Vékony János, a kuruc hadnagy
Vékony János, a kuruc hadnagy
Mikoriban a szatmári kapituláció folytán a kuruc sereg utolsó zöme, tizenötezer lovas vitéz, leraká a fegyvert a majtényi síkon: szépen kardot, mordályt egymás mellé zászlóaljanként: azon az éjszakán összebeszélt egypár száz kuruc vitéz a kemény fejűekből, s ők a maguk fegyvereit visszakerítve, Vékony János kuruc hadnagy vezetése mellett, éjben, ködben, búcsúvétel nélkül eltávozának. Senki sem vette számba az eltűnésüket: erdő, berek nyomukat eltakarta.
Azok pedig addig mentek, átúsztatva a három Köröst, Berettyót, Marost, amíg eljutának Temesvárra: ott beálltak a török szolgálatba. – Sehogy sem akarták elhinni, hogy vége legyen már a kuruc világnak. – Ők meg akarták magukat tartani „magnak”. Még élt a fejedelem, s ők meg akarták őrizni a neki esküdött hűséget, ha kell, török kenyéren is. Az pedig „kutyakenyér”. A török katona kenyere. – A világnak az első katonája, valljuk meg az igazat: a török. Ez nemcsak verekedni tud, hanem böjtölni is: koplal egész nap, iszik rá vizet, s mégis megállja a harcot.
Hát Vékony János és társai még ezt is megszokták, s hívei maradtak annak az elrongyollott zászlónak, amit egykor Bécs kapujáig elhordozának.
Mikor aztán Temesvárt is feladta a török, ezt a zászlót is oda kellett dobni a többi diadallom közé.
A török seregnek a győztes hadvezér által szabad elvonulás lett biztosítva, s azt a keresztyén vezérek híven meg is tarták. Ámde ez a kapituláció csak a „törökökre” szólt; de nem a velük együtt tanyázó „kuruc”-ra. Ezek szegények ugyan a ruházatuk felől bátran elmehettek, olvasva is, a többi keleti népek között; a hajdani szép nyalka egyenruha, a farkasbőr kacagány rég leszakadt a testükről, ámde a győztes hadsereg között sokan voltak, akik elégszer látták szemtől szemben a kuruc vitézeket, s most a kivonuláskor rájuk ismerének: „Hisz ezek nem törökök! Nincs borotvált fejük! Hosszú hajuk van, mint a kurucoknak! Ezek nem a török császár harcosai; hanem lázadók! Ezekre nem szól az engedelem: fel kell őket koncolni egy lábig!”
Ekkor azonban közbelépett a hajdani Rákóczy-hadvezér, Károlyi Sándor, a szatmári békekötés létrehozója, a saját nagy érdemeit dobva a serpenyőbe, alányomta a lázadók terhét. „Ha már a Mahomed-hitű töröknek meghagytuk az életét, a saját magunk faját ne fogyasszuk. Hadd menjenek ezek is, ha nekik tetszik, akár a pokol pitvaráig.” Így kaptak kegyelmet.
De nagyon szívére vette ezt az utolsó szót jó Vékony János kuruc hadnagy, s mielőtt odábbállna, odaszólt a nyeregből Károlyi Sándornak:
– No, kegyelmes uram: jó Károlyi Sándor vezér uram, én ugyan elmegyek a pokol pitvaráig; de csakis a kapubálványig: onnan visszatérek, s még megszolgálom kegyelmednek szívesen ezt a jó atyafi tettét.
Hogyan szolgálta meg? Azt Károlyi Sándor feljegyezte. Vékony János volt az, ki Pálffy Jánosnak értesítéseket küldött a török nagyvezér táborából, akinél olyan ügyesen tudta beajánlani magát, hogy az a legmerészebb kiküldetésekkel mindig őt bízta meg.
Chalil pasa levelet írt a várban levő Musztafa pasának, s ennek a levélnek a becsempészését is Vékony Jánosra bízta. Ez minden nemzetnek a nyelvén tudott beszélni, sötét éjjel is látott, mint a bagoly, hason csúszva átosont az előőrsök között, s ha megszorították, kivágta magát egész csapat közül.
