A nem várt vendég
A nem várt vendég
Ez a katasztrófa egészen kiforgatta Darkaváryt eddigi lényéből.
Eddig volt egy nagy ambíciója: megyéjében, az országban vezéri szerepet viselni; eddig volt egy nagy bosszúja: antagonistáját megtörni; eddig volt egy nagy szenvedélye: Susanne. Most mindez apró darabokra lett törve. Meggyűlölte megyéjét, hazáját, a hazai intézményeket, a politikai kisszerű küzdelmeket, lenézte azokat, akikre eddig haragudni tudott, s asszony nem volt képes lelkét betölteni többé Susanne elveszte után.
Sokat futott azután is még a szép arcok után, válogatott olcsó és drága szépségekben, látogatta a külföldi fürdőket, jatékbankokat; kapcsolatba hozta nevét cirkuszok nevezetességeivel, s udvarolt kétséges hercegasszonyoknak; de minden gyönyör és élvezet közepett mégis csak Susanne volt minden gondolatja. Igen: gyűlölte, utálta most már azt az asszonyt, ki el hagyta magát vitetni tőle, ki nem igyekezett hozzá visszaszökni, ki megmaradt híven a zsivány rejtett odújában, amíg férjét erdőn, pusztán, mocsáron keresztül üldözték; sőt talán futott vele együtt; talán ott őrködött a bozóti rejthelyen, amíg férje aludt. Szerette a rablót!
Gyűlölte, utálta és féltette az elvesztett asszonyt.
Az igazi nő, a feleség pedig egyedül volt gyermekével a darkavári kastély egy szűk lakosztályában, mellőzve mindenkitől, még férje tisztviselőitől is. Hisz mindenki tudta, hogy ő el van hagyva férjétől.
Darkavárynak aztán mem volt Magyarországon maradása. Külföldre ment, teljes ostentatióval köszönt le mindenféle hazai tiszteletbeli rangjairól: elnökségekről, táblabíróságról, amikre nézve ugyan mindegy, akár viseli valaki, akár leveti magáról. Külföldön hamar híressé lett a nagy összegekről, miket hol nyert, hol vesztett a világhírű játékbarlangokban, s bizarr kalandjairól, amik annál is több pénzbe kerültek.
Itthon aztán azalatt egészen eszeveszettül ment minden gazdasága. Mikor valaki pazarol, akkor minden ember jogot tart hozzá, hogy lopjon tőle; hisz úgyis eltékozolja, azt tartják. A jószágigazgatók, a gazdatisztek egészen földesuruk példáját követték a prédálásban, s legtisztességesebb ember volt közöttük az, aki azt, amit ellopott, legalább megtakarította; a legtöbb azt sem tette: a lopott pénznek gyors forgalma van.
Egypár igazán rossz termés is következett; az ilyen hiányt eszélyes gazda a jobb év fölöslegéből szokta fedezni. Itt nem tették. Segítettek az új kölcsönök. S azok kezdtek időjártával drágák lenni.
Az 1848-iki francia forradalom Párizsban találta Darkaváryt.
A helyzet újdonsága az ő lelkületének is egyszerre más irányt adott. Újra belejutott a politikai élet áramlatába. Megismerkedett Louis Blanc-al, Ledru Rollinnel, s mikor Párizsból Magyarországba hazatért, ez politikai misszió színe alatt történt. El is beszélte sokszor, mily ügyesen tudta kijátszani a németországi rendőrség figyelmét, s milyen veszélyek között kelt át a határon, a vámőröktől üldöztetve.
Mellesleg pedig az a körülmény is sietteté hazajöttét, hogy a megindult politikai mozgalom Magyarországon nemcsak a politikai téren idézett elő országos változásokat, hanem egyúttal a társadalmi életben is, s különösen behatolt a birtokviszonyokba. A hajdani úrbéres jogegyenlőséget kapott a nemessel, az úri szolgalom eltörültetett, dézsma, robot megszűnt; ezzel Darkavárynak százezer forinttal rövidült meg az évi jövedelme.
Ez még hagyján; de a nagy rendület, mely a birtokos osztályt érte, maga után vont egy olyan intézkedést, mely csak negyedszázad előtt lehetett megkísérthető hazánkban, mikor még a hitel csak költemény volt: a moratóriumot. A törvényhozás haladékot adott az adósnak, várakozást parancsolt a hitelezőnek. Ennek az lett a következése, hogy Darkaváry új kölcsönt nem kapott többé sehol. Ez volt a főok, ami Párizsból hazakergette.
