpákban, több vonat az éjjel nincs jelezve. Aztán a Kapor Ádámot fel kell váltani, huszonnégy órára. Következik helyébe váltóőrnek a Kövecs Péter. Azzal az is ment aludni.
Az a fiatal utasnő pedig csak ült ott a padon, a kezét eldugva a nagykendője alá. Még karmantyúja sem volt.
De valaki mégis észrevette az ottlétét: a Vigyázz; odament hozzá, körülszaglászta.
– Kutyuszkám – suttogá a hölgy.
A Vigyázz erre mind a négy lábát előrefeszítve, elkezdé a kurta farkát sebesen csóválni, s kettőt vakkantott azon a hangon, amely azt jelenti a kutyánál, hogy bizalommal viseltetik az illetőhöz. Akkor aztán megugrott és elszaladt.
A fiatal nő tovább is ott maradt, le-lerázva a fejkendőjéről a szitált havat, amit a szél kívülről behordott.
Egyszer aztán cammogó lépések hangzottak a vasút mentén. Valami lámpás fénye vereslett a hófuvat ködfátyolán keresztül.
A felváltott őr jött a kutyájával. Az egész ember egy nagy guba volt, az arcából nem lehetett mást látni, mint két torzomborz bajuszt, amiről jégcsapok függtek alá. Az egyik kezében volt a tokba dugott jelzőzászló, a másikban egy erősen bedrótozott lámpás.
Mikor a pad előtt elcammogott az őr, a kutya megint azt a bizalmas kettős csahintást hallatá, s erre az ember észrevette, hogy ott a padon valaki ül. Megállt és odavilágított rá a lámpásával. Látta, hogy az egy fiatal leány.
– Hát maga, lelkem, mire vár itt?
– Arra várok, hogy megvirradjon. Késő éjjel nem mehetek magamban a városba.
– Hát nem idevaló?
– Nem. Vidékről jöttem.
– Hiszen elmehetett volna az omnibusszal a vendéglőig.
– Én nem szállhatok vendéglőbe, mert ott drága az élet.
– Hát mért jött Budapestre?
– Munkát keresni.
– Hát aztán miféle munkát tud maga?
– Tudok varrni meg hímezni.
– Hát aztán csak így jött fel Budapestre, hogy majd eljár boltrul-boltra, hogy kinek kell a maga munkája?
– Azt gondolom, hogy úgy kezdik.
– Hát addig miből él meg?
– Hoztam hat zsemlyét a kosaramban. Ez hat napra, elég.
– No ez derék! Hát mondok én magának valamit. Én itt lakom nem messze a vasúttól, mindjárt a Kalvária mellett. A feleségem mosóné. Becsületes asszony. Annak van egy kis kamrája a mosókonyha mellett. Azt ki szokta adni ilyen magaforma varróleányoknak. Nem sok a fizetés. Fűteni sem kell a kamrát, mert a mosókonyhárul elég meleget kap. A feleségem még munkát is szerez a leányoknak, sok úri házban bejáratos. Most éppen facér a kamrája. A múlt héten történt, hogy a mamzell, aki nála lakott, (Lidinek hívták, én biz a másik nevét sohasem kérdeztem) egy este csak nem jött haza. Keresték, kurrentálták, de nem került elő. Azt hiszem, a Dunába ugrott. Ki tudja, mi oka lehetett rá? A leányoknál olyan könnyen megy az. – Hát jobb, mintha gyufát ivott volna. – No hát, ha nincs valami jobb szándéka, hát eljöhet az én szállásomra. A feleségem szívesen látja, még majd engem is megdicsér, hogy milyen élelmes ember vagyok, röptiben fogok a számára új cimmerfrajlát.
A fiatal nő felállt a helyéről, felvette a bőröndjét és a kosarát, s azt mondta: „Menjünk”.
A Vigyázz, megértve, hogy az egyezség, mely kétségtelenül az ő beleegyezését is bírta, megköttetett, vidám csaholást indított meg, s azzal kivéve a hölgy kezéből a füles kosarat, azt a fogai közé vette, s előrefutott vele a kijárathoz.
A konstábler akkor is ott állt.
Először ráismert a kutyára, a kutyáról a gazdájára, s a gazdórul a vele jövő kisasszonyra, ahogy illik tapasztalt rendőrhöz. – No te Vigyázz! Hát Ádám apó! Baktatunk haza? Nini, hát megkerült a mamzell Lidi? Csak látogatni volt odahaza?
– Az ám. – Hagyta rá az öreg.
– Lássa, magának most semmi dolga, elhozhatná a leányasszonykának az útitáskáját: ne cepelné maga.
– Megtenném szívesen. De most ide vagyok leszegezve. Az a parancsolat, hogy egy konteszre kell rálesnünk, aki hazulról megszökött a mai vonattal, de a távíró se kutya! Eléje került. – S ezt most el akarják fogni? – kérdé az őr.
– Elfogni nem kötelességünk, hanem ha felismertük, észrevétlenül és minden feltűnés nélkül kísérnünk kell, ahol meg fog szállni, s arról hírt adni az alkapitány úrnak. A detektív is itt van.
Az öreg nevetett egy kicsit.
– Hajh, édes János öcsém, ha én a maga bőrében volnék: azt mondanám a detektívnek, hogy gyanúm volt erre a leányzóra, itt ni, hogy hátha ez az a bizonyos grófkisasszony, s ez alatt az ürügy alatt elkísérném a lakásáig – hivatalból. Hahaha!
Az öreg nevetett a jó ötletnek. A konstábler is nevetett rajta.
Aztán utoljára maga a mamzell is úgy tett, mint aki nem állhatja meg, hogy ne nevessen ezen a bolondságon.
Hanem aztán a konstábler nagy hirtelen visszanyerte a kötelességszabta hivatalos nyugalmat. Megtörlé az arcát a kalapjából kivett zsebkendővel, aztán megint feltette a fejére a kalapot zsebkendőstül, s lehúzta az álla alá a viharszíjt, ami igen szigorú kifejezést ád az arcnak.
– Azt nem tehetem, Ádám apó. Én megesküdtem rá, hogy soha hamis tudósítással az elöljáróságot tévútra vezetni meg nem kísértem. Jójcakát öreg apó. Jójcakát szép kisasszony. Köszöntetem a Zsuzsa nénit. Holnap reggel majd ellátogatok magukhoz.
– Ott van ám a konstábler úrnak az abstájgkvártélya mi nálunk, mikor fráj-napja van; ő meg egy padlásszobát bír tőlünk – magyarázá Ádám apó az új lakónőnek, mikor már a váróteremből kimentek.
Azután annyira vitte a nagylelkűséget az öreg, hogy maga ajánlkozott a mamzellnek a bőröndje vitelére.
– Köszönöm! – szólt visszautasítva az ajánlkozást a fiatal hölgy. – Nem szoktam én soha hordárral cepeltetni magam után az útibőröndömet.
Igazat mondott. Mert üveges hintóban szokták azt utána szállítani. Ó volt az az eltűnt grófkisasszony, aki felől a detektívnek meg a konstáblernek bizonyságot kell vala szerezni.
Igen jó helyet talált magának a biztos elrejtőzésre. Azt a kis kamrát, amelynek a padlásán maga a rendőr tanyázik; ott csak nem fogja senki keresni.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
