A vándorló nemzet
A vándorló nemzet
Hogy valami nagy változás készül ezen a világon, azt már régóta mutatták a jelek. A Délibáb gyakran fitogatott tengert a rétyi sivatag szélén, ahol pedig csak homokbuckák vannak, ellenben felfordított városokat vetett fel a barcasági havasok fölött, mintha tornyaikkal lefelé csüngnének az égből alá. A nyolcforintos tóból egyszerre úgy kiáradt a víz magától, hogy minden rétet elöntött: a szörényi kútnak a vize pedig éppenséggel vérré változott, ami királyhalált jelent. – Nagy, ismeretlen madarak jelentek meg napkelet felől, amik olyan vakmerők voltak, hogy még az embereket is megtámadták a mezőn. Az erdőkön rémítették a pásztorokat a farkaskoldusok meg a veszett csikók, amik embert és lovat összemartak, s megint odább futottak. A bálványosi kokojszáson tüzes embereket láttak táncolni éjszaka karéjban, s reggelre ott, ahol táncoltak, egész karikában bújt ki a veres gomba a földből. Nappal egyszerre két nap rémlett az égen; éjszaka pedig éjfél tájában egyszer csak kigyulladt az egész égbolt, s úgy égett, mintha tűzlángba volna borulva. Azután meg oly sűrűen hullottak alá a csillagok, mintha a Göncöl szekere, a Fiastyúk, az Álmatlan csillag, a Bujdosók lámpása, az Árvalyán szeme, a Hadvezető, a Kincslátó, a Mennyország határa, az Ostoros, a Pásztorserkentő, a Rónaőrző, a Vérszemű csillag, de még a székelyek csillaga is egyszerre alálőtt volna a Hajnalszakadékból (ahogy a Tejútat nevezik a magyarok). Végtére pedig egy tüzes sárkány rohant alá, nagy mennydörgéssel az égből, hosszú sziporkázó farkát csóválva messzire, egész apró ijafia csordájával együtt, s belebukott az Istentavába, mire a tónak a partján mindjárt egyszerre kinőtt a sok tatorjángyökér, ami megint éhínséges időknek a bejelentője!
Amit a jelek előre mutattak, az valójában be is teljesedett. A fecskeváló hóban, amikor e két hazában lakó madarak útra készülnek, a Fergettyűvárból az a hír repült szét, hogy Bodza meg Ojtoz felől nagy népségek jönnek. A porfellegek, amiket fölvertek, az őrtüzek, amiket a dombokon raktak, előre hirdetik jövetelüket. A várak ormain megszólaltak a fegyverbe hívó kürtök, s a föld népe hazatakarodott a mezőkről; mindenki tudta jól, hová tartozik, hol a gyülekezőhelye. A tavaknak a gátjait megszállták, a hegyszorosokat ellátták kőhalmazokkal, s a lármafákat felállították a hegyormokon. Ezalatt a perestáldók körülhordták a véres pallost Sepsi, Csík és Háromszékben, s kihirdették, hogy idegen népek jönnek, minden férfi, asszony talpon legyen, fegyvert fogjon.
A nádorispán leveléből megértették a rabonbánok és főkirálybírók, hogy a kunok nemzetségei szándékoznak bejönni az országba, ezúttal nem ellenséges szándékkal, mint máskor, hanem a két király engedelmével: nem is azért, hogy Erdélyben maradjanak, hanem hogy tovább költözzenek be Magyarországba, a két víz közé, ahol nagy pusztaságok vannak; egészen nekik valók, akik nem szeretnek várakat építeni, hanem a szabad ég alatt gulyáikkal, méneseikkel együtt tanyázni. Azért eresszék őket a székelyek szabadon, hagyják átkelni a Honárkán, az Eteleútján; ellenben vigyázzanak rájuk, hogy útközben el ne pusztítsák az országot.
A kunok! Régi ellenség, pedig testvérnemzet!