Itthon egy egészen új világot talált; hajdani barátai, kortársai felelős miniszterek voltak, az ország legfőbb hivatalait mind ismerősei foglalták el, kiknél ő magát jobbnak tartotta. Büszkesége meg volt sértve, az arisztokratából lett szélső demagóg. Nép embere, aki megveti a népet. Valahonnan megválasztatta magát képviselőnek, s a pesti országgyűlésen erős szónoklatokat tartott az „árulók” ellen. Nemzetőri őrnaggyá is lett, s részt vett egy vér nélküli harcban, melynek élményeiről aztán annyit tudott beszélni, mintha egy egész hadjáratot végigharcolt volna.
Időközben a Bakonyberekben történtekről is tudott meg egyet-mást Tarna Elektől, ki szintén képviselő volt e megyéből. Ő maga visszatérte után tájékára sem ment se megyéjének, se uradalmának, se családjának.
Megtudta azt, hogy Herendy meghalt (ezt neje leveleiből is megtudhatta volna, ha valaha felbontott volna egyet közülök). A gyönge egészségű öregember megrontotta magát ama veszélyes üldözés alkalmával a Balatonon, átázva, fázva, megbetegedett, s hosszas szenvedés után, melynek nehezebb része a leánya miatti szívfájdalom volt, meghalt. Neje is nemsokára utánament. Öreg házastársak, kik egymást nagyon szeretik, nemigen messze maradnak el egymástól.
Ilon szülei vagyonát örökölte, s az, ha nem volt is gazdagság, de tisztességes birtok, amiből meg lehetett élni. De éppen ez a pont volt az, amiért Tarna Elek Darkaváryval az otthon történtek felől beszélni kényszerült. – Ilon pazarolni kezd, mióta saját vagyonához jutott.
– Áh, és mire tud pazarolni azt én kicsi feleségem?
– Hát bizony arra, hogy mikor odajönnek hozzá a kastélyba mindenféle özvegyasszonyok, kiknek férjei neked pénzt kölcsönöztek, egyházközségek, amik alapítványaikat nálad tették le, kétségbeesett emberek, akik öngyilkossággal fenyegetőznek, ha kölcsön adott pénzüket meg nem kapják, s akiket direktorod e rideg szóval utasít el: „moratórium!”, hát akkor nőd nem állhatja a kétségbeesett emberek jajveszékelését, s kifizeti saját vagyonából a tartozásodat. Így aztán rövid időn mindenét el fogja pazarolni.
– Te Elek! – szólt Darkaváry, a főtárgyat kikerülve –, te nagyon érdeklődöl Ilon iránt. Mit adnál nekem, ha én most kálvinistává lennék, lemennék Erdélybe, s hat hét alatt elválasztatnám magamat a consistorium által? Megteszem, ha ráállasz, amint mondok. Hagyd ott a pecsovicsokat, s állj át a mi pártunkhoz, akkor elválok, s tiéd lesz Ilon.
Tarna Elek képviselő is volt, s minthogy a kormánypárt mindig „pecsovics”, még ha a legnépszerűbb hazafiak vannak is a kormányon, annálfogva Tarna Elek most szemközt találta magával egykor sziámiiker-társát, aki szélsőbal volt.
Tarna Elek hátat fordított és odábbment; Darkaváry pedig nagyot kacagott utána. Hisz nem az ő ügye volt ez, hanem Tarna Eleké: azé a töprengés dolga.
Még egy sajátságos jellemvonást tudott meg Darkaváry megholt ellenfeléről, Herendyről. Az alispán csakugyan megtette azt, amire kiküldetett: hogy a szőlőhegyet és a villát Susanne-ra és annak a gyermekeire saját hivatalos elnöklete alatt átkebelezteté. Ejnye, bizony azt a lelkiismeretes nagylelkűséget el is engedte volna neki Darkaváry. Bele van abba ölve félmillió, kótyavetyén is megér kétszázezeret; – s most már nem bánta volna Darkaváry, ha ezt nem ajándékozta volna Susanne-nak és fiainak. Ezekről mindössze annyit tudott, hogy otthon vannak Ilonnál, aki anyailag vesződik velük. „Szép mulatsága lehet; nem irigylem tőle!”
Egyszer aztán úgy fordultak az idők, hogy el kellett menni Debrecenbe. „Kellett!”. Darkaváry sem igen örömest ment, de menesztették: mert nagyon sok volt nála a saraglyába felrakva, s Windischgrätzcel nem lehet tréfálni.
Debrecen pedig bizonyára nem Párizs. Minden mulatsága egy rozzant színház, egy kopott truppal, mely „Búsul a lengyel”-t énekel opera helyett; asszony, leány nagyon erényes, s férj és apa őrzi keményen a kilincset, s ami fődolog, pénzt nem lehet kapni semmi úton-módon. Később, február felé már pezsgőt, külföldi bort sem kapni: a világ el van zárva a császári hadaktól, idestova kávé sem kapható már a városban.
