1
1
Megáldva a délövi ég minden gyönyöreivel, – közepén egy láthatártalan óceánnak, melynek szinén a „fata morgana” képe lebeg, – partjain kókuszligetek, hegyei tövében virul a királyi cebia, melynek virágából méz, gyümölcséből tej, tövéből bor folyik, örökzöld szavannáin édes patakok bolyonganak, őserdeit madársereg lakja, szivárványtollakkal és csalogányhanggal; s mikor leszáll az éj, csillagai gyémántok, holdja nap, a tejút, mint az európai holdfény világít le reá, míg az esthajnalcsillag fényében árnyékot vetnek a fák. Megáldva az istenkéz minden áldásaival, neveztetik a Nepean sziget – pokolszigetnek.
Százhúsz mérföldnyire Botany-Baytől a napfordítókon felül fekszik három sziget: egyik a Norfolk, másik a Fülöp, harmadik a Nepean sziget. Ez utóbbit sűrű korallzátonyok övedzik, melyek miatt csak az esőzési időszakok előtti napokban közelíthetni felé. Ilyenkor egy-egy kisded pilóta jelenik meg és halálveszéllyel közelít partjaihoz, benne rendesen öt ember ül. Midőn a révhez érnek, ott egyet az öt közül a partra kivetnek, s a másik négy siet távozni, és szemeit behunyja, hogy ne lásson.
Mi történik tovább az ott maradottal, minő élet, minő halál vár reá a sötétzöld mangava-erdőkön belől, mikből senki vissza nem lép? kik laknak ez átkos hírű helyen? oszt-e jutalmat és büntetést itt is ama hatalmas kéz, melynek neve gondviselés?
A Nepean sziget ki van zárva a világból.
Néhány nappal az esőszakok előtt, egy naplemenet után, pompás tünemény mutatkozott a Nepean és Norfolk közötti tengeren: az egész vízegyetem lánghabokká lenni látszék, átvilágítva, mint egy híg krizopráz-özön villanyos foszforfénnyel; mely tünemény nem szokatlan a déli tengerben, s rendesen közelgő vízforgók előjele. A keresztül sugárzott óceán habjai között a mélyben úszó tengerlakók ezrei látszottak elő, mintha egy alulról világító tűzforrás ragyogna pikkelyeiken; minden színű korallerdők, a gorgoniák, alcyonok, ftabellák számtalanjai, az óriás anserina, mely háromszáz lábnyi mélységből emeli föl koronáját a víz színére, s a százkarú állatnövényi csodák, mind egymással összetenyészve, tüntek fel a tengerszín alatt, ismeretlen, megfoghatatlan pompában, rengetegek, mezők, virányok a vizek fenekén!
Az ég emellett feketekék volt, de tiszta s csillagai annál ragyogóbbak.
A pokolsziget pedig sötéten-hallgatag és félködökbe zárt; egész területén idegenszerű félcsend honol, olykor kísérteties ijesztő hangoktól felzavarva; őserdei mélyén az apiaster visszhangzó kiáltásai jajdulnak néha fel, mint haldokló segélykiáltása; az ónkák nyávognak, oly hangon, mint mikor eltévedt gyermek szülői után sír, s a sötétben olykor a jaguár szemei villannak elő a bokrok közül, s a százlábú scolopender foszforfényével, mint kísértő lélek mászkál az akajouleveleken…
A világló tengeren egy fekete pont kezd közelíteni, lassanként csónak alakját veszi magára s végre öt alakot látni benne, kiknek arcaikat tenger és ég világítja.
Elöl két evező legény ül, arcaik felötlően hasonlóak egymáshoz, talán testvérek.
A kormánykeréknél köpcös férfi áll, és rekedt, durva hangon kiabál és szitkozódik, majd a szelekre, majd az evezőkre; ez a kormányos.
Közepett az árbochoz támaszkodik egy férfi, vállán zöld köpeny van keresztülvetve, szemöldtelen szürke szemei vannak s veres, rövidre nyírott szakáll köríti bizalmatlan kifejezésű májfoltos arcát.
Az ötödik egy hölgy, fejére durva, fekete kámzsa borul – ott ül, és nem látszik élni.
A csónak révbe ér, a férfi, a rövid veres szakállal int a két evezősnek, azok szolgai készséggel karolják fel a hölgyet, kiszöknek vele a partra s ott leteszik. A hölgy fejéről lehull a köpeny felső része s arcát és vállait leleplezi.
Az ős liget, virágos banánjaival, a gyémánttal hintett ég, a lángoló foszfortenger, mind oly szépek voltak e percben, de szebb volt nálok a hölgy; ifjú halavány arcán valami mondhatlan báj malasztja ragyogott, amint jobb kezével felmutatott az égre, mely millió szemeivel néz egy pontra, s egy szemmel mindenüvé, baljával pedig rámutatott a parancsoló férfira a hajóban.
