A szekérvárak
A szekérvárak
A mohácsi veszedelem nagy tanulság volt a magyar nemzetnek: vajha örökre tanult volna belőle! Hogy aki hazáját meg nem védi, azt az Isten sem védi meg: s hogy azt a vért, amit a hazánkért áldoztunk, a saját házunkért is áldoztuk.
A török hadsereg, amint összetörte az ország. haderejét, elárasztotta száguldó csapataival fél Magyarországot, pusztított, égetett, gyilkolt kénye-kedve szerint.
S ugyanaz a magyar nemzet, mely csak egy emberöltő idővel előbb, Hollós Mátyás királyi pálcája alatt a törököt félkarral visszaverte, s a másik karjával Bécset elfoglalta: most tehetetlenül feküdt elgázolója lábai elé.
A fényes ős Budavárát harc nélkül foglalta el a török, Pestet pedig leégeté.
A városok, a falvak népe szekerekre kapva futott, amerre világot látott: erdőkbe, mocsárokba menekülve, s ha jött valami száguldozó ellenség, hirtelen kifogták a lovakat, a férfiak felkaptak rájuk, kardot, csákányt fogtak, az asszonyok meg kaszákkal, vasvillákkal, cséphadarókkal álltak fel az egymás mellé állított szekerekre, úgy várták be a vad ellenséget. Puskát is vittek magukkal; de az még akkor gyarló szerszám volt, kanóccal kellett elsütni, inkább a nagy hangjával győzött. Az ilyen szekérsáncok körül megmutatta a magyar, hogy mire lett volna képes, ha elég jókor ébred és megismeri a nagy veszedelmét, s ha lelkes, okos vezetői vannak, akik rendbe szedik. A szekérvárak körül több török vesztette életét, mint az egész mohácsi ütközetben. A Szabadka melletti szekérsáncot minden erejükkel sem voltak képesek keresztültörni a janicsárok és spahik; még akkor sem, amikor egy új sánc támadt körülötte saját halottaik tetemeiből. Szégyenszemre vissza kellett vonulniuk nagy kudarccal.
Több napon és éjen keresztül ostromolták a törökök a Pétervárad előtti mocsárok között elkerített menekülők táborát is szekérsánca mögött: s csak holtakat hagytak a helyen hátra. Mikor elfoglalták, férfit, asszonyt, gyermeket mind kardra hánytak. Egy nagy tetemhalom zöldül most azon a helyen.
De legtovább ellenállt a pusztító ellenségnek a Marót melletti szekérsánc: legtöbb védelmeznivalója is volt. Ottan gyűlt össze a dunántúli népség színe, java; a falvakból, városokból kizavart lakosság; nemesek, urak, polgárok, jobbágyok; magával hozva ami kincse volt: az úrnak is, a szegénynek is kincse az, ami utolsó vagyona; de legnagyobb kincse mindannyinak a hű feleség, a gyönge gyermek. Azokért harcoltak. Nagyon jól harcoltak. Egyfelől a Vértes sziklái, másfelől a Duna folyam oltalmazták őket.
A hegyoldalakról roppant szikladarabokat hengerítettek alá a tömegben tóduló ellenség közé, s a befűrészelt derekú fákat rájuk döntögetve, csapatostul temették el a vad támadókat.
Húszezerre teszik azt a népet, ami a maróthi szekérsáncban védte magát. Élelmiszert a Dunán szállítottak alá a számukra dereglyéken. A Duna még szabad volt Esztergom felé; s ez még akkor erős vár volt. S a töröknek nem volt ezúttal szándéka várakat ostromolni. Alább pedig Visegrád hatalmas várfalai emelkedtek, az ágyúkkal ellátott Salamon tornyával, mely bástyáival együtt az egész Duna-partot uralja. A szekérsánc egyik szöglete a most Basaharcnak nevezett hegy oldalának támaszkodott, a hátát pedig a Kis Hegyen emelkedő Dobozy-vár védte. Bevehetetlen táborhelynek látszott az. Csakhogy a visegrádi ágyúk némák maradtak a török had közeledtére. Fenn a várban az egész várőrség csak barátokból állt és parasztokból. Azok reszketve nézték, hogy viteti Abdi basa Budáról a kerekes ágyúkat végig a Duna-parton a maróti tábor ellen. Ha csak egy maroknyi elszánt csapat lett volna a Salamon tornyában: onnan az ágyúkkal mind a Dunába seperhette volna a törököket.
A maróti szekérsáncban Dobozy Mihály, annak a most romban düledező lovagvárnak az ura volt a harcosok vezére. Valódi hadvezéri lélek lakott benne; hogy napokon keresztül fel bírta tartóztani a törökök rendes haderejét a maga gyülevész táborával. A Duna és a kiálló szikladomb közötti szoros utat úgy eltorlaszoltatá nagy kövekkel és faderekakkal, hogy azt még akkor sem bírta elfoglalni az ellenség, mikor már az ostromlók holttesteinek halma a párkányig emelkedett. Ekkor a török basa nagy erőfeszítéssel felvonatta az ágyúit a hegy ormára, s onnan kezdte el lövetni az alatta fekvő szekérsáncot.
