Föld alatti kincsek
Föld alatti kincsek
E jelenet után csak megszilárdult a lelkemben az az elhatározás, hogy én ezeket az embereket visszahódítom a világ számára. Ily nemes szíveknek nem szabad itt a puszta szigeten elmúlni, elveszni!
Akárkik legyenek. (Bizonyára nem üldözött bűnösök.) Társadalmi előítéletek áldozatai, kiknek nem volt más megoldás fennhagyva, mint hogy letépjék magukat fényes családfájukról, s a letört ágat eldobva maguktól, az ismeretlenség ősvilágába temetkezzenek. Érzékeny idealisták, akiket elkeserített a politikai, diplomáciai, udvari, katonai körök ridegsége. S akiket hidegen hagyott a népszónokok lángolása, akik az egész társadalmi életet, törvényt, szokást meggyűlölték, akiknek rossz mindaz, ami a nagyvilág előtt jó.
Ezeket az embereket én visszatérítem a világba, s kényszerítem, hogy ott helyüket elfoglalják, magukhoz méltó helyet. Senkinek a kegyelmétől, még a nép kegyétől sem függő helyet.
Hogyan fogom ezt a csodát elkövetni? Azt majd előadom.
Kitől kaptam hozzá az eszmét, mely vakmerő, de teljesen jogosult? Egy vadembertől, a negrito Ábeltől.
Számíthatok rá, hogy az én ötárbocos hajóm San Franciscói körútjából visszatérve, ismét meg fog állapodni a sziget előtt – nem énértem, de a várt ingyen élelemért. Akkor lehet határozni.
A következő éjszakán kitisztult az ég, megszűnt az esőzés. A fellegek mind kelet felé vonultak.
Engemet már szürkületkor felvert a Negrito.
– Lássunk a dologhoz! – mondá.
– Miféle dologhoz?
– No, amit magad kívántál. Meg akartad látni azt a barlangot, ahonnan én ezt a késemet kivágtam. Akkor azt mondtam, hogy majd ha a fókák megérkeznek. Ide szoktak kikapaszkodni a szigetre, mikor a fiakat szoptatják. Akkor el lehet ejteni, s a bőréből csónakot csinálni, olyant, mint az enyim. Ez kell ahhoz az úthoz. A matamáta hamarább hozta elénk a teknőjét: a csónak már megvan. Most még csak az ingre van szükség, amit felvégy. Mert ebben az útban többet fogunk úszni, mint evezni.
Az ing is elkészült. Ez volt a meglepetés, melyet számomra készített Mária. A teknönc hártyáiból összevarrott burkony, mely testemet betakarja. Ezen nem hat a víz keresztül.
Mikor együvé kerültünk a reggelizésnél, akkor átadta. Én mindjárt fölvettem.
A Capitano értesülve volt a szándékomról.
– Nem bánom. Elégítsd ki a kíváncsiságodat. Hozz el magadnak a kincsbányámból, amennyit elbírsz.
Én tiltakoztam: nem magamnak akarok zsákmányolni. Aztán arra kértem a Capitanót, hogy adjon kölcsön egy sodronyos lámpát, talán Davy-félét, amivel a föld alatt világíthassak.
– Szükségtelen – mondá. – Az egész utadon világosság lesz, a gejzír vízvezető barlangja nincs befödve, a sziklarepedés, mely azt képezi, felül nyitott: nem kell lámpás. Jó kalauzod lesz. A Negrito sokszor bejárta már ez utat. Csak bízd rá magad. Aztán épkézláb kerülj elő.
Azzal elbúcsúztunk egymástól. A Capitano, a Padrone, a két fiú elkísértek bennünket a barlangszádáig. A hölgyek kezet szorítottak. A Manola egy kis tarisznyát akasztott a nyakamba, tele harapni- és innivalóval. Valószínű volt, hogy az egész napot a föld alatt töltjük. Bizonyosan az Azma is gondoskodott a maga emberéről.
Mi a Negritóval a hátunkra vettük a csónakjainkat, kezünkbe fogtuk az evezőt és a csákányt, s azzal leszálltunk a hajóról a gejzír kráterébe, ahol a barlanghoz jutottunk, ott toalettet csináltunk a csónakokkal és halhártyaingekkel. És mármost Isten nevében előre!
A Negrito ugrott be a csónakjával előre. A tajtékzó hab összecsapott a feje fölött. Csak arra vártam, míg messze alant újra felbukkanik. Akkor én is utánaugrottam.
A hátramaradottak utánunk kiáltottak:
– Isten oltalmazzon!
Valóban Isten kezébe voltunk téve.
A rohanó patak, melyet a gejzír egyenes vízoszlopa teremtett elő, csupa zuhatagokban vágtatott alá föld alatti medrében, melyből sziklacsompók meredeztek elő. Minden fából épült, vasból öntött csónak összetörött volna ez útban, csak a mi bőrladikjaink állták ki a vakmerő kísérletet.
Az előttem úszó Negrito ismerős volt már a veszélyekkel, s előre figyelmeztetett, hogy merre feszítsem az evezőt. Amikor egy zuhatagon alábuktunk, átcsapott a fejünk fölött a hullám.
Egyszer aztán valami csodálatos fény támadt elénk. Itt a Negrito megállítá egy sziklacsompó előtt a csónakját csáklyájával, s inte nekem, hogy csatlakozzam hozzá.
Mintha a tündérmesék aranytermébe tévedtünk volna. Sárga fény ragyogott mindenünnen.
