XXII. A feltámadás napja
XXII. A feltámadás napja
Amikor Onufriosz elküldé Frater Aktaeont a cadmaei völgybe, azzal a szóval, hogy ott maradj „usque ad diem resurrectionis”, nem értette ez alatt az ítélet napját, mely solvet seclum in favilla, hanem csak a holnapi napot, a nagypéntekre következő szombatot, amikor a délben megkonduló harangok hirdetik, hogy a Megváltó íme feltámadott!
Csak mellékes dolog volt ennek a vak engedelmességnek ama nyilvános próbája által az új keresztény neofiták kedélyét ünnepélyes hangulatba hozni, hogy amidőn azt látják, mint hajol meg a főpap szava előtt az ő új királyuk, és látják annak a folytatását, amidőn a főpap maga egyenkint leölti magáról a fényes jelmezeket, a ragyogó efódot, az emblémákkal kihímzett casulát, leteszi fejéről a drágaköves aranytiarát, s felölti magára a fehérítetlen gyapjúból szőtt egyszerű palástot, s aztán fedetlen fővel leborul a Megváltó ravatalának legalsó lépcsőjére, ebből megértik, hogy a mai nap világra szóló gyásznak és vezeklésnek a napja, amelyen minden igazhívő szigorú böjttel és testi vágyainak megzabolázásával bizonyítja be, hogy levetkőzte a régi embert, s az új embert öltötte fel.
És ez is igen fontos dolog volt. Mert azzal minden további sikere a merész kezdeményezésnek meg lett volna hiúsítva, ha az új keresztény nép azzal kezdi meg az áttérését, hogy az Idvezítő keresztre feszítésének napján dobzódó dínomdánomnak veti oda magát.
De a nehezebb feladat az volt, hogy a hatalmas, harcoló waráng nép legyen megnyerve Onufriosz és hívei számára. Még az „uskók” nép csak gyülevész; de a waráng már nemes vitézek nemzete. Ha Dávid király hűbéreséül áll Onufriosznak, akkor az megkezdheti a versenyt Róma ellen, amelyen már egyszer diadalmaskodott egyik elődje, I. Cajus dalmata pontifex.
A warángoknak még nem volt saját templomuk, mely nemzetük hatalmához méltó lett volna. A falakat felépítették ugyan már, de a felszerelés hiányzott. Még ahhoz majd egynehány gazdag szomszédot kényszeríteni kell az ajándékozásra; oltárképeik sem voltak. Régi művészeik, akik a hajdani Tyr istent, meg a Mokos istent ki tudták faragni és be is festeni, a magasabb művészetre már nem voltak alkalmasok; messze földre templomba járni pedig nem szerettek.
A Cadmus völgyét elzáró fennsíkon volt az az őskolostor, melyet hajdanában István király építtetett, száz szerzetes számára. Ez volt egyúttal Onufriosz pátriárka rezidenciája. Azok a barátok az ő hívei voltak. Az egész dalmata parton az volt a hit, hogy ők tartják a legszigorúbb fegyelmet. Kolostoruk falait csak a nagyhét utolsó napján hagyják el, hogy a hozzájuk sereglő híveket és zarándokokat processióban vezessék át a hegyeken keresztül a Branta-völgybe, s aztán fel a három tüzes szentek kolostoráig; ahol is a férfisereg kívül maradván a gyógyerejű tavon és kokojszáson innen, csupán a megnyitott templomajtón kereszül részesülhet a feltámadás pompájának szemléletében; de hallhatja az angyali éneket, mely a kivilágított mélységből áthangzik; míg végre az apácák által emelt baldachin alatt előjön a metropolita főpap, s áldást oszt a tó partján összesereglett hívekre.
Frater Aktaeonnak volt az a feladata, hogy a warángokat rábírja arra, hogy a feltámadási magasztos ünnepélyre ők is csatlakozzanak a barátok által vezetett processióhoz. A warángoknak az egész új vallásban az nem tetszett csupán, hogy mindenféle gyáva jöttment néppel összekeveredjenek, mikor az Isten elé mennek; ők, a mindig kevélyek. Náluk azelőtt az volt a szokás, hogy az urak, a vitézek egész tölgyfaderékból faragtattak ki maguknak derék, tekintélyes úri istent, s annak a neve volt „bálvány”, a szolgák, a jobbágyok pedig faragtak maguknak hozzájuk méltó istenkéket, bot végére, s annak a neve volt „balita”.
A következő nap hajnalsugarai már ott találták Frater Aktaeont a remetebarlangja előtt. A harangláb két dúca közé volt kötélre akasztva egy nagy palatábla, azt ütögette két fakalapáccsal.