A sokféle magyar népcsalád között a székely magát tartja a legelsőnek, azután ereszti a többit, legutolsónak hagyja a kunt. És méltán. Őneki van itt legrégibb hazája: igazi megerősített országa, aminek idegen soha talpalatnyi földjét se vette meg, se véren, se pénzen; akinek a hét nemzetségét, s az abból származott huszonegy ágát még házasság útján se keverte meg idegen származás; akinél ereklyében tartogatják Etele égből esett kardját, Csaba vezérnek ökörbőrre hun betűkkel írott véghagyományát, Zandirhám kőpajzsait az öt alaptörvénnyel, s a hét vezér kókuszdió serlegét, amibe azok a szövetségkötésnél vérüket csorgatták. Ez mind a székelyek kincse. Az ősvallás is náluk maradt meg eredeti szittya tisztaságában. – A kun pedig egy pusztáról pusztára csavargó ivadék, összekeveredve a kóbor népcsoportok minden töredékével, a nyelve is azokéval zagyvalítva; se hite, se törvénye, se erkölcse, még a vallása is csak olyan, hogy amely országot meglakott, annak a bálványait elhozta magával s azokat imádja –, amíg össze nem töri.
S most ezek jönnek egész nemzetségestül, mint a sáskajárás, mint az elszabadult erdei manók csordája Székelyországba.
Már itt vannak a hegyek közt, jelenté a Fergettyűvár. A kunok vándorjáratában furfangos rendszer van.
Amit előretolnak előhad gyanánt, az egy nem annyira félelmetes, mint utálatos gyülevész. Valamennyi csúf vén banya van a nemzetükben, az mind egy rakáson; vezérük maga a valóságos „Vasorrú bába”. Ezekkel egy társaságban az őrjöngő bolondok, a holdasok, az ördöngösök baromsokasága; meg az apró gyerekek, akiket az anyjaik elhagytak, vagy akiket tán idegen földről elloptak. Bivalyokon lovagolva jönnek a banyák, elöl-hátul csimpajkozó meztelen porontyokkal, a ronda, boglyos, vadállat arcú nederesek hajtják a csordát, s előtte-utána száguldoznak ordítozva; öltözetük állatbőr, beszédük röhögés, üvöltés, makogás, hőrögetés, nem emberi szózat; maguk a vén banyák is egymás közt meg a kísérőikkel olyan szavakon beszélnek, amik az ördögidézéshez hasonlítanak; s azoknak az értelmét csak ők maguk tudják.
Mikor ez a bivalycsordán nyargaló gyülevész szétterül a Feketeügy lapályán, olyan az, mintha egy óriási hangyabolyt rúgott volna fel valaki.
A székelyek gondoskodtak már a fogadtatásukról.
Az Olt, a Feketeügy tavainak megnyitották a gátjait, a vizek elöntötték a mezőket egész a Várhegy dombjáig.
Csakhogy a mocsár nem gát „ennek” a hadnak!
A bivalynak éltetője a posvány. Amint a bivalycsorda a szétterült vizeket meglátja, rohan beléjük, s viszi magával a hozzánőtt csőcseléket; manók és boszorkányok, a sívó-rívó porontyhaddal, mind bele a mocsárba: ott azután megragadnak, elfeküsznek: a bivalyoknak s a beléjük kapaszkodó emberrajnak csak a fejeik látszanak ki a vízből, azokat onnan semmi ösztökélés ki nem veri, amíg meg nem éheznek.
Azzal, amint ez a riadozó gyülevész félrekotródik, kezd kibontakozni a hegyszorosokból maga a vándor nép zöme, rendbe szedett tömegben. Egy óriás kígyó, mely kanyarogva kúszik előre: a fejét már a róna közepéig tolta, s a dereka még nem jött elő a mély útból. Olyan az, mint egy eleven folyam.