Erre a védősereg között egyszerre felbomlott a rend; az asszonyok, gyermekek tódultak a sánc túlsó oldalára, s azt keresztültörve futni kezdtek a Vértes erdeje és Esztergom felé.
Dobozy látta, hogy minden veszve van: a megijedt népet nem lehet visszatartani többé: mindenki fut.
Legalább a menekülők számára akart időt nyerni. Azok között volt neje is. Fiatal, szép asszony. Új házasok voltak, nagyon szerették egymást. Azt hitte, az is menekül a többi néppel, s ez a gondolat bátorságot, hideg elszántságot adott a lelkének: egy csoport halált megvető kézzel védte a sziklatorlaszt, ami az utat elzárta.
Az ádáz harc közepette egyszerre csak meghallja a felesége szavát. Ott látja maga mellett.
– Hát te mit keressz itt?
– Téged kereslek.
– Akkor a halált keresed!
A hű feleség nem futott el, ahogy tehette volna, az ura nélkül; hanem odarohant, ahol annak ismerős sisakját látta ragyogni.
Dobozy kezében aláhanyatlott a kard: most már csak a menekülésre gondolt. Felkapta a nyergébe maga elé a hitvesét, s vágtatni kezdett a többi futók után. A torlaszt senki sem védte többé: a törökök széthányták azt, s akkor aztán szabad volt előttük az út a maróthi sík rónán keresztül; a szétdúlt szekérsáncban csak a halottak voltak még.
A vérszomjas, prédaéhes török had vágtatott a menekülők után. Azok közül fegyverzete fényével is kivált a főúri vezér; de még becsesebbé tette őt a vállán csüggő fiatal hölgy.
Ádáz ordítással veték magukat utána a vad martalócok: paripáik egyre közelebb érték őket; Dobozy Mihály ménje roskadozni kezdett a kettős teher alatt.
Az ifjú nő rémülve látta a marcona, ijesztő arcokat egyre jobban közelíteni feléjük; hallá állatias röhögésüket, s ha nem érté is szavaikat, de tekintetükből annál többet értett, s attól megfagyott szívében a vér.
A férje biztatá:
– Ne félj! Csak a malomvölgyi patak hídján túl legyünk; a hidat letörjük; megint időt nyerünk!
Az a patak, mely öt malmot hajt, mély agyagos szakadékban folyik alá a Dunáig.
Csakhogy az a veszedelem történt, hogy az előretóduló menekülők terhe alatt leszakadt a patak hídja, s mikor Dobozy odaért, akkor látta, hogy maga is ottrekedt a szakadékon innen.
Leszökött a lováról, feleségét karjára kapva.
Ellenségei már csak egy futamodásra voltak hozzá.
– Ne hagyj gyalázatra jutnom, pogány kézre esnem, pokolra kárhoznom. Ölj meg inkább, édes uram! – rebegé az asszony.
S hogy Dobozy tétovázott; ő maga kirántá öve mellől éles kését, s a hegyét a mellének szegezte.
– Most ölelj magadhoz erősen!
S attól az öleléstől a szívén keresztülment az éles acél.
Tiszta hősi lelkét odalehelte szerelmes férje arcára.
A három spahi, aki legelöl rohant feléjük, vad diadalrikoltozással ért e pillanatban a búcsút vevő párhoz.
Rövid volt a búcsú, de nem örök – mindjárt találkozni fognak.
– Ki kapja a szép asszonytól a legelső csókot? – kiálta kacagva az egyik spahi.
– Attól egyitek sem; de tőlem mind a hárman! – kiálta Dobozy, s azzal közéjük rohant emberfölötti haragja dühében, s jajszó, kardcsattogás váltá fel a kacajt. S a jajgatás, a holtak ordítása még a kardcsattogás elmúltával is nőttön növekedett; mert a rohanó törökök nem vették észre a malomárkot, s a hátulról tódulók nyomták az elöl levőket, akik egymásra rohantak alá a mély szakadékba, amíg az tele lett hullákkal, s azután a megtölt árkon keresztül vágtathatott a többi.
Dobozy hű nejével ott feküdt legalul a nagy sír fenekén. Biztos helyen voltak.
Az utókor most is Basaharcnak hívja ezt a helyet: a magyar női erény és hitvesi hűség örök emlékét.
A török szultán azután, végigégetve, pusztítva a sík országot, levágatva kétszázezer embert, itthagyta a romokat, sírokat, a feldúlt fővárost, s elvitte magával emlékül a Mátyás király által öntetett remek bronzszobrokat s azt a fényes könyvtárt, amit Corvinának hívnak. Háromszázötven esztendeig tartotta magánál a török a Corvinákat; csak egy negyedszázada annak, hogy visszaadta. Háromszázötven esztendeig a török nem tanulta meg azt, ami a Corvinákban van: vajha a magyar megtanulná immár, midőn visszakapta!
Mert a Corvinákban ez vagyon megírva:
„Amely nép a hazáját jól megvédelmezni rest és fösvény, bizony elveszti a hazájával együtt a házát is, a földjét is, ingó-bingó vagyonát is, a nyomorult életét is!”
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
