HARMADIK FEJEZET • A végzetes pamflet

Full text search

HARMADIK FEJEZET • A végzetes pamflet
Frigyes király diadalmas hadjárata után visszatért fővárosába. Az operák és udvari estélyek évadja megkezdődött.
Amália hercegnő palotája volt ezúttal a legmagasabb társaság központja, ahol a születési nemesség a szellemi kitűnőségekkel együtt mulatott. A színészek komédiáztak a főuraknak, s a főurak a színészeknek. Amália hercegnő volt e bolygórendszernek a napja. Szépsége mindenkit elhomályosított, aki vele versenyre kelt.
Tulajdonképpen nehéz meghatározni, hogy miben állt az a szépség Nagy Frigyes korszakában. Nem volt se fekete haj, se gesztenye színű, se szőke, se aranyveres: minden haj fehér volt, a homlokról felfésülve, feltornyozva, felbodorítva; az arc krétafehér és karminpiros, két-három fekete legyecskével, a szemöldök fekete, jól kirajzolva, a szemek nagyok (a kifestett pillák miatt), a halántékon kék erecskék, az ajkak nedves pirosak. Termetről szó sem volt. A felső részét az alaknak laposra és egyenesre préselte a halcsontból és acéllemezből készült vállfűző, derékon alul pedig következett a léggömb alakú balleine, melyet szétfeszítve tartott az abroncsokból és fehér lószőrből készült vertugadin; s még azonkívül megtoldották a buffantok, s kiegészítették a haránt és körülfutó girlandok. A legyezőkön kívül divat volt a karra akasztott ridikül: egy hímzett zacskó, mely rejté a csipkekendőt, az illatos flakont, a fésűcskét, a tükröcskét, a karmin- és szénplajbászkákat, a pilulás dobozkát, s rendesen egy miniatűr könyvecskét valamelyik divatos költőtől: Grécourt vagy La Fontaine regéit, nonpareille betűkkel, acélmetszetű pikáns képecskékkel.
Ez utóbbi divatért neheztelt is a király. Francia dámáknak jó az ilyen lecture; de a németeknek veszedelmes.
A király fedezett fel egy fiatal német költőt, kinek írói neve Raymund. Becsületes verseket írt, s különösen az eposzra vetette magát. Mire a király befejezte a nagy hadjáratát, Raymund is befejezte a maga Aeneisát, melyben a második sziléziai hadjáratot s annak minden hősét megörökíté (csak saját magát nem örökítette meg a költő).
A király bemutatta a fiatal írót Amália hercegnőnek, és felkérte őt, hogy olvassa fel az illusztris társaság előtt a hőskölteményét. Természetesen és a történethez híven a király alakja volt legfényesebben kiemelve a költeményben; de utána mindjárt a házigazda, A. Z. herceg következett, akinek a szoóri ütközet diadalából az oroszlánrész jutott. Hány golyó lyukasztotta át a köpönyegét, hány lovat lőttek ki alóla? Az mind strófákba volt szedve, s a rímek egészen korrektek voltak: „Kugellöcher = Amors Köcher”. (Gyöngéd célzás a szép hercegnőre.) „Tote Hengste = keine Ängste”. A társaság tapsai jutalmazták a költőt e lendületteljes részletért. Csak a hercegnő nem nyilvánítá tetszését semmiféle külsőséggel. Lehet, hogy szerény volt. A saját férje diadalainak tapsolni nem volna etikettszerű.
A költő azonban megadva az elismerés babérkoszorúit a vezérhősöknek, kiterjeszkedett az epizódok lovagjaira is. Ilyenformán Trenk Frigyesre is rákerült a sor. Achilles volt.
Itt már figyelmesen kezdett hallgatni Amália hercegnő, s a legyezőjével intett az udvarhölgyeinek, hogy ne fecsegjenek.
Achilles halálmegvetéssel rohan az ellenség közé; kardja halált oszt jobbra-balra, míg egyszer átfúrja a kezét a „mörderische Kugel”. De ő azért szilárdul megmarad „im Steigbügel”. Ámbár ez a rím nem volt éppen egészen tökéletes; azért mégis olyan hatása volt annak a hercegnőre, hogy szép szemei egyszerre megteltek könnyel: kénytelen volt a ridiküljéhez folyamodni, a csipkezsebkendőt elővenni, s a szemeiből a könnyet felitatni.
