2
2
Közepén a Nepean szigetnek van a jó ördög laka, meredek szikla oldalában, melynek nyílásához hosszú gyékényhágcsón juthatni; a szikla tetejét három terebélyes theobromafa árnyékozza illatos lombjaival.
Ide vezette védettjét Williám. – Különös, jellemző gyöngédség volt e túlságos emberen, hogy a hölgynek semmiféle múlt körülményeiről nem tudakozódott, sőt nevét sem kérdezé, hanem nevezé őt egyszerűen: „Fájvirág”-nak.
Az egyik theobromafa alá szellős wigwamot készíte számára, friss vizet, gyümölcsöket és vadakat hordott ide neki, miket a szép hölgy kezei oly ízletes étkekké tudtak elkészíteni.
Így folytak el napok napok után. Fájvirág beleszokni kezdett helyzetébe: már nem rettegett az éjjeli kiáltozásoktól s az erdőkben bujkáló gonosztevők tekintetétől.
Lakása hozzáférhetetlen volt, ha Williám távozta után a gyékénylajtorját felvoná, s magassága által biztosítva a mérges bogarak, s a mocsárok éjjeli gőze ellen.
Egy napon magánosan ült Fájvirág wigwamja előtt, kezéből egy szelíd pávafaj-psophia csipegetett amais-magokat, lábaihoz a völgyből felkúszó növények indái vonultak, miknek virágharangjain lazur- és aranyszárnyú lepkék függtek; az esti szellő, felszedve a balzsamnövények aromáját, lengett a magas kakaófák körül, melyeknek ágain tarka paradicsommadarak himbálták magukat; a távoli pagonyok felett veres gőz lebegett. – Az e napot megelőző éjt iszonyú orkán dühöngte át, minőt csak a déli tartományok ismernek; egész erdők irtattak ki töveikből, a tenger kicsapott a sziget legmagasabb partjaira, letarolt fák között szétzúzott madarak hevertek fészkeikben. A szél ordításai közben olykor ágyúlövések is hallatszottak s összes kétségbeesett jajkiáltás, minő egy süllyedő hajó népségéé. A vész csillapodtával mindjárt sietett a parthoz Williám, s azóta vissza nem tért. – Most mintegy kipihenni látszék magát a természet, valami szokatlan ez a fényes nappali csönd.
– Fájvirág! – szólt a szikla alatt Williám ismeretes hangja – bocsásd le a gyékényt.
A hölgy lebontotta a fa derekához kötött hágcsót s kezét nyújtá az érkező elébe. De a hágcsón nem az ősz bajtárs jött fel, hanem egy szőkefürtű ifjú, szép, mint Apolló.
– Álom-e ez? – kiáltának mindketten, s hogy meggyőződhessenek a valóságról, egymás karjaiba hullottak. – Isten, istenem, – lihegé az ifjú, s kereste az eget kedvese szemeiben és az üdvöt annak ajkain.
Nagy gyönyörűsége lehetett benne az örök jónak, midőn ily boldog emberekre lenézhetett. – Még Williám is sírt, mint egy asszony, maga sem tudta, miért.
Most néhány száraz szót a krónikából:
Nem mondok évszámot – hanem volt idő, midőn bizonyos nemzet, mely elég keserű poharat megivott, hirtelen azon jó gondolatra jött, hogy mindazon fiait, kik neki szeretetet és szívük vérét fizették, kebléből kitagadta, s mert csak határain belől kívántak élni, halni: kitiltá csontjaikat is az országból!
Ily kitüntetésben osztozott Viktor, vagy, minthogy magyarul írunk, legyen neve: Géza.
Családi neve nem akar eszembe jutni, majd talán valakinek eszébe jő, – addig is nevezzük őt röviden Gézának.
Száműzve hordta a nagy honáldást keblében egyik tengertől a másikig.
Az elzárt paradicsom ajtaján cherubok vagy mik őrködének. Ily kéjutazásai egyikében, midőn Valparaisóban egy éjjel a város utcáin holdvilágnál bolyongana, egy palota erkélyén nősikoltásokat hallott; felrohant az erkélyre: két rabló egy leányt fojtogatott; két perc múlva az ifjú kardja átjárta testöket. A második rabló haldokolva csúszott lábaihoz s nyögve vont elő kebléből egy erszényt fuldokolva: „a kormányzó ötven guineát adott”, azután kifujta lelkét.
A kormányzót Quarrelsonnak hítták, ki a hölgynek nagybátyja volt s annak az élet színpadáról lelépése esetére örököse, mire nézve neki rokoni kötelessége volt arról a legbiztosabban gondoskodni.
Ez a hölgy volt Fájvirág, igaz nevén Quarrelson Mária.
A kormányzó nagy darab földön legelső ember volt, s így minden törvényen felül állott; nagyon természetes tehát, hogy senki sem vonhatta őt kérdőre e gyöngéd gondoskodásért, valamint Máriát sem biztosíthatta senki, hogy a jövő reggel Valparaisóban fog-e felébredni vagy a mennyországban?