– Mit mívelsz most? – szólalt meg a feje fölött egy mormogó hang. Dávid király közelített a magas sziklaúton a remetebarlanghoz.
– A kereplőt verem.
– A rigókat akarod vele elűzni a fügefákról?
– Nem. A Jézus Krisztus halálát gyászolom vele.
– Hát meghalt az Isten fia?
– De fel fog támadni halottaiból.
– Mondták ám a barátok az én népemnek is. Odahívták őket a szent koporsóhoz. Mind elmentek már.
– S te miért nem mentél velük?
– Mert nekem gyönge a hitem. Ide jöttem hozzád, hogy erősítsd meg.
– Jó helyre jöttél. Én világosságot adok a lelkednek, s eloszlatom a homályát.
– Nohát tedd azt. Mondd meg, csakugyan feltámad az, aki már meghalt? akinek a vére kifolyt, a szíve megfagyott, a lelke elrepült?
– Bizony feltámad az, aki hisz.
– És te mit hiszesz?
– Én hiszem azt, hogy az én Uram és Idvezítőm, Jézus Krisztus, Istennek egyszülött fia, feltámad e mai napon.
– Mikor?
– Délben, mikor a nap délpontra hág.
– S hogyan tudod te meg azt, hogy a nap délpontra hágott?
– Megmutatja azt nekem íme e keresztnek árnyéka.
A kőkereszt körül huszonnégy koponya volt karikába rakva. Mindegyikre volt írva egy szám.
– Mikor a XVIII. koponyához ér az árnyék, akkor van dél. A régi dalmatáknál esti 7 órával kezdték a napot, s a déli órát tizennyolcadiknak számították.
– Akkor én a harangszóval fogom tudtul adni a világnak, hogy a Megváltó feltámadott, és ezt a harangszót hangoztatni fogja az egész tengerparton minden campanile, és ahol keresztények laknak széles e világon, mindenütt ezt zengik: „Krisztosz voszkresz. Halleluja. Feltámadott a Krisztus!”
– Hát ha én is hinni fogom, hogy feltámadt a Krisztus, akkor annál igazabb lesz?
– A te hited csak tégedet idvezít; de az igazat igazabbá nem teheti.
– Dehát én is szeretnék idvezülni. Mondjad csak! Ha én most erősen hinni fogom azt, hogy az én Solom fiam, az én legkedvesebbik magzatom, akit elfelejteni nem tudok soha; akit a kegyetlen bogumilok megöltek: ismét feltámad, elém jön, épen, egy testben, amilyen volt, elevenen, s még egyszer felém nyújtja mind a két karját, hogy megöleljen, és hallani fogom a szavát, mikor kacag; és a csókjának a hangját, mikor az anyját megöleli, és az íjának a pendülését, mikor a vadludat lelövi a magasból – hát ha én ezt erősen hinni fogom: meg fog az történni?
– Bizonnyal, ha erősen hinni fogod, hát megtörténik.
A waráng király nagyon meglógázta erre a biztatásra bozontos nagy fejét. Tovább folytatá.
– Mondjad csak. És ha azok az apák, akik velem együtt búslakodnak az elvesztett fiaik miatt, hinni fogják erős hittel, hogy az ő fiaik még újra feltámadnak, akiknek a fejei rég be vannak falazva a mosszori vár párkányába, akiknek a tagjait szétdarabolták; hát akkor azoknak az elszórt csontjait valami kéz újra összeszedi, s élő embereket csinál belőlük, lelket fuvall a szájukba, világot ád szemeiknek? Megtörténhetik-e ez?
– Higgyenek benne, és meg fog történni.
Dávid király most egy keserves nagyot sóhajtott. Igen halk hangon mormogta el az utolsó kétkedését.
– Hát ha ez mind lehető volna: megeshetnék-e az is, hogy az én szegény elűzött kisebbik asszonyom, az én Bravallám, akinek halálhírét hozták a múlt télen; akinek a sírkövét is elküldtem a szent szüzek kolostorába, hogy állítsák föl a sírja fejéhez – még ő is feltámadjon?
– Higgy benne, és meglátod!
– De hát miért lássam meg őt? Miért kívánjam neki a feltámadást? Ha nem szabad őt szeretnem, ha nem szabad őt enyémnek mondanom?
– A feltámadás vissza fogja őt neked adni, s megszünteti a tilalmat.
Dávid király kétkedve ingatta a fejét.
