A VESZETT EMBER
A VESZETT EMBER
Még a táblabírói világban élt egy szolgabíró, kinek minden mozdulatában egy-egy tréfa rejlett. Az ember sohasem volt tisztában vele, ha víg volt, bizonyos, hogy lefőzte az embert, ha komoly volt, tudhatta, hogy nem jóban töri a fejét.
Egyszer X. táblabíró meglátogatja többedmagával. Nagyon jól mulattak, sőt azt is indítványozták: délután jó volna »busírozni« menni a közeli cserjésbe. Azonban ebéd után megrestültek, egy se akart menni, csak X. táblabíró nem tágított, ő mindenáron ma rókát akart lőni.
– Jó – mondá a szolgabíró –, mi ketten hát kimegyünk, addig ti itthon mulassatok, kártyázzatok.
Elmentek tehát ketten a cserjés alá, s magukkal egy vadászkutyát is vittek, de hogy, hogy nem, a kutya visszatért útközben – tán éppen így kellett annak történni – elég az hozzá, hogy midőn kiértek, kutya sehol sem volt, s a táblabíró rettenetesen bosszankodott, hogy mivel fognak már hajtani.
– Tudod mit, barátom? – mond a szolgabíró – itt annyi róka van, hogy kutya nélkül is könnyen lőhetünk; én itt majd felmegyek, s kopó módjára ugatok, te addig itt lesed őket.
– Nagyon okosan! – mond a táblabíró – tehát én itt lesem – s egy állást szemelt ki magának.
A szolgabíró meg bebújt a cserjésbe, s elkezdett, mint egy valóságos kopó ugatni s hajtani.
Egy fél óra múlva visszajött a szolgabíró X. barátjához.
– No hát semmi sem jött még?
– Nem még, de lenni kell itt valaminek, mert levélzörgést hallottam – mond a táblabíró.
– Csodálom, pedig egy akkora rókát ugrasztottam föl, mint egy farkas. Hanem tudod mit? Én elfáradtam, eredj most te, s hajtsd meg ezt a kis dombot, én addig itt lesem, s ha valamit lövök, neked adom, s azt mondjuk odahaza, hogy te lőtted.
Tetszett a táblabírónak a terv, elindult, s oly hatalmasan kezdett hajtani, hogy még a távoli erdők is visszhangoztak bele.
A szolgabírónak se kellett több, amint a táblabíró az erdőbe tűnt, azonnal hazasietett, s a bírónak megparancsolja, hogy a cserjésbe, honnan, honnan nem, egy veszett ember tévedt, rögtön menjen ki többedmagával, fogassa el, s az udvarba vigye be.
A bíró se volt rest, minden útjában talált embert összeszedett, s az erdőt körülfogatta.
Távolról már hallották, de szűkebb körre szorulva már látták is, hogy egy ember ugrándozva minden bokorba beleugat.
– De ez már nem tréfa – mondák az emberek magok is megijedve –, ez valósággal veszett ember, csak rajta, fogjuk el.
A táblabíró látta az embereket, de nem konfundálta magát, hajtott kegyetlenül, éppen egy rókát vett üldözőbe.
– Hó! hó! megálljon! – kiáltának az emberek.
– Mi baj? – kérdé a táblabíró.
– Nagy baj! szerencsétlen ember! adja meg magát! – s próbálták megragadni.
– Mit akartok, gazemberek?
– Semmi rosszat, csak megfogni s szépen bevinni, az úr nagyon rossz nyavalyába esett. Nosza rajta, fogjuk meg!
– Takarodtok innen? most mindjárt közitek lövök.
– Csak nem kell tágítani – mond a bíró –, veszett emberrel nem kell tréfálni – s míg néhányan nekiugrottak, azalatt egy hátulról subájával szépen lefülelte.
X. táblabíró kénytelen volt az erőnek engedni, szépen megkötözték s bekísérték a faluba a szolgabíró lakához; útjokban, ha valakit láttak, messziről kiabálták, hogy kitérjen az útból, mert veszett embert hoznak.
A szolgabíró vendégeivel várta az érkezőket, s rettenetes nevetéssel fogadták, csak X. táblabíró nem nevetett, rettenetesen haragudott, azt mondá: ez nem tréfa, hanem valóságos „major potentia”, s akcióval fenyegetett mindenkit, aki csak nevetni mert.
Végre nagy későn aztán a víg pohár közt kibékült, de csak úgy, hogy mindez örökös titok maradjon.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