Darkaváry kezdett megismerkedni azzal a kényelmetlen helyzettel, amidőn az embernek az utolsó ötvenes bankjegy sír magányosan a tárcájában, s bár száz helyről biztatják pénzzel, de sehonnan sem örvendeztetik meg vele.
Ekkor a véletlen segélyére jött. Egyébiránt következetes véletlenség.
Egy napon a magyar hadügyminiszter bizalmasan közlé vele, hogy Eszék várában nagy veszedelem van. Védelmére ott van egy jókora honvédsereg, aminek csak az az egy hibája van, hogy valami háromezernek közülök nincs puskája. Egy svájci fegyvergyár ugyan vállalkozott háromezer darab szuronyos fegyver elszállítására a stájer határszélig; arról is van gondoskodva, hogy a magyar kormánynak egy szabadcsapat-vezére, a merész Kádár őrnagy e fegyvereket átvegye és Eszékre becsempéssze; csak a minden hadviselés veleje, a pénz hiányzik még. Azt kellene valahogy kézbesíteni a svájci fegyvergyárosnak, aki pénz nélkül nem adja a puskát. Darkaváry, mint afféle sokat utazott ember, aki olyan hatalmasan ki tudja játszani a határőröket, vállalkozhatnék arra, hogy a pénzt megvigye a fegyvergyárosnak; a többi azután majd Kádár őrnagy dolga lesz.
Lőrincnek nem lehetett visszautasítani a megbízást; de kedve is volt hozzá. A hadügyminiszter szerzett számára külföldre szóló útlevelet álnév alatt, s kezébe adta a fegyverekért járó tizenkétezer darab aranyat az útlevéllel együtt, mely szerint Galícián, Bécsen keresztül kellett lekerülnie Stájerbe, körüljárva az egész csatatért, hogy semmit se kockáztasson.
Darkaváry erősen fogadta, hogy három nap alatt Stájerben lesz.
Hanem azért, mielőtt útra kelt volna, még az utolsó éjszakán fellátogatott a „Fürdőbe”; itt volt egy jó kis csendes kártyabarlang, s ott reggelig a rábízott összeget az utolsó ezer aranyig elveszté. Az utolsó ezret mégiscsak megtartá útiköltségnek.
Már ez nagy baleset volt az akkori pénzszűk világban. Arról szó sincs, hogy azt a pénzt rögtön helyre kell pótolni; ez nem csak becsületbeli, sőt főbenjáró adósság. – A legnagyobb baj az, hogy most már fel van tartóztatva az útjában, időt veszít. Bécsben kénytelen felkeresni bankárját, Haslingert, akinek már eddig is másfél millióval tartozik, s annak őszintén elmondani, hogy mi járatban van, mi történt vele; hogy fegyverekre kapott pénzt a magyar kormánytól, azt elvesztette, azt helyre kell pótolnia, akármi áron!
Haslinger okos ember volt, s az őszinte vallomásra ő is őszinte válasszal felelt.
– Lássa ön, uram, ön már nekem eddig is másfél millióval tartozik. Igaz, hogy be van táblázva jószágaira. Azonban ön most olyan vállalatba fogott, amelyen könnyen rajtaveszthet. A legszelídebb kimenetel szerint is el fogják önnek kobozni jószágait; s hogy az ilyen elkobzott birtokokra betáblázott követelések hogyan fognak kielégíttetni, aziránt vannak sejtelmeim és tanulmányaim. S most ön még újabb hatvan-hetven ezer forintot akar tőlem felvenni. Mondok én ennél önnek egy sokkal egyszerűbb expedienst. Menjen el ön az osztrák hadügyminiszterhez, adja fel a fegyverszállítmányt; az majd lefoglaltatja azt, ön quittolt a fegyverek árával és egyúttal bűnbocsánatot nyert az eddigi magatartásaért. Kettős haszon.
Darkaváry a legnagyobb méltatlankodással utasítá el magától e tanácsot. Hatvanezer forintért árulónak lenni! még ennyire nem érzé magát alásüllyedve.
– No, jó – mondá neki Haslinger; – hát jöjjön el ön hozzám ma délben, akkor többet fogok önnek e tárgyról mondhatni.
Délben ismét megjelent Darkaváry Haslingernél.