– Úgy beszélsz, mint aki látja azt, ami még láthatatlan. Hát meg tudja ember mondani, mikor nappal felnéz az égre, hol áll a kaszáscsillag? hol van a pásztorvezető? hol a fiastyúk? hol a sárkányszeme? Pedig ezek ugyan fényes csillagok, mikor éjszaka van. Hát azt, ami holnap történik, hogyan láthatná meg halandó ember mai nap? Most én kérdezem tetőled azt. Hát te hiszed-e a saját feltámadásodat? Nem sírverem-e ez az egész völgy itt előtted? Elöl fal, hátul fal, szemben a tajtékzó tenger. S nem vagy-e te ennek a nagy sírnak a halottja? Fiatal vagy, arcod piros, szemeid ragyognak, és mégis olyan halott vagy, mint azok, akiknek a fejéhez az örök kőszál oda van állítva. Hát a te számodra hoz-e a mai nap feltámadást?
Frater Aktaeon nem felelt erre a kérdésre; hanem hozzákezdett a két fakalapáccsal a kerepelés harmadik verséhez.
Mikor azt elvégezte, letevé a kalapácsokat a harangláb mellé, s azt mondá a királynak:
– Meglátod: a hajnali kereplőverseket még én vertem el e helyütt; de a déli csengettyűszót már nem én fogom itten elharangozni.
Ezt olyan biztosan mondá, hogy Dávid király egészen megtért a kétségeiből.
Frater Aktaeon leült a kereszt talpkövére.
– Ülj mellém! – mondá a királynak.
E rövid meghívásra Dávid király egy kissé felhúzta az orrát.
– Ideülhetsz szégyenkedés nélkül. Nincs az a királyi trón, amely dicsőbb volna, mint az Idvezítő keresztjének zsámolya. – És mellettem is bízvást elülhetsz; mert én is lehetek egykor király, mint te vagy.
Ezt a merész állítást csakugyan szerette volna Dávid király kimagyaráztatni, s helyet foglalt a remete mellett.
Frater Aktaeon aztán elővette azt a nagy kapcsos könyvet, s felolvasta neki belőle Sámuel könyvéből azt a fejezetet, amelyben leíratik, miképpen kezesé vala Saul a pusztában az ő atyjának eltévedt szamarait, s ezen foglalatossága közben talált reá a próféta, s azonnal felkéré őt az Izrael királyának.
– Sámuelnek hítták a prófétát? – kérdezé a waráng király.
– És Saul éppen Dávid királynak volt az elődje.
– Annak, akinek öt felesége volt? Ha írva van, akkor igaz. Tehát ha te próféta vagy, és tudsz mindent, beszélj nekem valamit a fiamról. Mi történt vele azóta, hogy én nem láttam?
– A te Solom fiad hadakat vert meg, kincseket zsákmányolt, népeket vezérelt hegyeken és vizeken keresztül – és megházasodott.
Erre hátba üté ököllel a mellette ülő prófétát a király.
– Eredj már! A három elsőt még csak elhiszem; de a negyediket mondd az odvas fának! Hiszen béka még az. A csikófogait sem hullatta el mind.
– Mégis úgy van.
– S mifélét vett el? ha tudod.
– Magához méltót. Amikor eléd fog jönni, majd azt is meglátod. Fogadd olyan szívesen, mint Ábrahám fogadta Rebekkát.
Dávid király bámulva nézett a beszélőre. A warángok előtt ez a két fogalom: „tréfa, hazugság” ismeretlen volt.
Amint így beszélgetének, a távolban egy szerzetes alakja tűnt elő a bokrok közül, ki a patak mentében közelített feléjük.
Az út rossz volt, a patak egyik oldaláról a másikra kellett untalan átkapaszkodni a sziklákon keresztül, a szerzetes nemigen sietett: nagy idő telt bele, amíg a keresztig eljutott.
A kereszt árnyéka már akkor a tizenhetedik koponyát haladta meg, s azalatt bőséges ideje volt Frater Aktaeonnak felolvasni a bibliából a waráng király előtt Saul és Dávid történetét.
Az utóbbinál különösen megtetszett a királynak az ifjú Dávid párharca a Góliáttal.
– No nézd! Ezt én is éppen így tettem meg gyermekkoromban! Csakhogy én nem parittyával, hanem puszta kézzel hajítottam főbe a bolgár óriást.
– Ezzel is jobban hasonlítasz tehát a szent királyhoz, kinek nevét a keresztségben felvevéd.
– Hanem egy dolgot nem értek – kapcáskodék a pucér király az ő együgyű eszével. – Hogyan lehetett az, hogy már az endori boszorkány is tudta azt a mesterséget, hogyan kell halottakat feltámasztani?