Hiszen természetes dolog! A könnyet fel kell szárítani. Mert ha végig talál csordulni az arcon, nagy hibát fog okoznia koloritban. Valószínűleg mindenki észrevette ezt. Talán a férjet kivéve. Ezeknek az áldott természet azt a kiváltságot adta, hogy ne vegyenek észre semmit.
A király bosszankodott. Azok a bizonyos összesúgások, azok az érthető arckifejezések még jobban felingerelték.
Alig várhatta, hogy a poéta felolvasásának vége legyen.
A főudvarmesterének meghagyta, hogy vezessék a Tyrtaeust a büfébe, adjanak neki enni és inni, fizessenek neki huszonöt aranyat, aztán dugják egy hordszékbe, s cipeljék haza.
A menüett alatt aztán odament a király a hercegnőhöz, s leült mellé. A többiek a tánccal – vagy egyébbel – voltak elfoglalva.
– Maga nagyon elérzékenyült ezeken a klapanciákon, különösen ott, ahol bizonyos Trenk Friciről szólt a vers.
– Úgy tudom, hogy az felségednek is különös kedvence.
– Persze, hogy az. Nem is tudnék nélküle megélni. Ő egyike a legtüzesebb vitézeimnek. Magának a férje elég nagy vitéz; de ő nyomába sem hághat Fricinek. A jámbor herceg csak a szoóri ütegeket foglalta el; de a druszám erős várakat tud bevenni. Az ő diadalai túltesznek az én győzelmeimen.
A hercegnő mosolygott.
A király heroikus kúrára vállalkozott. Egy erős szóval ki akarta gyógyítani a hercegnőt végzetes szenvedélyéből. Ennek a szónak mérgezett tőrként kellett Amália szívébe hatolni.
– Maguk bizalmas lábon állnak egymással, jól tudom. Kérdezze meg csak egyszer Achilles úrtól, egy olyan idilli percben, mit tud arról a szép aranyhajú tündérről, a beneschaui kastélyban; aztán meg a bűbájos markotányosnéról a szoóraui táborban? Csodadiadalról fog magának mesélhetni a fiatal Lancelot.
A hercegnő még mindig mosolygott.
– Felséges uram, én igen jó kútforrásból vagyok értesülve a beneschaui tündér és a szoóraui markotányosné balladájáról. Ha még fölséged nem ismerné, szívesen szolgálhatok vele.
Azzal kinyitva a ridiküljét, elővett belőle egy parányi könyvecskét, apró betűkkel nyomtatva, s odanyújtá a királynak.
Az volt a Bécsben megjelent pamflet, melyben Trenk Ferencnek a botránypere volt megénekelve.
És Frigyes király olvashatá a pamfletból azt a gyönyörűséges történetet az ő szerelmes légyottjáról a beneschaui delnővel, melynek mámora alatt meg hagyta magát Trenk Ferenc által lepetni, s aztán nagy pénzen váltotta meg a szabadon bocsátását.
A részleteken csak annyit változtatott a bölcs bécsi cenzúra, hogy Sch…in grófnéból Sch…in leányát travesztált. Az osztrák tábornok özvegyét átváltoztatta egy porosz tábornok leányára.
A király nagy önmérséklettel bírt. Nem mutatott az arcán semmi indulatkifejezést. Zsebébe dugta a pamfletet.
– Nincs rá szüksége? Könyv nélkül tudja már? – szólt oda a hercegnőnek, s azzal fölkelt mellőle, keresztülsétált a minétet táncolók hadoszlopán, egyenesen Jasinszkyhoz, aki a táncterem oszlopközei közt felállított kártyaasztalnál játszott. Vállára ütött.
– Kelj fel. Beszédem van veled.
– Fölség. Vesztésben vagyok.
A király odadobta eléje az erszényét.
– ltt van. Fizesd ki. Aztán jöjj utánam a könyvtáramba.
– Akkor előbb a bundámért kell mennem.
A könyvtár fűtetlen helyiség volt.
A király türelmetlenül várta Jasinszkyt a könyvtárban.
– No, végre, hogy jössz! Azt hittem, hogy megszöktél. Olvastad ezt a pamfletet?
Jasinszky zavarba jött. Tagadni akart; de a király éles tekintete leolvasta arcáról a gonosz öntudatot.