Vékony János pedig, amint a keresztyén tábor sáncain át tudott osonni, egyenesen Pálffy János hadvezér sátorát kereste föl. Annak átadá Chalil pasa levelét Musztafához. Könyv nélkül is tudta annak a tartalmát, hogy ha megszorítják, elnyelve a hártyára írott levelet, élő szóval is továbbadhassa azt.
A levélben összeműködő rohamra szólítá fel a nagyvezér a várkormányzót egy bizonyos napra. Holnap szerda van: az szerencsétlen nap; a rá következő a próféta feleségének halálnapja: ez böjtnek szentelt nap; hanem a harmadik, az péntek, a keresztyének baljóslatú napja. Ennek a reggelén legyen a kettős támadás. Jeladás lesz a török tábor közepén felrobbantott nagy röppentyűjáték.
Pálffy János megértve a levél tartalmát, azt mondá Vékony János hadnagynak, hogy csak vigye fel azt a várba Musztafa pasához, s aztán majd jöjjön vissza azzal a válasszal, amit a várkormányzó fog küldeni a nagyvezérnek. A kuruc hadnagy azt is elhozta, el hagyta olvasni. Azzal visszabocsáták Chalil táborába.
Savoyai Jenő aztán megértve mind a két üzenet tartalmát, azt mondá, hogy „no, hát nekem nem szerencsétlen nap a szerda: előzzük meg a török jó szándékát.” Rögtön kiadá a rendeletet alvezéreihez, hogy holnap korán reggel derék ütközetet vívjanak mind a két ellenséggel.
Camus, a tüzérség parancsnoka azt az utasítást kapta, hogy egész éjen át szakadatlanul lövesse az ostromágyúkkal a várat, hogy a helyőrség a maga bajával lévén elfoglalva, a folytonos ágyú- és bombadörgéstől ne is sejtse, hogy odakinn ugyanazon időben általános ütközetet vívnak.
Ehhez az áltatáshoz nagyon kedvező segítséggel járult a hajnal előtti sűrű köd, mely az egész tájat ellepte, s a várbeliek előtt minden kilátást elzárt. E köd felhősűrűjében észrevétlenül hatoltak előre Württemberg herceg főparancsnoksága alatt a gyalog hadosztályok; míg Pálffy István, Ebergényi, Mercy és Nádasdy a két szárnyon előnyomuló lovasságot vezették. Viard tábornok hét lovasezreddel a tartaléknál volt hagyva, a víárkok védelmére.
A legelső volt Pálffy János, aki a nagy ködben az ellenségre rábukkant. Janicsárcsapatok hánytak éppen egy sáncot a holnaputáni ütközethez. Azok aztán egyszerre fellármázták az egész török tábort, mely rögtön fegyvert ragadt, s szintén nyomult előre.
Szó sem lehetett lövöldözésről. Ebben az ütközetben semmi dolga sem volt ágyúnak, puskának: a ködben nem lehetett célozni; csak a kard és a szurony dolgozott. Pálffy lovassága áthatolva az árkokon, Stahremberg gyalogságával összeműködve az ellenség sűrű tömegeit hátrálni kényszeríti: a törökök sáncait minden oldalról megrohanják, ágyúikat beszegezik; védőiket levágják.
E gyors sikernek azonban az vala a nyitja, hogy a keresztyén hadseregnek a közepét képező zöme, a nagy ködben irányt tévesztve, szintén a török hadsereg balszárnyára vetette magát, és így azt túlnyomó erővel törték össze. Ezt a sikert azonban túlságosan ellensúlyozta az a veszedelem, hogy a török hadseregnek középzöme viszont akadálytalanul nyomult előre a ködben, és sehol ellenfelére nem akadva: már a keresztyén tábor sáncai között találta magát.
Ekkor volt nyolc óra reggel; amidőn egy hirtelen támadó szél a nagy ködöt egyszerre szétoszlatá, s végtől végig belátni engedé az egész csatatért.
Savoyai Jenő elszörnyedve látta, hogy Chalil pasa seregének zöme az ő táborának a közepébe nyomulva tör előre, míg a saját serege kétfelé vágva csatáz a két szárnyon.