Frater Aktaeon nem ért rá választ adni erre a balgatag kérdésre; mert a loholva közeledő szerzetes már az utolsó sziklafokról szállt le közelükben; ki is azonnal a saruit kezdte leoldani a lábairól. Ami a legnagyobb tisztességadásnak a jelképezése.
– Ez maga a gvardián, pater Andronikosz – mondá Frater Aktaeon. – Ismerem a hosszú szakálláról, melynek fele fehér, fele fekete.
Azzal odaunszolta a királyt, hogy járuljanak az érkező elé, s térdepeljenek le eléje, és csókoljanak neki kezet; mert ez hatalmas szent ember.
Andronikosz éppen olyan egyszerű durva szőrcsuhát viselt, mint Frater Aktaeon, semmi jel nem mutatta, hogy feljebbvalója. Az egyik kezében volt egy hosszú, keresztben végződő pálca, a másikban egy kobak.
Mikor mind a két térdeplő alak megcsókolta a kezeit, Andronikosz kenetteljes hangon szólalt.
– Üdv néked az Úrtól, óh király.
Erre Dávid becsülettudó modorban viszonza.
– Köszönöm. Elfogadom. S azt izenem vissza, hogy én is üdvözlöm az Urat.
– Nem neked szól az égi üdvözlet: hanem ennek itt! – mondá szigorú tekintettel Andronikosz. – Üdv neked János, uskók nép kiválasztott királya. A mi főpapunk, a pátriárka küld engemet tehozzád, hogy kihívjalak megpróbáltatásod verméből, és fejedelemmé fölkenjelek.
(Frater Aktaeonnak az üté meg a fülét, hogy „pátriárka!” Tehát a zárdában még nem vették hírét, hogy Onufriosz II. Cajus pápa nevet hagyott magára erőltetni!)
Dávid királynak a bámulattól szeme-szája nyitva maradt. Tehát csakugyan megtörténnek azok a csodák – újból is –, amik abban a szent könyvben írva vannak? S ez az ifjú itt ezt előre tudta? Hiszen megmondá, hogy így lesz! Akkor ez bizonyára próféta, akiben az Úr szelleme lakik.
Elnézte, hogy keni fel a térdelő ifjú homlokát a tisztes agg férfiú, diák mondásokat mormogva hozzá, s mikor azzal készen van, így szól hozzá.
– Térj a te remeteodúdba mint szerzetes, és jöjj elő onnan mint király.
Még az is megtörtént Dávid király szemei előtt, hogy amely ember a barlangban eltűnt, mint kopott, szurtos remete, egy nyílsüvöltésnyi idő alatt előtoppant onnan mint ragyogó, délceg dalia.
Még ez nem volt olyan csodálkozásra méltó látvány, mint az, hogy az a hatalmas agg szerzetes, aki az ifjút remetéből királlyá kente fel: ő maga térdein kúszva közeledett a kőkereszthez, s midőn odáig ért, a fejét lehajtá annak az árnyékába, azon koponya mellé, mely a délórát jelezte. S megcsókolta az Idvezítő keresztjének az árnyékát a halott főn.
És aztán így szólt.
– Nekem pedig azt parancsolá a pátriárka, hogy helyetted itt maradjak a remeteodúban, mindaddig, amíg el nem jön a nap, melyen visszahívattatom.
Frater Aktaeon ebből is értett valamit. Andronikosz törhetlen meggyőződésű férfi volt, akire a többi szerzetesek hallgattak. Ezt szükséges volt eltávolítani – amíg az új bor kiforr.
A kereszt árnyéka elérte a tizennyolcadik koponyát, Andronikosz kezébe fogta a harang kötelét, s elkezdé a delet kongatni. Íme tehát az a szava is beteljesült Frater Aktaeonnak Dávid király bámulatára, hogy „a regeli kerepelést még én végzem, de a déli harangozást már más”.
– Üdv neked, testvér! – mondá büszkén János király, Dávid királynak, jobbját nyújtva neki, kollegiális kézszorításra. Dávid király szívesen viszonzá a kézcsapást.
– Hiszed-e hát, hogy feltámadnak a halottak? A názáretbeli Jézus feltámadásának napján. A te Solom fiad és a waráng legények és Bravalla feleséged és sokan mások, kik a föld alatt voltak száz napig eltemetve, és mindnyájan Istent dicsérik.
– Mindent hiszek!