A férfi elértette az intést s arcát eltakarta, hogy ne lássa azt.
– Csónakba legények! – morga a kormánytartó.
Az egyik hajós beugrott a naszádba, hanem a másik irtózatos jajordítással vágta magát hanyatt, s képtelenül eltorzított arccal harapott karjába; minden izmai vonaglottak.
– Bátyám! az istenért, mi lelt? – kiálta a fiatalabb, s a mondhatatlan kínokat szenvedőt a csónakba emelte, ott mellé térdelt, átölelte és sírt.
Amaz pedig nem bírt szólani, arca elkékült, melle a megszakadásig felfuvódott, szemei kimeredtek s tikkadó arca rémségesen mosolygott; igazán pokoli kínjának kelle lenni, – senki sem tudta, mi baja?
A délszigeteken lakik egy féreg, a bennszülöttek maringoingnak, az utazók pokolbeli furiának nevezik. Hosszú, sárga, szőrös, mely az emberek és állatok tagjaiba fúrva magát, azokat a megdühödésig kínozza.
Az ember ajkai tajtékot kezdtek verni, halála közel volt és bizonyos.
E percben a parti sűrűségből egy kő repült ki, s egyet zúgva a levegőben, a kormányost úgy találta oldalba, hogy a kerékhez tántorodott.
– Evezőre gyorsan; – kiálta ez, szörnyen megrettenve; – mondtam, hogy ne jöjjünk a parthoz ily közel!
De a hajósnak csak testvére iránt volt figyelme.
Egy újabb kő fütyült ki a bokrokból, s a kormányos orrát laposra ütötte.
– Veszedelem-áldottát! – ordítá ez – fogd az evezőt s hagyd meghalni azt a dühödtet! – s ezzel a legényt a padok közé lökte, testvérét pedig lerúgta a hajófenékbe; a haldokló megfogta reszketeg kezével a kormányos ruháját, s egy görcsös vonaglással magához rántotta őt, s hályogos szemeit rámereszté… A kormányos, egy viharok közt megkövült tengerész, lefejté lábairól a haldokló kezeit, azután fölemelé őt gallérjánál fogva, s egyet lódítva rajta, a tengerbe kivetette. – Két tengeri angyal (cápa) rohant utána, s perc múlva néhány véres vízhólyag buborékolt fel a víz színére.
– Szegény bátyám! – sóhajta az egyedül maradt legény, mindkét evezőt kezébe véve. Néhány könny gördült durva mellényére.
A kormányos pedig, amint ismét helyére lépett, újabb parittyakővel találkozott, mely karját bénítá meg, – még egy hajítás s véres homlokkal zuhant végig a csónakban, fuldokolva: – Ó, el vagyunk veszve!
A fenyegető veszély felriasztá a parancsnokot merengéseiből, hirtelen leveté köpenyét, a kormányküllőt kezébe kapta: „evezz” parancsolt; a csónak megfordult, a szél vitorláiba feszült, még néhány kő repült utánok s percek múlva csak egy fehér sirály alakja lebegett a sötét világú tengeren.
A halavány hölgy a gyermekded arccal egyedül maradt az ismeretlen partokon.
Leült a mohos sziklapartra, gyönyörű fejét könyökére hajtá, s tekintetével a messze láthatáron, hol ég és tenger összeolvadnak, merengett; olyan volt e vadon puszta helyen, mint fehér hableány a mesék világából, ki kétes csillagfénynél a lábai alatt zúgó tengerben gyönyörködik, s hallgatja a driádok aeoli zengzetét.
Hirtelen durva kéz érinté vállát, hátratekintett, – egy férfi állt előtte, széles atlétai termet, ősz, kuszált hajakkal és szénfekete szakállal; feje körül pikkelyes armadillabőr volt tekerve, vállain fekete foltos agutibőr átkötve, egyik kezében tartotta nehéz parittyáját, másikban fekete piros színű almabogyót, hosszú zöld szárral.
– Ez az upasfa gyümölcse! – így szólt komoly merev hangon a hölgyhöz – aki ezt megízleli, annak nem fáj többé az élet. De mégsem! ez igen erős kín, noha rövid; – szólt, mintegy magában tusakodva az ember, s a hölgynek nyújtott halálmérget annak kezéből kiragadta s a tengerbe dobta. – Van könnyebb módja is a halálnak, – folytatá egész jószívűséggel – amott egy völgyben buzog egy meleg forrás, fölötte szüntelen nehéz, kék gőzök lebegnek, az ember ide lehajtja fejét, egyet lélegzik, s a másvilágon fog felébredni, ez legkönnyebb neme a halálnak.
A hölgy rettegve nézett a szörnyű tanácsok adójára, s kezei önkénytelen fonódtak imádkozásra össze.
