II.
II.
Harminc évig az első katasztrófa után alig volt a magyarországi cenzúrának a politikai irodalom miatt valami nevezetesebb emócióra szüksége. Laplefoglalás nem fordulhatott elő, miután a lapkiadásra elébb még szabadalmat kellett kapni, a később támadt hírlapok tartották magukat a politikai események színtelen sorbejegyzéséhez, tüzetesebb vélemények nyilvánítása nélkül; s ha maradtak is fel azon kor cenzúrai viszonyairól szájhagyományok, azok csak inkább az anekdoták jellemével bírnak. Ilyen monda például az, hogy egyszer egy ily igénytelen hírmondó lap szerkesztője a forradalom által elűzött szardíniai királyról azt mondta volna, hogy íme, tehát az egész országából nem maradt neki más, mint három betű. A cenzúra nem vette észre a gorombaságot, de igen a fensőbb hatóság, s a vétkes szerkesztő olyan utólagos jutalomban részesíttetett érte, aminőről néhai Muravjev azt mondá, hogy az ember mellén levő érdemrendek nem tudhatnak meg felőle semmit.
A könyvekkel még kevesebb baj volt. Minden nyomatandó művet kéziratban kellett beadni két példányban; a cenzor tetszése, ízlése és instrukciói szerint törült belőle, sőt néha bele is igazított; s így adta vissza az egyik példányt, lepecsételt zsinórral átfűzve, s ráírva táblájára a felmentő „typis admittitur”-t, melyet az illető művek legelső lapjára kitűnő betűkkel volt szokás kinyomatni; mint hatósági bizonyítványt arról, hogy hol ez a pegazus járt, ott liberális epidémiák nem uralkodnak.
A cenzúra számára csak az maradt fenn vizsgálnivaló, hogy nem vétett-e valaki a jó erkölcsök és a vallás ellen. Hogy minő angol gouvernante-i pruderie-ig vitték e feladatot, arról tanúskodik néhány régi kiadású mű, mikben a cenzori hatalom dicsőítésére egy-egy kitörült sor, gondolatjegyekkel, mint elhantolt sírdombokkal kitöltve állítja meg a vándort; mely könyvekbe azonban az egykorú ős olvasó saját kezűleg igyekezett utánírni a kimúltak neveit, tintával pótolva a nyomdafesték mulasztását.
Például Csokonaiból egy helyütt e két sor volt pauzákkal kitöltve:
„Két kerek halmocska alatt
Ily nagy Aetna hogy lángolhat?”
Ily nagy Aetna hogy lángolhat?”
Tehát amit annyi költő megénekelt, a női szépség kiváló attribútumai Magyarországon a „nefandum”-ok körébe voltak száműzve.
Máskor ugyanazon költőnek e sorát:
„Egy rozzant Nepomukot”
ortodox buzgalommal átváltoztatott a cenzori fantázia e másik sorrá:
„Egy ott hevert ladikot.”
Ezeket azonban mind helyreigazgatta az olvasó.
És más műveknél is, miket a cenzúra szigorúsága a nyilvánosság előtt eltiltott, a közönség buzgalma segített magán. A kiadhatatlan műveket leírták. A toll segített a sajtó baján.
Ereklyeként őrzünk most is, csaknem minden magyar családban, kézzel írott fóliánsokat, miket buzgó apáink másról másra leírogattak, s ezrekre meg ezrekre megy azon könyvek száma, miket a kegyes olvasónak apáink idejében még elébb le kellett saját kezűleg írnia, ha könyvtára számára meg akarta szerezni. A nemzeti közszellem, a szabadságérzet s a honszerelem ily utat keresett magának, hogy a mindent elfojtó cenzúrai kényszer ellen folytathassa a korszak nemes küzdelmét.
A hajdani cenzor a díjazott rosszakaraton felül még obskuráns is volt – ex propriis. Amit nem értett, azt törülte; ami rá nézve újításnak tetszett, bárha csak nyelvújítási ügy volt is, annak nyakát szegte. Példa rá K… úr, ki Döbrentey munkájában, minthogy az a nyelvújítók iskolájához tartozott, a felfogása szerint új szavakat: „erény” – „kontár” kiigazgatta „remény” és „kantár” szavakra.
Hanem a nyelvújítóknak mégis sikerült rászedni a cenzorokat.
A közszellem mindenütt a családi tűzhelyek mögé volt száműzve, s iránytalanul, atomjaira feloszolva szunnyadozni látszott folytatott tengélete alatt, midőn bizonyos apró emberek között, minőknek a magyar poétákat szokás tartani, két látszólagos absztrakt tárgy felett vitatkozó párt alakult: a nyelvújítók és a népszerű nyelvforgatók pártja.
Amahhoz tartozott Kazinczy Ferenc a pesti ifjú literátorokkal, később Kölcseyvel, emehhez az úgynevezett debreceni iskola, Csokonaival, mint lumenével.
A vita, mely sajtó útján közöttük kifejlődött, igen élessé kezdett válni, kíméletlenül bántak egymás irányzatával és személyével, s a cenzúra az ilyen dolgokban engedékeny szokott lenni. Hadd üssék egymást a magyar írók, hadd tépjék le egymás koszorúit, mindegyik megérdemelte, amit a másiktól kap. Egymásnak szolgáltatják ki a büntetést, mely őket más úton el nem érheti. Azért azt a világért meg nem kell a cenzúrának akadályozni, hogy két magyar író egymást úgy megegye, mint a mesebeli oroszlán.