A kolostorban is megszólaltak a harangok; a völgy felőli kapu megnyílt, s zászlókkal jött alá a búcsújáró nép, a szerzetesek vezetése alatt az új felkent királyt üdvözölve fogadni: egy új keresztény népnek királyát.
Disputa
Kritikus. Remélem, hogy szerző nem engedi magát elcsábítani, hogy most teljes színpadi hatásában az olvasó elé hozza azt a hókuszpókuszt, amidőn a warángok királya a három tüzes szentek kolostorából előjőni látja mindazokat, akiket halottaknak hisz. Ezt az olvasó fantáziája már úgyis kitalálta. Hogy üti majd hátba a Solom gyereket: „Hát te akasztófacímere, hol csavarogtál annyi ideig?” – Bravalla asszonyt is kimosdatták, megfésülték szépen, a körmeit elvagdosták, tisztát adtak rá, arra is ráismert Dávid király; s egy kissé fejcsóválva mondó: „Ejnye babám, de megráncosodott a képed az alatt a hét esztendő alatt!” És amidőn egynémely uskók generális prezentálta magát előtte, nagyot hőkölt: „Nini, hisz ez az én hajdani csizmatisztítóm!” – Tudjuk már. Nagyszerű volt a találkozás. – Hanem arra kérjük a szerzőt, világosítson fel bennünket valami egyszerű kérdésben. – Hogyan lehetett mindennek olyan simán megtörténni?
Szerző. Én ugyan arról is értesítést akarok adni, hogy mi történt a waráng fejedelem és népe, valamint a velük együtt felvonuló baziliták megérkezése után a három tüzes szentek kolostorában, s az nem lesz éppen hókuszpókusz vagy színpadi tabló; hanem valami sokkal furcsább. Azonban ha előlegesen valami kívánnivalót talál a kritika: én azt is kész vagyok teljesíteni – mély tisztelettel.
Kritikus. Igenis kívánunk valamit. Eddigelé meghurcolt a szerző bennünket olyan helyen, ahová csak kerekes liburnákon lehet eljutni; felvitt olyan sziklaországokba, ahová waráng láb kell, aki utána megy; mutogatott völgyeket, amikbe nem lehet halálveszedelem nélkül leszállni; klastromokat, várakat, amiknek a köveire sem találni többé; aranybányákat, amiket ugyancsak szeretnének mai nap újra felfedezni; megjáratta olvasóival a Bludár föld alatti útját; gondolta mindezeknél: „Ide csak nem fog utánam jönni az a Kaintól született kritikus, hogy megcáfolja a leírásaimat.” De már most álljon szavának, és lépjen rá valami olyan földrészre, ami valósággal megvan, látható és hozzájárulható. Vezessen bennünket Raguzába.
Szerző. Éppen a tollam hegyén volt az a név.
Kritikus. Mert ez itt a punctum saliens: hogyan mehetett végbe egy ilyen világbontó merénylet éppen Raguza tőszomszédságában? Raguza ez idő szerint híres, hatalmas köztársaság vala: Velence versenytársa, császárok szövetségese, mely a spanyol királynak Portugalt elfoglalni segített, a mórokat vissza tudta verni, s Dusán király ostromát hét esztendeig diadalmasan kiállta. Amellett a római pápa hű városa, püspökség székhelye, melyhez hét suffraganeus püspök tartozott. Állandó hadsereget tartott fellegvárában, mely, mint a történetíró bizonyítja, csupa magyarokból állott, mivelhogy a tanács nem bízott a saját honfitársaiban. És ennek a magyarokból álló hadcsapatnak mindennap más vezért adtak, olyanformán, hogy az ifjú nemesek közül minden este egynek a nevét kihúzta az urnából a rektor; azt az ifjú lovagot az utcán elfogták, hirtelen kendőt vetettek a fejére, hogy senki rá ne ismerhessen: úgy vitték fel a fellegvárba parancsnoknak. Mármost tehát, ha nagypénteken a kolostorból kiriasztott apácák Raguzáig szaladtak, ott a várost azzal a hírrel telelármázták, hogy az ördögök garázdálkodnak a szent helyeken, hogy Onufriosz velük cimborál, sőt pápaságra aspirál: hogyan érthesse meg az ember, hogy a raguzai százak azonnal ki nem küldék azokat a zsoldjukban tartott magyar katonákat, akik bizonyára nemcsak uskók uraiméknak, de még a meztelen bőrű waráng úrfiaknak is kegyetlenül megtanították volna megbecsülni a magyarok Istenét?
Szerző. Mindezekre pontosan megfelelni kötelességemnek ismerem.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