A férfi szomorúan mosolygott.
– Itt nincs kihez imádkozni, – monda – itt nincs oltár, nincs törvényszék, nincsen gondviselés; itt az élet egy hosszú halál; mentül hosszabb, annál keserűbb; s húsz év alatt te vagy az első nő, akinek szemei a pokolszigetet meglátták.
A hölgy mondhatatlan iszonnyal kérdé a rejtélyes embertől:
– Kik laknak itt?
A kérdezett borzasztó nyugodtan felelt:
– A botany-bayi elítéltek!
A hölgy folyvást növekedő aggodalommal függeszté rá kérdő tekintetét, mintha iszonyú sejtelme volna, melynek eszméje még nincs tökélyre ébredve gondolataiban.
– Mindjárt gondoltam, – folytatá búskomoly nyájassággal a férfi, minővel egy sírból visszatérő szellem álomképe beszél rokonához, – mindjárt láttam ártatlan arcodon, hogy nem a törvény keze volt az, mely téged ide küldött; s volna kezemben úgy a halál, mint egy időben, – szólt, megcsóvált parittyájára nézve, – négy lény közől, kik téged idehoztak, egy nem tért volna vissza, de lehet, hogy egy sem; te iszonyú helyre jöttél; ez helye mindazon gonosztevőknek, kik vétkeket követtek el, miket titkolni kell az álladalomnak, nehogy a nép megismerje, hogy oly bűn is létezik; ott ama berekben egy méregkeverő lakik; közelebb ama barlangban egy apagyilkos; túl amott a kék köveken azon ember, ki hét feleségét halálra csiklándozta; ezen gobeafonadékok között tanyáz a szívevő, ki hat szűzet megölt, hogy szíveiket kitépje, s azt hiszi, hogy ha a hetediket megölné, repülni fogna, mint a madár; s fenn ama dombon van tuskóhajléka a nepeani hóhérnak, kinek kedvenc mulatsága, akit elől-utól talál, agyonlövöldözni… s benn a szavannákon nem egy vérgyalázó, stellionátus, fanatikus gyilkoló, lélekkalmár lakik: bűnök nevei, miket érteni irtózat! vad férfiak mind, kik mindnyájan külön laknak és félve kerülik egymást, kinek számára a föld mérget terem, az ég üldöző moszkítókat… és te ilyen helyre jutottál!
– És te?
– Azt kérded, hogy hát én ki vagyok? kit húsz évi halálra büntetett a törvény keze: az én nevem „a jó ördög”. Hah! ismerik e nevet Angolhon évkönyvei. Húsz évvel ezelőtt élt a yorki grófságban egy üstfoltozó; neve volt akkor Bark Williám; rossz volt akkor is a világ, mint mindig, hamis bírák pajzsa volt a törvény, orgazda volt a bíró, és az ítélet káromkodás; ekkor kezdték Bark Williámot a jó ördögnek nevezni; együgyű ördög volt ő, törvényeket nem tanult, csak azt látta, hogy míg a nagy tolvaj karonfogva jár a törvénykezelővel, addig a kis tolvajt felakasztják; míg a dobzódó ajtajánál éhező árvák és özvegyek sírnak s hiában kérnek a juryház kapuja fölött kifaragott igazság szobrától védelmet és pártfogást: addig az háborítatlan költi el ezeknek utolsó falatját! a jó ördög látta azt, s vette lőszerét, golyót tett belé, ítéletet hozott a vádlottak fölött s azt végrehajtá; – így estek el ítéletei következtében számra tizenegyen, kik mind nagy urak voltak szegény emberek filléreiből, s kik miatt húsz év óta lakja a pokolszigetet a jó ördög. Ó, ha meggondolom, hogy ezt az életet, melyet hosszúra nyújt az ostoba remény, itt kell e nagy sírban végignyomorognom, melyből sem halál, sem feltámadás ki nem szabadít! Ó jer, ismerd meg azon helyet, hol a halál forrása fakad, tenéked paradicsomot adhat még egy más világ, nekem – ki tudja mit?
A hölgy erélyes mosollyal tette gyöngéd kezét a vad férfi ideges karjára s szólt:
– Nekem ott fenn van egy védelmezőm: meghalt atyám; álmaimban sokszor megjelenik, fejemet megsimogatja és az örök üdvek honából hoz le vigasztalást; ezen szellem hangja susogja nekem, hogy még nincs ideje a meghalásnak, majd ha lesz, azt is meg fogja mondani; ezen ég, ezen csillagok mind azt mondják nekem, hogy még napok vannak hátra, mikben vérnek és könnynek kell folyni az igazság sujtoló kezétől; a világból poklot csinálnak az emberek, mi pedig, ördög barátom, csináljunk világot a pokolból – és legyen bizalmunk.