– Amióta önnel beszéltem – szólt a bankár –, tapogatóztam a kérdéses ügyben: természetesen a legnagyobb óvatosság mellett. Önnek, mint mondá, bizonyos Kádár őrnagy szabadcsapat-vezér kezébe kellene átszolgáltatnia a kifizetendő fegyvereket. Tud ön valamit erről a Kádár őrnagyról?
– Annyit tudok róla, hogy egyike a legvitézebb szabadcsapat-vezetőknek; vakmerő hadi kalandjairól híres.
– No, hát én többet tudok róla. Ez a Kádár egy feledékenységbe ment, de a múlt években nagyon hírhedett rablóbanda vezére volt, ki a háború kitörésekor a kormánytól amnesztiát kért magának és cinkostársainak, azon föltétel alatt, hogy egy szabadcsapatot fog alakítani a kormány szolgálatára. A bűnbocsánatot megnyerte, kapott felhatalmazást a szabadcsapat alakítására; azóta több ütközetben kitüntette magát, nyilvános elismerést, őrnagyi rangot kapott. Egy sajátságos vonást beszélnek róla: azt, hogy ami zsákmányt hadi portyázásai közben elfoglalt, azt kárpótlásul osztogatta ki azoknak, kiket néhanapján kirabolt. Ön talán jobban tudhatja, hogy igaz-e ez? mert hisz önt is megrabolta egyszer. Rabló korában Villám Bandi volt a neve.
Erre a névre a kiskörme hegyéig szökött a vér Darkavárynak. Ijedtség és harag lepte meg egyszerre.
– Igazán sajátságos fordulata a sorsnak – folytatá a bankár –, hogy most éppen önnek kell ezt a Kádár őrnagyot felkeresni, hogy neki pénzt vigyen, vele szövetséges összeesküvésre lépjen, s ha együtt elfogják, vele együtt felakasztassa magát.
Nagy volt a düh, az elkeseredés Darkaváry szívében e felfedezésnél; de még mindig nagyobb volt az önérzet.
Volt egy hang lelkében, mely azt súgta: hogy az a főúr, ki elvesztegette a kormánya által rábízott pénzt, s azután, hogy magát megmentse, elárulta azt a hajdani gonosztevőt, ki most bűnei helyrehozásául a csatamezőn hullatja vérét: pokolmélyen süllyed alá e rablóval szemközt.
Azt nem fogja tenni! Sőt ellenkezőleg: ha Kádár őrnagy személye azonos Villám Bandiéval, eggyel több oka van rá, hogy azt a helyet fölkeresse, ahol vele találkozhatik; aztán leszámlálja elé a küldött aranyokat: „nesze a pénz!” és aztán lerója amivel ő tartozik neki: „nesze a pof!” – s aztán „válasszunk egy párt ezekből az új fegyverekből, s lássuk, hogyan találnak célba harminc lépésről?”
– Az nem változtat a dolgon, uram – felelt a bankárnak. – Nem az a kérdés, hogy kinek küldik a pénzt, hanem hogy ki küldi? és ki által küldik? Azt a magyar kormány küldi; egy Darkaváry által küldi, s Darkaváry át fogja azt adni az ördögnek is, ha annak van küldve.
– Jó, uram, hát akkor jöjjön el ön hozzám ma estére. Vacsoráljunk együtt, s a közben elvégezzük az ügyünket.
Darkaváry este megjelent a bankár házánál; az bevezette őt családja körébe. A bankárnak volt egy szoborszépségű leánya, Klotild. Abba Darkaváry az első találkozásakor halálosan beleszeretett. Egészen ízlése szerinti hölgy volt: termet, arc ideálszép, ötletdús társalgás, hódító kedély, párosulva behízelgő agaceriával, mely a férfival azt hiteti el, hogy ő az isten.
– Nos, hogy tetszik önnek a leányom? – kérdezé vendégétől, midőn a férfiszobába átmentek.
Darkaváry nagyot sóhajtott.
– Szeretnék megválni az eszemtől, ha rágondolok.
– Nem szükség önnek az eszétől megválni, csak a feleségétől. Úgysem laknak már együtt évek óta. A válás igen könnyű. Ha ön kálvinistává lesz, Erdélyben hat hét alatt elválasztják. Ott ugyan most háború van, de az odamenetel mégsem nehéz. Egy passe-partout az osztrák hadvezértől a legegyenesebb úton elvezeti önt Kolozsvárra: ott most Urbán tábornok parancsnokol. A consistorium előtt hamar vége van az ügynek. Én hozzáadom önhöz a leányomat. Egymillió a hozománya, s azonkívül nyugodni hagyom önt a jószágaira kölcsönzött másfél millió miatt. – Nos, uram, hát mi tetszik önnek? Hatvanezer forint Villám Bandi számára, vagy a leányom keze harmadfél millióval.