– Olvastad! Mindenki olvasta már az udvarnál. Bizonyosan a királyné is. Én vagyok az utolsó, aki megtudom.
– Hiszen bolondság az egész, fölség! Tiszta mese.
– Dehogy bolondság! Mikor egy legfelsőbb törvényszék üti rá a „coram me” bélyegét. S most az egész világban azt muzsikálják énekszó mellett, hogy Frigyes király gyáván el hagyta fogni magát a szeretője ölelése között, s arannyal váltotta ki magát egy árulótól.
A király haraggal vágta az asztalhoz azt a pamfletet. Aztán keserű humorral fakadt ki.
– S aztán legalább hazudnának igazat! Mondanák, hogy a Calypso bájaival dicsekedő ördöngös szépasszony csábított el! De kiigazítják Sch…in grófné quidamot az én Sch…in tábornokom leányává. Egy jámbor aggszűz, aki olyan sovány, mint egy mantis religiosa, s a tábori lazarétum ápolónőinek a főnöknője, aki csakugyan velünk járt ebben a minőségben. S most semmi tenger le nem mossa rólam, hogy a vén Emerencia a titkos szeretőm.
Jasinszky meg akarta nyugtatnia királyt.
– Hiszen mindenki kitalálja a tévedést a személyben.
Ez hozta aztán csak igazán haragba a királyt.
– De a mennykő csapkodjon azoknak az eszébe, akik ezt a tévedést kitalálják. Nekem: semmi közöm sem volt ahhoz a némberhez. Hiszen Trenk Frigyesnek a szeretője! Őtet hagytam ott vele a sátoromban, hogy őrizze; nehogy elárulja a haditervünket az ellenségnek. S most az a hóbortos fickó az én nyakamba varrja a saját avantürjét.
– Ez a bécsieknek a ránkönje, akik azzal akarnak maguknak revánst szerezni a kapott vereségért, hogy felségedet elrágalmazzák.
– Mit törődöm én a bécsi janhágellel! Azok hadd bizonyítsák he, hogy köpködni jobban tudnak, mint lőni. S ha ezzel annak az átkozott magyar Trenknek nyakát szegik, hát még azt is mondom nektek, hogy „gut gebrüllt, Löwe!”
A két kezével ugyan egészen más állatot jelzett a király.
– Nekem ezzel a másik Trenkkel van leszámolásom. Ez a szeladon énrám a saját családomban szégyent halmoz. Már a titoktartást sem veszi figyelembe. Úgy hívja a hercegnőt, hogy „az én napom”! És amellett tart magának egy „holdat” is. Ha azt a hercegnő megtudná, bezárná előtte az ajtaját. Nem tudhatja meg! Au contraire! Ez a legény énrám ruházza át a kettős hűtlenség bűnét. S most ezzel a pamflettel privilégiumot hoz a kedvesének. Hiszen ha a királynak szabad magát nyílt házasságtörésen rajtakapatni, mért nem követné a példáját az egész ország, az udvar, fel az uralkodó családig?
A király Jasinszky előtt nem tudta – nem is akarta – eltitkolni rendkívüli felindulását.
– Egész Európa kacag rajtam! Képzelem, hogy Párizsban hány sanzonettet csináltak rólam! Nem merek Voltaire-rel találkozni. Félek Trenket meglátni, hogy megölöm! Ez a bolond engem kikerget az emberi társaságból! Ezt a bolondot nekem ártalmatlanná kell tennem.
– Én tudnám a módját, fölség.
– Hogyan?
– Eltenni a fiút zár és lakat alá úgy egy esztendőre, amíg lehűl. A börtön igen jó ispotály a szerelem betegeire nézve.
– Jól van. Gondolj ki valamit. Én nem tudom, miért lehetne egy évre bezáratni. A gézengúz különben derék katona, nemes jellemű, hűséges: semmi bűnét nem tudom. Csak ilyen átkozott bolond ne volna.
– Én tudnék valamit, fölség.
– No, hát hajtsd végre. Rád bízom egészen.

 

 

Arcanum Zeitungen
Arcanum Zeitungen

Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!

Zeigen Sie mir

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

Über uns Kontakt Press room

Languages







Arcanum Zeitungen

Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!

Zeigen Sie mir