Az egy kénkőtelep volt. A bércfalak telerajzolva virágokkal, cikornyákkal, mintha egy őrült mozaikművész műterme volna ott. S minden képtelen alakzat ezernyi szabályos kénprizmákból összerakva. Sárga fényben ragyogott minden: csak az árnyék volt zöld.
Kincshalmaz ez is.
De erről nem teszek említést a Capitanónak. Mutatványul sem viszek el egyet sem azokból a gyönyörű rombuszos jegecekből. Kidobná az ablakon. Hisz ebből készül a lőpor. Azzal a kénnel, amit ez az odú rejteget, egy országot lehetne megnépteleníteni. Hanem a Negrito lefeszegetett belőle néhány prizmát: neki kell az kénfonálkészítéshez, amit tűzgyújtáshoz használnak.
Azzal haladtunk tovább a zuhatagok útján.
A sziklahasadék egyre mélyebb lett, a felső világosság alig hatolt bele: a derengő homályhoz szokni kellett a szemnek. Egyszerre szegletbe tört meg a föld alatti vápa egyenesen keletnek fordulva; napsugár hatolt alá. Egy új barlang előtt álltunk.
Ábel odakiáltott hozzám: „Itt kiszálljunk!”
A rohanó patak egy tágas öblöt képezett, ahol meg lehetett pihenni. Odakötöttük a csónkjainkat a sziklakoloncokhoz és kiszálltunk.
– No most vegyük kezünkbe a csákányainkat – mondá Ábel.
Aztán elkezdett vezetni a sziklán fölfelé. Az agyagpala rétegei képeztek természetes lépcsőzetet.
Egy oldalüregbe jutottunk, melybe egyenesen belesütött a délpontján álló nap.
A látvány elragadó volt. Ez volt az opáltelep.
Mesemondásnak is képtelenség, amiket itt láttam.
Az opál mindenféle színű faja tölti be a trachit-üregek, hasadékok közeit; de roppant mennyiségben a nemes opál, ez a gyémánttal vetekedő drágakő és ennek a változatai, eltérései. A színpompa egyre változik, a kővé vált szivárvány zöld, veres, kék, sárga lángja lobog elénk mindenünnen.
Sejteni sem lehet, mennyi értékű kincs van itt felhalmozva. Ha a Mária Terézia bécsi opálját kétmillióra becsülik, akkor itt százmillióra lehet tenni a föld alatti kincs értékét.
– No, señor, itt most vághatsz magadnak emlékül egy ilyen kést, mint az enyém – mondá a Negrito.
(Mi adunk mert nekünk van.)
(A gazdája úgysem veszi semmi hasznát.)
Én azonban éppen a Capitano számára akartam valami rendkívülit keresni. Megtaláltam.
Egy halom mindenféle tejopál-harlekin tömege között láttam egy csodaszerű tüneményt előcsillámlani. Az egy opállá alakult özönvíz előtti machaerodus allsó állkapcsa volt.
Maga az állkapocs csontrésze lángopállá kövesült, de a fogai a legszebb nemes opálokká változtak, amik között a legváltozóbb szivárványfényben ragyogott a két agyar.
Ez egy mesés kincs, nemcsak mint drágakő, de mint természettudományi nevezetesség, mely eddig egyetlen a világon.
– Ezt vágjuk ki innen, Ábel. A Capitano örülni fog neki.
Nagy óvatosan kifejtettük a többi opálkonglomerátumból.
Fölfedezésem egészen büszkévé tett.
– Menjünk tovább!
A sziklák kőzete egyre változott, az agyagpalát felváltotta a sienit, majd a trachit; eruptív képződmények mutatkoztak. Egyszer csak egy kerekded amfiteátrum állta utunkat, melynek fenekét egy tó képezte. E körönd egyik oldala fekete volt. A felülről bevilágító napfénynél felismertem a kőzetet. Az fekete kőszén volt. A legtökéletesebb kőszén, mely már megközelíti a tiszta antracitot.
Amint közel eveztem a sziklához, bámulva szemléltem e csillámló falat, melynek fekete alapjából kivehetők voltak az özönvíz előtti világ tanúinak körrajzatai, egy anthracoterium, egy plesiosaurusnak a feje, egy repülő gyíknak a szárnya, csigák, kagylók, actiniák, aztán szitakötők, libellák, óriás páfrányok derekai, ahogy azokat a világbomlás eltemette, s a természet kőszénné változtatta. A sziklafal legalább harminc méternyi szélességű lehetett, harántfekvő rétegei mutatták, hogy mélyen lehatol a föld alá.
Számmal kifejezhetetlen kincs fekszik itten.
Én a csákányommal kivágtam a kőszénfalból egy gyönyörű goniatites Rossaet, s egy még szebb goniatites sphaericust, s eltettem a lelt kincsek közé.
E kerek tavacskán túl kezdődött azután a vízroham, mely lesodort bennünket a zuhatagon át a tengerbe. A kőszénréteg keskenyebb alakban egész a tengerpartig tartott, ott csak egy trachit-fekvés takarta el a szem elől. Csákányommal megkezdtem a túrást, amíg az első kőszéndarabokra ráakadtam. Azokból is tettem a tarsolyomba.
Nem is álmodtam ily fölfedezésről.
Ez a kőszéntelep még az opálbányát is felülmúlta sokszorosan.
Fellengző terveim voltak. Azt hittem, sikerülniök kell.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