Darkaváry elesett. Egész jellemével végigesett a sárban. Amit könnyelműségből, bosszúból, rosszaságból meg nem tett volna: megtette őrült szenvedélyből. S van abban földfeletti varázs, hogy egy hölgy, aki maga megér milliót, még egy másik milliót adjon egy férfinak– azért, hogy az szeresse őt.
Lőrinc keze reszketett, midőn azt a bankárnak nyújtá. Hanem hát ezek rendkívüli idők voltak: az embernek meg kellett szoknia, hogy reggel félistennek kiáltsák, este pedig sárral dobálják meg, s mikor felült a szekérre, nem tudhatta, hogy diadalútra megy-e, vagy akasztani viszik?
– És már most csak azt engedje ön meg – szólt a bankár örömét tökéletes tettetéssel elpalástolva –, hogy annak a helynek a nevét megtudjam, ahol a fegyverszállítmány le van téve. Nem szükség azzal önnek fáradnia valahová; ami a dologban gyűlöletes, azt elvégzem én magam. És mindamellett a jó szolgálat hasznát ön veendi; mert a felfedezésért múltjára nézve teljes elnézést fog nyerni, s azontúl arra kell ügyelnie, hogy a mozgalomtól távol tartsa magát; mert nem szeretném, ha a leányomat özveggyé tenné.
Darkaváry meg volt őrülve e szavaktól. Megmondá a bankárnak a veszélyes titok helyét.
– Minden jól lesz. Mármost maradjon ön még itt nehány napig; azalatt erősítse családomnál azt a jó hatást, melyet első megjelenésével kivívott. Azután menjen haza Darkavárra; Bakonyberek megye az egész Dunántúllal a császári seregek kezében van; ott önt a kormánya nem vonhatja kérdőre. És azután végezzen a nejével az elválás iránt. Mentől korábban végződik, annál szívesebben fogjuk itt látni önt. A többit bízza ön rám. És most rendelkezzék a pénztárammal.
A bankár két célt ért el ezáltal. Először biztosította a veszendő rebellis birtokára adott másfél millióját, kiragadva annak a gazdáját a nemzeti harcosok táborából, s családi összeköttetés által sequestrálva annak a jószágait. A másik cél pedig az volt, hogy e felfedezés által viszonszolgálatul megnyerte a hadügyminisztériumtól az összes hadseregek számára való bakancsszállítást (konkurencia nélkül), – s ebből is csak lóg ki egymillió.
Darkaváry három hetet töltött a bűbájos Klotild kedvéért Bécsben, s ez idő alatt egészen belebolondult új szerelmébe. Nem törődött már se hadjárattal, se politikával, se az új alkotmánypatenssel, se a hadi bulletinekkel. Csak egy dolog sietteté haza Magyarországra: a megkezdendő válópör. Emiatt szánta rá magát, hogy Bakonyberek megyébe utazzék; most már gondtalanul és új élettervekkel agyában.
Egész úton azt főzte magában, mint fogja előadni a nem szeretett nőnek, hogy válniok kell, hogy fog szembeállni annak könnyeivel, mártír arcával; hidegen, kíméletlenül.
Bakonyszegen innen, amint az országúton végigrobogott, egy másik négylovas hintó jött vele szemközt, melynek egyenruhás hajdújáról Darkaváry megismeré, hogy az a püspök hintója.
Volt oka nem keresni most a szóba állást a római katolikus egyháznaggyal, amidőn abban a szándékban járt, hogy holnap bejelentse azt a szándékát, hogy protestánssá akar lenni.
Hanem a püspök, amint ráismert, megállíttatá fogatát, utánakiabált a mellette elhaladó kocsinak; sietve leszállt hintójából: ekkor aztán Darkaváry is kénytelen-kelletlen megállapodott, s ő is leszállt az eléje siető főpaphoz.
Óh, milyen nagy volt a főpap öröme, hogy őt láthatja. (De ugyan minek örül oly mód nélkül?) Kénytelen volt őt az útközepén megállítani, hogy üdvözletét, gratulációját átadhassa neki azon örvendetes esemény felett, mely távolléte alatt családjában véghez ment!
(De miféle meggratulálni való esemény történhetett az ő távolléte alatt a családban?)
Végre megmondá a püspök.
A nagyságos asszony a múlt héten tért át az üdvözítő katolika hitre; a püspök maga avatá fel őt.
Darkaváryt majd a guta ütötte meg. Ő maga abban jár, hogy protestánssá legyen az elválas végett, s azalatt a felesége katolizál!
Ez az asszony bizonyosan neszét vette annak, hogy ő válni és újraházasodni szándékszik, s most azt akarja ezáltal lehetetlenné tenni.