Elöl a válogatott sereg, hétezer lovas, akiket a fejedelemfi Kuthen vezet. Ez a dandár egy kürtszóra azonnal félhold alakú karéjba tud felállni: ez a kunok megszokott csatarendje. Mögöttük jön azután a hét nemzetségre felosztott nép, három nemzet elöl, négy hátul; közepett a kun fejedelem, a vénekkel és a bokolabrásokkal (ez volt a papjaik neve). A férfiak mind lóháton elöl; azután az asszonyok, leányok, ökörvontatta szekereken, amik ernyővel vannak fedve, zöld gallyakkal körültűzködve; a sihederek a szekér mellett ballagnak a kutyáikkal együtt. Utánuk hajtják az ostorosok a tejelő borjas teheneket s a csikós kancákat: azoknak a tejéből készítenek, ahol letelepszenek, mámorító italt. A rengeteg sokaságú rideg gulyákat, a szilaj méneseket, a hosszúgyapjas, csavart szarvú juhok nyájait s a szarvaslábú rőt sertések csordáit aztán leghátul terelik az íjász pásztorok, hosszú kongató ostoraikkal, hegyes dárdáikkal; s a marhával együtt terelik a gyalog maradt rabszolgahadat, akit a világ minden népei közül magukkal hurcoltak: csupa férfiból és fiúból áll az. A rab nőt, ha szemrevaló, kockára bocsátják, ha nem az, elpusztítják.
Aztán legeslegvégül bezárja a hosszú vándorhadat egy undokul vonító csikasz farkascsorda, amit az útfélen elmaradt hullák csalogatnak a vándor nemzet után. Ez az állandó kísérője a vándor nemzetnek, pusztákon, erdőkön keresztül; ennek az üvöltéséből jósolnak a papok.
Mikor ez a néptömeg végighúzódik a nagy háromszéki rónán, sebes nyári zápor vonul el a hegyek fölött, s az alkonyodó napnál fényes kettőzött szivárvány támad, melynek egyik vége a Várbércen, másik vége a Cenken támaszkodik a mesemondta aranytálba, s a vándornép mind ezen a szivárvány kapuján keresztül vonul be Erdélybe. – Azt pedig mindenki tudja, hogy a szivárványon nem jó keresztülmenni; mert ami ember, állat azon keresztülmegy, a nő hímmé, s a hím nővé változik át. A hétszínű bábabukrára még ujjal mutatni sem jó, mert a rámutatónak az ujját megragadja a „kék kelevény”.
Az egész vándor nemzet háromszázezer emberfőt számlált, azok között volt negyvenezer harcos férfi.
A három székely széknek ugyan össze kellett szedni az erejét, hogy ezt a kelletlen vendégsereget korlát közé foghassa. De nem volt ebben hiányosság.
Bálványosvár felől ott állt hadirendben a székely lovasság, akiket az öreg rabonbán, Opour vezetett, a három fiával, akik közül a legöregebb neve Szilamér, a középsőé Zsombor, a legkisebbé Iszla. Budavár vidékéről lejött Sándor rabonbán a maga hadaival, akinél van Attila turulos zászlója, s körüle azok a vitézek, akiknek az ősei azt a zászlót a népeltörlő harcokból elhozták: a Barcaság felől elállják az utat a „német lovagok”, kiket Jeruzsálemi Endre hozott ide Szíriából. A sík róna közepén pedig ott áll a Várhely, mind a négy bástyája csak úgy berzeng a kopjahegyektől, s feketéllik a süvegektől; az is haddal van megrakva.
Kuthen vezér egész a várig eljött a hadával, amit mély vízárkok vettek körül; beszegve hegyes sánckarókkal.
Itt tanácsolá neki Kájon „horkáz”, hogy maradjon meg egy áldomásra a vár alatt: bizony hasznára lesz.
Ez a Kájon bálványosvári horkáz volt, Opour embere; akit a rabonbán a nádorispán parancsára eléje küldött a kun népnek, hogy lenne kalauzolója a Székelyföldön keresztül, s ha a két nemzet egymásnak a nyelvéből valamit meg nem értene, azt tolmácsolná, s a szokásaikat is egymással megismertetné, nehogy csupa félreértésből még egymás ellen kardra kapjanak.
Hanem a kun vezér agyafúrt volt: nem vette be a tanácsot, azt mondta, mit neki ez a vakondtúrás itten, s azt gondolta, hogy majd ő most a maga előhadával szépen elmegy a vár mellett, a szakadó zápor oltalma alatt: a tegez idege ilyenkor megázik, nem lőhetnek rá a vár bástyáiról, s ha egyszer aztán túl lesz a váron, ő állhat majd a kert felől, s ő szabja meg az átkelési szövetség feltételeit, nem a székelyek.