A fanatikus gyilkoló bámulva nyujtá vastag feltört kezét a hölgynek, másik kezével végigfutott a homlokán; látszott, hogy eddig alvó eszmék ébrednek agyában.
– Igen! – kiálta indulatosan, – dac nekik! legyen boldogság ott, hova ők iszonyokat ültettek, reményleni fogunk és – egymást biztatni a csüggedésben.
A rossz világból száműzött angyal és a pokolszigeti jó ördög kezet fogtak, hogy egymást védni fogják!
– Atyám segíts! – sóhajtá a hölgy, égre tekintve.
S elindultak mindketten Williám laka felé.
Tövises sűrűségek között csavargott egyenetlen útjok, néhol egy redves fától vagy a lámpásbogár fényétől bevilágítva; a bozótból vampirok repkedtek elő s lábaik alatt jéghideg kígyók mozdultak meg sziszegve.
Mentül beljebb haladtak, a rengeteg annál sűrűbb, a fák annál magasabbak, s mindennemű kúszó növényekkel és cserjékkel összebonyolódottak kezdtek lenni; a keskeny út, mely nem volt egyéb, mint az ember-magas haraszton keresztültiport nyomás, mély völgyön vezetett keresztül, melynek egyik oldalát mohos sziklafal, másikat sűrű gobea- és liánfonadékok képezték. Az ég nem látszott itt a felül összenőtt bataták ágaitól: sötét volt. Amint itt hallgatva nyomultak előre, amint Williám, a hölgyet kezénél vezetve, előretörtetett, hirtelen a sötétben egy az útban keresztülfekvő tömegbe botlott, mely erre bivalyi horkanással felébredt. – Két izzó szem világított a sötétben.
– Vissza! csitt! – szólt suttogva a jó ördög, a hölgyet szorgosan rejtve háta mögé, – ez a szívevő! ennek világítanak a szemei, úgy, mint a tigrisé.
A hölgy zsibbadtan a félelemtől szorult vezetőjéhez közelebb.
A két fénylő szem újra elhunyt, s egy alvó hortyogása kezde hallatszani.
– Megint elaludt a barom, – szólt Williám – meg találtam őt rúgni… De hogy éppen ide az útba kellett feküdnie; bárcsak valami állat a torkába mászna. Jer, lépjünk rajta keresztül. S már most óvatosan lépte át a szívevőt, azután hölgyének nyujtá kezét. – Alszik, nem vett észre; vigyázz, rá ne lépj!
De a szívevő nem aludt, hanem azon percben, melyben a jó ördög a hölgyet át akarta rajta emelni, rivalgó vad ordítással felszökött fektéből s a hölgyre rohant.
– Ohó, fattyú, ne oly hamar! – dörgé Williám, s megkapta hátul az óriás szörny nyakába kötött bőrpalástot, azon egy hatalmas kanyarítást tett hátrafelé s a nem-ember hörögve bukott a sűrű cserje közé, azután egy állatias üvöltéssel újra fellökte magát, dühösen ragadva meg favastagságú karjaival a jó ördögöt. Összeölelkeztek. Lépéseik alatt dübörgött a föld, amint mindketten roppant erővel dulakodtak szótlanul, lélegzetöket visszafojtva. Végre zuhanás hallatszott. Mindketten elestek. Williám könyöke egy tuskóba ütődött s jobb karja zsibbadtan csúszott le ellenfele oldaláról; az óriás felülkerült, hanem palástja Williám bal kezében maradt, ki azt ellene nyakára fojtani törekedett s annál fogva mint láncos ebet rántotta vissza mindannyiszor, midőn az veszett vérszomjjal lódult a futni nem bíró hölgy felé.
Még egy erőfeszített rándulást tőn – a kötéllé facsart bőr elszakadt.
– Megállj! – ordítá kétségbeesve Williám, nem bírva zsibbadt keze miatt felkelni.
– Atyám, segíts! – sikoltá a hölgy. S a szikla felett egy lövés dördült el; az óriás mindkét kezével agyához kapott, azután fejtetőre a sűrű bokrok közé zuhant; kis ideig tartó nehéz vergődés hallatszott még a cserje között, később nyögő vonaglás, azután semmi.
A sziklapárkányzaton pedig csillagfénynél távozó férfi látszott, mogorva, egykedvű léptekkel ballagva; ruhája szürke katonakabát s vállára hosszú puska volt vetve. Anélkül, hogy feléjök nézett volna, ismét csendes, apatikus mozdulatokkal továbbment.
Williám hallgatva nézett rá, míg eltűnt szemei elől, azután sürgetve ragadta meg a hölgy kezét.
– Siessünk, – mondá – ez sem barátunk; vak szerencse, hogy ez eszelős helyett minket nem lőtt le. Ez Grundler, a nepeani hóhér.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