Azt sem mondta a püspöknek, hogy „köszönöm”, otthagyta az útfélen, sietett a kocsijához vissza, s aztán „vágtass!”
Óh, mennyi gonoszság kitelik ezektől az „asszonyoktól!”
Mikor az országútról a mellékút Darkavárra bekanyarodik, egy szép fenyőárnyazta domb mellett visz el. Azon van a Darkaváry családi sírbolt.
Amint e helyre érkezett Lőrinc, egy gyászmenetet látott e dombra felkanyarodni, címeres koporsót vittek, fáklyakíséret, halotti énekszó mellett.
Kit temetnek itt?
Lőrinc leugrott hintójából, sietett a sírbolt felé.
Éppen akkor ért annak ajtajához, mikor a pap elzengé a koporsó fölött az utolsó verset: „vitam habeas sempiternam …”
Nejének nevét olvasta azon a koporsón.
Nagyot dobbant a szíve.
Öröm volt ez! Örömdobbanás. Eltitkolhatatlan megkönnyebbülése a léleknek, hogy ezt íme jól rendezte el a sors! Nem kell tehát a nő könnyei ellen harcolnia; nem kell szenvedéseinek hideg érzéketlen arcot szembeállítania; nem kell elválnia; íme, meghalt magától; a jó, kedves asszony, mikor érezte, hogy férje szerencséjének útjában van.
Ezért lett hát katolikussá utolsó napjaiban, hogy mégis egykor férje oldala mellett nyugodhassék, mellette lehessen legalább a koporsóban. Mint protestánst a szelencei református temetőbe vitték volna.
Talán lehetne ezért egy könnyet is kierőszakolni.
De amint körülnézett, még nagyobbat dobbant a szíve.
Az már harag volt!
A koporsó fejénél, mint gyászkísérőt, Tarna Eleket pillantá meg, ki kézen tartá Lőrinc kisfiát; az pedig nem ismert az apjára, akit, mióta eszmél, nem látott.
Tarna Elek hideg főbólintással üdvözlé őt, s aztán rendelkezett a szertartás bevégzése s a nép hazatakarodása iránt. Darkaváry néma volt a dühtől, míg egyedül nem maradtak. A kisfiút egy hajdú vette át, az vitte a kocsihoz. A két férfi hátramaradt a sírkert borókabokrai között.
– Hogy éri házamat az a tisztelet, uram – szólt Darkaváry –, hogy ön intézkedik a nőm temetésénél s kézen vezeti fiát? Mi ön ennél a háznál?
– Meg fogja ön tudni, uram. Hogy az ön nejének temetésén jelen vagyok, ez azért van, mert néhány hét előtt levelet kaptam tőle, mely így szól: „uram, önhöz fordulok, miután azt hiszem, hogy férjem leveleimet felbontatlanul veti félre; atyám, anyám meghalt, senkim sincsen, s magam halálos ágyamon fekszem. Csak egy gondolat bánt a halálban: mi lesz kedves gyermekemből? Legyen ön oltalmazója, gyámja, ha árván marad.” – Én megtettem azt, ami egy haldokló utolsó kívánsága volt.
– Mennykőbe, uram! – kiálta durván Darkaváry –, itt jogsértésről van szó; nem érzelgésről. Ez törvény és nem poézis! Ki adott arra jogot önnek, hogy egy élő apa gyermekének gyámja legyen?
– A törvény adott, uram, és semmi poézis. Nem érzelgés ez, hanem szomorú hivatalos eljárás. Önt a vármegye, tékozlásai miatt, gondnokság alá helyezé; birtokai bírói zár alatt vannak, s gyermekének törvényes gyám van rendelve, törvényszék által. A megye rendelte ezt.
Darkaváry elsápadt.
– Melyik megye? Én az osztrák generálisok által alkotott megyét el nem ismerem.
– Nem is az. Attól én sem fogadnék el rendeleteket. Az ős választott megye. Ön, úgy látszik, nem értesült az utolsó hetek eseményeiről. A magyar seregek visszafoglalták a dunántúli alsó megyéket.
Ez megint nem jó hír volt Darkaváryra nézve. Azon nagy sarkonfordulás óta, amit ő most hevenyében elkövetett, nem érezte a fejét szabadnak azon kormány hatáskörében, amelyet elárult. De hiszen nem tudja azt még senki.
– Jól van, uram, no – mondá hidegvért erőltetve Tarna Elekhez. – Tehát legyen ön gyámom nekem és fiamnak: nem sokáig lesz az. Pazarlásaimért, sok adósságomért kaptam a megye gondos tisztikarától a bírói zárt jószágaimra? Köszönöm. A válasszal nem soká maradok adós.