Hanem amint a vár elé ért, csak jött ám eléje nagy süvöltve a levegőn keresztül egy hordónyi nagy gömb égetett anyagból, amit a sánc fokáról hatalmas hajítógéppel röpítettek alá, s amint a kun lovasság közé leesett, s cserepekre törött, egyszerre ördöngös méhraj zúdult ki belőle, ami nekiesett a lovasok arcának, s fullánkjával összecsípte-marta, s védekezni hiába ellene. Azután meg jött nagy búgva egy másik nagy bolond cserépkobak, abból meg mérges vízikígyók gomolya hemzsegett elő, ami a lovak lábaira tekergőzött, s azokat összemarta úgy, hogy a megdühödt állatok egymást harapták kínjukban és rémületükben.
Ebben a kunnak még az a veszedelme is volt, hogy viseletében a török szokást követve, hátul kopaszra nyírta a fejét, csak elöl hagyta hosszan lecsüggni a haját, aztán hosszú kantust viselt; méh, darázs a tarkóját, kígyó a lábszárát könnyen csípte, marta. Ez csak intés volt, hogy „lassan a testtel”.
Kuthen átlátta, hogy legjobb leszállni a lórul s békeüdvözléssel járulni a várkapuhoz.
Akkor aztán a vár kapuja is megnyílt, a csapóhidat leeresztették, s előjött belőle a vár parancsolója, ugyanannyi emberrel, mint amennyi a kun vezért kísérte gyalogsorban.
Emberrel ám, de asszonyemberrel. Maga is olyan volt. Valamennyi dárdásnak volt bivalybőr melledzője és fekete süvege, de szoknyája hozzá, bajusza pedig nem volt.
– Hát asszonyokat üdvözöljek én? – kiálta nagy haraggal a kun vezér, amint megismerte a fegyveresek sima arcáról, hogy azok nők.
– Mit bámulsz úgy rajtunk? – szólt a parancsoló asszony –, van kardunk, mint neked; van süvegünk, mint neked; van szoknyád, mint nekünk.
A kun vezér megvető negéddel fordult Kájon horkázhoz.
– Hát olyan kevés a székelyek közt a férfi, hogy még az asszonyoknak is jut süveg, viselni való?
– Tudd meg azt vezér – mondó neki Kájon horkáz –, hogy a fekete süveget a székely menyecskék annak az emlékére viselik, mikor Felcsíknál a tatár sereget tönkreverték, az uraikkal versenyt küzdve.
– Sohasem szerettem az „őrpatával” harcolni – dörmögé a kun vezér. – Az asszonyvágta seb sohasem gyógyul be. – Asszony parancsol hát e várban?
– Nem asszony, hanem fiúleány – igazító helyre a horkáz. – Ha nálunk egy nemességből a fiág kihal, minden birtok és hatalom rászáll a leányra, az ősi névvel: az viseli, fiúleány lesz. Hatalmas asszonyurak neveit emlegetik hagyományaink! Majd meglátod még az utadban Rapsonné várát, Veneturné várát, ott is asszony viseli a süveget, s sort ül a tanácsban.
– Bolond szokás! A húst vérben, a köleskását tejben főzik, nem összevissza. Mit keres asszony a tanácsban? Hosszú haj: rövid ész!
– Márpedig ennek az asszonynak az eszétől jobban őrizkedjél, vezér, mint a hajától; mert ennek az esze tovább ér, mint mind a kettőnké. Ez a híres Mike Sára, aki magát az ős istent, a Damasek istent is úgy hátra szorította, hogy most csak egy kuckóban kuporog. Ez hozta be a keresztrefeszített hitét a Székelyföldre, s olyan tornyos házat épített neki, mint egy vár. Valamennyi alirumnája a nap vallásának mind elványadt előtte. Rettegj a tekintetétől.
Mindezt kun nyelven beszélték egymás közt a kun vezér és a horkáz, alig értett meg abból valamit, aki meg nem szokta. Egy vízárok állt a nő és férfi vezérek között, annak a dobogója fel volt húzva.
– Szólj! Mit kívánsz? – kiálta át erős, csattanó hangon az asszonyúr.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