S az ifjú, kit a föld túlsó oldaláról űzött ide engesztelen sors, szenvedélyt érzett a hölgy iránt; elmondá neki, hogy szerencsétlensége nagy, s a hölgy azt felelte, hogy kétfelé osztott teher kevesebb; két szív könnyebben visel egy fájdalmat, – ők megérték egymást.
Mária levelet írt Quarrelsonnak, melyben kinyilatkoztatá, hogy a száműzött idegen sorsához fűzendi a magáét s elbúcsúzék tőle, messze elutazandó.
Hanem Quarrelson lelke fekete volt, mint azon rabszolgák, kiket naponként korbácsoltat; azt hitte, miszerint Mária azért akar tőle megmenekülni, hogy majd a sydney-i főkormányzószéknél ellene vádat indítson s a kedveséhez szökő leányt, midőn az éjjel a reá váró csónakhoz sietne, elfogta, s sajkán elvitte a Nepean szigetre; ott kitette, tudva, hogy onnét még vissza nem jött senki, s midőn kérdezték tőle, hol van a leány, előmutatta annak levelét, s azt mondá, hogy kedvesével megszökött.
Géza pedig kereste az elveszettet az egész világon.
De jó az isten. Küldött egy vihart, mely Gézát a pokolszigetre kiveté, melynek partján őt a jó ördög megtalálta, az elveszettet.
Sokáig éltek itt mindhárman boldogan, Géza, Mária és vén barátjok, a jó ördög; egészen elfeledték, hogy a Nepean sziget neve: pokolsziget.
Hanem midőn az első örömek mámora eloszlott, kezdének jönni a jövendőrőli gondok, a honvágy, vágy a szabad világ után… Sokszor látták őket szabadon repülő felhők ott ülni néma ábrándban a theobromák susogó ágai alatt s keserű reménytelenségben merengeni a néptelen tenger puszta látkörén.
Sokszor megkísérték Géza és Williám, alattomban egy kis csónakot faragni kőfejszéikkel s midőn félig készen voltak vele, valami gazember felégette, vagy széthasogatta fáradságos művöket; irigység vagy a nepeani hóhér tehette.
Le kelle mondani minden szabadulási reményről.
Egy éjjel azonban szokatlan nyögések verték fel a barlang lakóit álmaikból; úgy hallatszottak, mintha a föld mélyéből egy haldokló sóhajtana fel.
– Ez bizonyosan a vakondok, – szólt Williám; – itt lakik egy oduban a szikla alatt, nyolc éve, hogy nem látott napvilágot. Ez a vakondok nyolc év előtt híres legény volt a northumberlandi grófságban, nevét nem tudom, volt neki vagy húsz: minden városban más, ma hosszú szakállú koldus volt, holnap parfümirozott dandy; délelőtt bérszolga, délben tőzsér, délután rendőrtiszt, este alakos, éjjel zsebelő; ma vőlegény volt s holnap mint hajóslegény jelent meg saját felesége előtt, tudtára adandó, hogy férjét a menyasszonyajándékkal egyetemben elnyelte a tenger; vagy tizenkétszer házasodott, feleségei mind élnek; ugyanannyiszor tömlöcéből megszökött, hatszor bukást hirdetett, most pedig itt lakik a föld alatt; azon nyolc év alatt, hogy idehozták, ki nem mozdult odvából; én szoktam neki mahinot gyökeret lehajigálni, abból élősködik, különben igen csendesen szokta magát viselni, s még úgy sem sóhajtozott mint most, valami baja lehet.
Másnap reggel lementek a vakondok odvába. A nyögések egészen megszűntek. Az ember halva volt. Ott feküdt összezsugorodtan szűk odujában, különös alkotmányt szorítva karjai közé. A sötétben nem lehete megismerni, micsoda; hanem a világosságra felcipelve, kitűnt, hogy az gyékényből mesterileg font naszád, kaucsukkal erősen bevonva s leghosszabb út vészeire készítve, sajátszerű kormánnyal és hársvitorlákkal. Csak percben múlt, hogy az ember tizenharmadszor meg nem szökött börtönéből; az a perc halálának perce volt, mely e nyolc évi munkát kigúnyolá.
Hanem a csónak csak egy ember számára készült.
Csak egy szabadulhatott meg!
S ki legyen azon egy?
Hosszas tanakodás után abban egyezének meg, hogy az Williám legyen, ki elvitorlázva Botany-Bayba, ott a kormányzót tudósítsa, hogy a Nepean szigeten méltatlanul szenvedők vannak, és őket szabadítsa meg.
Még azon éjjel kedvező széllel tengerre vitte naszádját a jó ördög, elbúcsúzva bajtársaitól, kis ideig északnak irányozta futását, azután feszült vitorlával indult meg nyugatnak, s kevés idő múlva eltűnt szemeik elől.
El fog-e jutni kisded csónakával a sydneyi öbölbe? Nem temetik-e el az úton a habok? Nem vesz-e el éhen?
Vagy ha megmenekült, fogja-e ő a törvényszéket felkeresni, hogy ott barátjaiért panaszkodjék s magát újra elfogassa? Nem fogják-e őt, mint szökevényt, azonnal fenyítésül letartóztatni, mielőtt panaszát elmondhatná?
S nem hiába fognak-e akkor várni szabadulásra a pokolszigeten hagyott baráti?
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