Azzal nem is üdvözölve fia gyámját, meg sem csókolva gyermekét, dölyfösen veté magát hintójába, s vágtatott a Darkaváry-kastélyba, ahol szomorú képpel várták összecsődült hivatalnokai, egy kórusban zengve a nagy családi gyász fölötti keservüket saját hivatalból elbocsáttatásuk fölötti panaszaikkal.
Darkaváry azt parancsolá, hogy mindenki maradjon a helyén és ne menjen sehová. Azután felment termeibe, letépte az ajtókról a hivatalos pecséteket, amikkel azok bíróilag le voltak zárolva! Maga lesz felelős érte.
Hiszen csak néhány napig fog ez tartani.
Holnap visszamegy megint Bécsbe, azzal az örömhírrel, hogy nincs már szükség hosszas válópörre: üres a ház, kész elfogadni az új menyasszonyt. A gazdag ipa visszavonja betáblázásait, a nászhozomány törleszti a többi adósságot, s Bakonyberek vármegyének odavághatja a zöld asztala közepére Darkavár kiskirálya a kettéhasított sequestrumparancsot.
Új boldogság, új fény költözik a Darkaváry-kastélyba megint.
Lőrinc végigjárta az üres termeket saját hálószobájától neje hálószobájáig. Az egyikben ott állt egy márvány fülkében Susanne életnagyságú képe, kihívó szépség, kacér mosoly arcán. A másik szobában állt Ilon arcképe, a szende, halavány arc, csak a glória hiányzik körüle. Az egyiktől undorodott, a másiktól borzadt.
El a kísértetekkel innen!
Hivatalnokainak, cselédeinek azt parancsolá, hogy amíg nem hívja őket, senki se jöjjön hozzá. Egyedül akarta kijárni összevissza kuszált gondolatait: mikben a gyász, az önvád, a rettegés, káosszá volt keverve vágyakkal, reményekkel, örömökkel. Egyik rontotta a másikat.
És mégis benyitotta valaki rá az ajtót.
– Ki mer most háborgatni?
A belépő pedig nem ijedt meg a haragos ráförmedéstől; bátran közelített. Kék pitykés dolmány volt rajta, veres hajtókával és vitézkötéssel, oldalán kard, arany bojttal, fején pörge kalap széles veres szalaggal, karimáján aranypaszománt, hosszú fekete toll lengett le róla. Le sem vette azt a ház ura előtt.
– Én merem önt háborgatni, uram – szólt a fegyveres alak, közel lépve hozzá. – Ha nevemet megmondom, akkor azt is tudni fogja, hogy miért háborgatom. Az én nevem Kádár őrnagy; vagy Villám Bandi, ha így jobban ismer.
Lőrinc úgy érzé, mintha azok a tömör falak körülötte egymásra készülnének borulni.
– Ön sok esztendeig keresett engem, uram! – folytatá az eleven kísértet. – No lássa, már most rám talált. Nem vesztem el. Pedig módomban lett volna elégszer. Eljöttem, hogy számoljuk össze, ki mivel tartozik egymásnak. Önt a kormány a Stájer határszélre küldé, hogy egy fegyverszállítmányt ott fizessen ki és nekem adja által: hogy járt el ön ebben a megbízásban? Mit tett ön?
Darkavárynak egy ötlete támadt; egy hazugság, amit betörő rablók ellenében szabad használni.
– Engedje ön, hogy okmányaimat előhozzam, s igazoljam magamat.
Arra számított, hogy ha szobájába juthat, onnan egy rejtekajtón át a hátsó lépcsőn majd kimenekül a kastélyból.
– Egy lépést se tegyen ön – felelt neki Kádár őrnagy, s egyet tapsolt a tenyerébe, mely hangra a terembe vezető szárnyajtók felnyíltak, s Darkaváry egy egész fegyveres csoportot látott az ajtóban, hasonló egyenruhában, mint az őrnagy. – Ön foglyom! És már most majd én mondom el önnek, hogy mi történt az önre bízott fegyverekkel. Ön elárulta azok hollétét, s mikor én csapatommal a helyszínen megjelentem, egyszerre körül lettem fogva lesbe állított szerezsánok által. Én keresztülvágtam magamat ellenfeleimen; de lovasaimnak fele ottveszett. És ottveszett a fegyverszállítmany. És emiatt elveszett Eszék vára. Tudja ön már most, hogy mit tett?
– Esküszöm, hogy azt nem tettem.