Csak későn vették észre az állam bölcsei, hogy az abszrakt tárgyú viták hősei mögött az egész magyar nemzet közszelleme ébren áll; s amint az egyik felköltögette a haladás utáni vágyat, éppen úgy támasztja fel a másik az ősi intézményekérti buzgalmat. Egyenlően veszélyes szellem mindkettő egy kormányra nézve, mely nem akarja, hogy a népek akár a jövőn, akár a múlton törjék a fejüket.
Azután a poézisnek van valami bűvereje. Maga a petrifikált cenzor is érzi annak a hatását, s bárha Kisfaludy műveiből sokat kitörült a cenzor, gyakran a legjavát, úgy, hogy egyszer a költő e szókra fakadt: „Az új prímás igen vigiláns úr, ha így marad, majd imádságos könyveket írok” – azért mégis maradt azokban annyi lelkesítő, annyi jobb érzelmekre gyúlasztó anyag, annyi valódi tápláléka a szabadság utáni vágynak, annyi reminiszcenciája a szendergő honszerelemnek, hogy a politikai téren megnémított nemzet újraéledtet a költők műveiben, s a cenzúra nem tehetett róla, hogy a „Pártütőkben” sok meztelen igazságot kitörült, s annak dacára a közönség e mű színre hozatalakor egész jeleneteket kívánt ismételtetni.
A kormányt megdöbbenté e lendület. Ebben a sírboltban még mozognak. El kell a mozgás hangját csitítani.
1820. évi január 11-én egy kormányi rendelet eltiltá minden bármilyen tartalmú politikai külföldi lap behozatalát Magyarországra (csak a mindig subvencionált Augsburger Allgemeine Zeitungra nézve volt kivétel), sőt még a tudományos és irodalmi folyóiratok is ez interdictum alá estek. Azonkívül pedig a magyarországi cenzori hatóságoknak kiadatott a parancs, a magyarországi elmeszüleményekkel fáraói szigorral bánni el.
Hanem már ez az erőnyilatkozás kárba veszett fáradalom volt. A nemzeti közszellem már egyszer föl volt ébresztve, s a kor lendületét emberi erőnek korlátozni lehet, de visszavinni soha.
A nemzet nem tekintette többé fenyegetett íróit vándor helótáknak, éneklő naplopóknak, de a koreszmék fáklyavivőinek, s helyet egyengetett nekik az állami lét kiküzdőinek büszke sorozatában. A sajtó elleni szigorú tilalomra felszólaltak a vármegyék, s amit az egész ország akkor érezett, leghívebben kifejezék Bars megye rendei a kir. helytartósághoz intézett feliratukban.
Elmondják, hogy „polgári kötelességüket sértenék meg, ha a folyóiratok tilalma ellen felszólalni elmulasztanák”… hogy a folyóiratokat „a mívelődési forrásainak” tekintik … s kérdik, hogy „miért tépetik szét újabban a társasélet egy közhasznú köteléke?”… felemlítik, hogy őseink is nagyra becsülték a gondolat- és szószabadságot; s emellett kiemelik, hogy „a hírlapok a külföldre nézve mind megannyi barátságos levelek, melyek által a nemzetek egymással közlekednek, az eseményeket, előhaladásukat, sóvárgásaikat egymással tudatják. Oly szükséges kellékek azok a barátságos viszonyban létező népek szorosabb összeköttetésére, az ipar és kereskedelem felvirágzására, s a nemzeti műveltség előmozdítására, hogy polgárosodott nemzetek azokat teljességgel nem nélkülözhetik. A belállapotokra nézve pedig a hírlapok orgánumai a közvéleménynek.”
Igen bölcsen fejtegeti e felirat: „hogy a folyóiratok nagy részének szelleme megrontatott, hogy azok a közvéleménynek többé koránt sem hű tolmácsai, hanem meghamisított, szolgai szellemű közlönyök jól tudjuk. Az eredmény azonban egy: akár a szabad szó fojtatik el, akár a közvélemény hamisíttatik meg; amaz a természeti szabadság korlátozása által sért minden jogot, emez csalás által gúnyolja a közönség méltóságát.”
Azután áttér a felirat azon logice igen helyes kérdésre, hogy „ha e tilalom mellett némely külföldi lapok kegyelését magunknak megfejteni akarjuk, önkénytelen e kérdés támad bennünk: hogy csak éppen ezek felelnek-e meg céljuknak? És miért tiltatnak a többi folyóiratok? Mert mivel a kormányhatalom előtt gyűlöletes emberek hirdették? Alig lehet hinni, hogy a kormány meg akarná magát fosztani az eszköztől, mely által az alattvalók kívánatai legjobban tudtára eshetnek. És mely elvek azok, melyeket más országban szabadon vallhatni, s csak éppen e kormány gyűlöl? A trón sokkal inkább csak a nép szeretetében találhatja a maga alapját, mintsem hogy a cenzor törlő tollának támogatására szüksége volna.”
Végül szemére vetik a kormánynak, hogy „az örökös tartományok írói bennünket gyaláznak, törvényeinket gúnyolják, a sajtó ezek számára szabad, a különben oly szigorú cenzúra ezeket tűri, sőt kegyeli. Ama külföldi folyóiratok ellenben, melyek a műveltség forrásai gyanánt szolgálhatnak, nagy gonddal eltiltatnak, számunkra a rágalmazó iratok cáfolatának sem áll a sajtó szabadon, sőt még a tudománynak is szűk korlátok szabatnak, melyeken túllépnie a közjóval megférhetetlennek állíttatik.”
Stb. Stb.
Így írtak egy táblabíró-nép megyei közönségei a sajtószabadság ügyében 1820-ban, s ezáltal azt tanúsították, hogy a korszellem röptét egy fél századdal megelőzték, s a kormány, midőn e feliratokra semmit sem engedett, azt bizonyította be, hogy ugyanattól egy fél századdal hátramaradt.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