Ekkor Jenő herceg maga állt a tartalék gyalogság élére, s hősi vitézséggel tartóztatá fel a török had zömét, míg Württemberg herceg segítségére visszasiethetett. Ugyanakkor Viard is eljött a víárkok mögül a tartalék lovassággal, s oldalba kapta a török dandárokat. Mind a két részről hősi küzdelem folyt; a török csapatok elszántan harcoltak, s rendes arcvonalban vonultak vissza elsáncolt táboruk ütegei mögé. Ekkor szólaltak meg először a tábori ágyúk. Csak a törökök részéről. A keresztyén sereg nem tüzelt már: szuronnyal és karddal vágott közbe. A huszárok paripáikkal vágtattak fel az ellenséges sáncokra. Az ágyútekék egész utcákat vágtak a hadtömegek között; de azokat már se kartács, se láncos golyó nem tarthatta vissza. Rohammal foglalták el az ágyúütegeket. Kilenc órára a török sereg az egész harcvonalon össze volt törve; futott, ki merre látott, Pálffy huszárjainak most már csak az üldözés volt a feladata.
Ebben a diadalmas csatában találkozának össze Pálffy huszárjai Vékony Jánossal és az ő kuruc századával – nem ellenségképpen. „A vér nem válik vízzé.” Mikor a magyar bajtársakkal látták magukat szemközt az elzüllött vitézek, megindult bennük a régi szív; keresztülvágták magukat a török arnót lovasok tömegén, s siettek honfiaikkal egyesülni. Nagyobb igazságért Vékony János egy dárdahegyet is hozott el magával, mely a testébe törött; spahi kelevéz hegye volt. A hadvezér ott a csatatéren kapitánnyá nevezte ki a vitéz kuruc hadnagyot: aki így fizetett meg a temesvári jó szóért.
Huszonkétezer török maradt halva a Belgrád alatti csatatéren. Az elfoglalt táborban 200 tábori ágyú, 50 zászló, kilenc lófark, s roppant számú szekér és igavonó állat esett a győzők kezébe martalékul – a mieink vesztesége 1500 halott és 3500 sebesült volt. Legnagyobb vesztesége volt a hős Pálffy Jánosnak; ő e nap diadalát legidősebb fiának halálával váltotta meg, ki apja szeme láttára végezte be a dicsőség mezején nagy reményre jogosított ifjú életét.
A várkormányzó Musztafa pasa csak a köd eloszoltával jutott tudomására a vár alatti síkon lefolyt ütközetnek. Az már akkor majd a végét járta. Amíg ő hozzákászolódott, hogy maga is részt vegyen az ütközetben kirohanó hadoszlopával, akkorra már a felmentésre jött török deréksereg összezavarodott tömegeivel vad futásban hagyta el a véráztatta csatatért.
Másnap Musztafa pasa kitűzette a vár fokára a fehér zászlót.
Augusztus 22-ikén Savoyai Jenő volt az úr Nándorfehérvárban.
Ugyanez időben Splényi tábornok az utolsó magyar végvárból is kiverte a törököt, mely még tavaly Mercy tábornoknak erélyesen ellen tudott állni.
*
Azalatt azonban, amíg az ozman birodalom főerejét törte össze győztes fegyverünk; mint a legázolt kígyó, melynek a fejére tapostak, a farkával tekergőzött ellenfele lábára. Ilyen kígyófarka volt a török birodalomnak a krími tatárság, melynek lovashordáit olyankor szokta ráereszteni a „nagy úr” a védtelen maradt Erdélyre és Felső-Magyarországra, amidőn rendes hadaink a délvidéken voltak összpontosítva.
Ezúttal is, éppen amidőn Károlyi Sándor „victoriát lövetett” Nagykárolyban Nándorfehérvár bevételének hírére, tört be 25 ezernyi tatár sereggel Ghirái kán fia Erdélybe, s végigpusztítá a Szamos mentét és Felső-Magyarországot egész Ugocsáig, míg a felkelő nép Károlyi Sándor és Babocsay vezetése alatt egy szoros völgyben meg nem szorítá a dúló hadat, s minden zsákmányt, szíjra fűzött rabot s azonkívül 9000 lovat elvéve tőlük, nagy veszteséggel kiverte őket az országból.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