– Még hamisan is esküszik. Nem használ semmit. Ön el van ítélve. Meghal. Ön mindig keresett engem, hogy felakasztasson, most rámtalált – és most én akasztatom fel önt. Ide a kastélya kapuja fölé, éppen az ősi címerére.
– Ez gyilkosság lesz! Ön nekem nem lehet bírám! Ha vádol, vigyen a kormány elé, ott védeni fogom magamat.
– Bírája vagyok – felelt Kádár őrnagy, hideg nyugalommal –; egy országgyűlési határozat s egy hadügyminiszteri rendelet erejénél fogva, melyek felhatalmazzák a szabadcsapatok vezetőit, hogy az árulókat meglepjék, elítéljék és megsemmisítsék, ahol találják. Ön már el van ítélve.
– Kihallgatatlanul.
– Ez csak kegy önre nézve: hogy nem adatik önnek alkalom még egy haditörvényszék előtt kínnal izzadt hazugságokat elmondani, amikért szeme közé nevessenek. E megaláztatást el akarom önnek engedni. Árulása elvitázhatlan. Önnek meg kell halni. Az előkészületekre sem adhatok sok időt; sietős utam van. Imádkozzék, ha tud, s aztán induljunk.
Darkaváry veszve érzé magát. Se remény, se védelem nem volt számára. És most úgy ragaszkodott az élethez.
– Legalább fiaim gyámjához és fiaimhoz engedjen ön néhány sort írnom.
– Úgy? Tehát az utolsó órában eszébe jutnak az embernek a gyermekei is. Hagyott ön a fiainak nevet? Három közül kettőnek hagyott egyebet, mint szégyent?
Darkaváry látta, hogy ügyét még súlyosította az emlékeztetéssel. Kádár folytatá:
– Önben tehát csakugyan van érzés, uram? Ezt nem tudtam. – Akkor beszéljünk más hangból. Sokat vétettünk mind a ketten, ön is, én is. Én vétkeim zsoldját igyekeztem lefizetni; amely népnek a nyugalmát háborgattam egykor, annak a népnek a szabadságáért harcoltam mostanig. Sok hadizsákmányt szereztem: annak a váltságából kárpótlást küldtem azoknak, akiket egykor gonoszul megkárosíték. Tudom, hogy még mindezen felül fennmarad egy tartozásom, s azt le kell rónom egy nagy napon. Beváltom azt, s abban a csatában, amelyben el fogok esni, ki lesz egyenlítve minden. Csak egy tartozásom marad fenn. Mi lesz e nőből, akit öntől elraboltam? Özvegy lesz és földönfutó, ha én elesem. Pedig hű, jó asszony. Ő az ön gyermekeinek anyja. Jól van. Cseréljünk sorsot. Ne ön haljon meg, hanem én. Ön vegye nőül Susanne-t; adjon gyermekeinek nevet; aztán éljen tovább vígan: én megyek a csatatérre, s a legelső találkozásnál a kozákokkal leöletem magamat. Nos, tetszik-e önnek ez a csere?
Darkavárynak a legelső gondolatja az undor volt. Nőül venni egy némbert, ki egykor kedvese volt, s aztán egy rabló felesége lett! És éppen most, midőn egy új ideálhoz szegődött minden szenvedélye. Hanem azután helyre tért az esze. Hiszen kapni kell ezen az ajánlaton. Bolonddá teszi ezzel magát Kádár őrnagy.
– Elfogadom! – szólt nagylelkű arcmeresztéssel a megszorult főúr.
– Így jól van. Susanne itt van velem. A papot is idehozattam. Még le sem vetkőzött a temetési szertartáshoz felvett köntöséből. El van készítve dispensatio, dimissiorale, móringlevél. Mindenre gondom volt. Előre tudtam, hogy ön inkább egy asszonyra engedi magát akasztatni, mint egy száraz fára. A haditörvényszékből tehát násznép lesz.
Kádár őrnagy intésére két fegyveres odalépett Lőrinc mellé, s őrizte a vőlegényt, míg a férj kiment az udvarra, hogy nejét kézen fogva bevezesse, mint menyasszonyt.
Susanne nagyon meg volt változva: arcbőrét elégette a nap és a zivatar, s kora redőkkel szelte át a gond és szenvedés. Darkaváry nem is fordította felé arcát.
A papot is behívták, s ugyanaz, ki nehány óra előtt a nőt eltemette, összeesketé az özvegy férjet az új feleséggel. Semmi megütközni való nem volt rajta; hisz az is gyermekeinek anyja.
A szabadcsapat legényei ennél a lakodalomnál is daloltak és táncoltak, mint ama másiknál, amelyben a „szép asszonyt” elvitték Darkavárytól. Most visszahozták neki.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
