14
14
Tiana elfoglalása után Antiochiának fordult Aurelián. Itt üresen találta a várost. A lakosok, jöttének hírére, fölszedték vagyonaikat, s elköltöztek a hegyek közé, nem hagyva hátra egyebet a puszta falaknál.
Aurelián fölhívást intézett az elfutott lakókhoz, oltalmat és bocsánatot ígérve nekik, ha visszatérnek s felszólítására nemsoká megjelent Antiochia falai előtt Zenóbia.
Kelet királynéja összegyűjté válogatott hadait s fiát, Vaballathot, s nevelőjét, a bölcs Longinust, Palmírában hagyva, személyesen jött Aurelián elé.
Az immaei rónán találkozott a két tábor. Antiochia felől jött Aurelián, Emeza felől Zenóbia.
Ezer lépésnyi távolban fölállíták egymás előtt hadsoraikat. A császár legelől állítá négy részre szaggatott csoportozatban a gall és teuton segédcsapatokat; a félmeztelen, vadbőrökbe burkolt hadfiak, szeges buzogányaikkal s hosszú pallosaikkal, az ellenség első dühének voltak szánva, a köztük maradt hézagok a könnyű parittyás had számára lévén föltartva.
Ezek mögött foglaltak helyet taktikai összeműködésben a légiók, fegyverzetük által mind egyformák, tojásdad pajzsokkal, jobbkezükben az irtózatos pilum, az ellenállhatlan hajító dárda, melynek súlyos rohama elől semmi páncél, semmi pajzs meg nem védhet, oldalukon rövid, nehéz, kétélű kard, páncélul egyedül a mellet védő lorica.
A légiók, tribunok és centuriók alatti cohorsokra osztva, szabályos négyszögeket képeztek, hol minden férfinak egyenlő hely volt engedve a küzdésre, s a cohorsok között három embernyi tér. A legelső cohors elején, hol a római sas állott, épen a vexillifer mellett lehete látni a szicíliai bajnokot, a babérággal sisakján. Ki fogja azt onnan elvehetni?
Leghátul egyetlen tömött négyszögben álltak nyugodt arccal a triariusok. A sereg legjobbjai, legvénebbjei. Harcedzett hősök, sebekkel díszes arccal, miken nem látszék többé sem a győzelem előérzeténi öröm, sem a haláltóli félelem. Vasemberek, kiknek nem öltözetük van ércből, hanem arcaik.
A sereg két szárnyán állt egy illír és numid lovasság. Könnyen fegyverzett had, taréjos sisak, gömbölyű pajzs és hosszú kard minden fegyverzetük.
Az egész néma hadsereg fölött semmi sem mozdul, csak a sasokra és parancskezekre kötött szalagok, s nem hallik benne semmi hang, csak a tribunok szájról-szájra kelő jelkiáltása, s ha egy tag indul, vagy fegyvereit megzörrenti, mintha egyetlen gép mozdítaná egyszerre száz kezét, egyszerre hangzik el minden lépés, egyszerre áll meg, a hajítódárdák közül egy sem áll elébb, vagy hátrább, maga a parittyások bonyolódott tekergése az utolsó lépésig betanult, szabályszerű.
A seregek mögött még egy csoport lovasság van hagyva a táborszerek és néhány csodás gép védelmére, mikkel köveket s óriási nyilakat lehet az ellenségre hajigálni.
Szemben a római sereggel félkör alakban voltak fölállítva a palmírai hadak. Csupa lovasság, ezredekre osztva; minden ezrednek más színű zászlója, más alakú fegyverzete. Legszélről a beduin lovasok, hosszú dárdáikkal, fehér lepleik alól sötétlő szakállal s villogó szemekkel, a közepe felé a gyakorlottabb hadak: a kurdok, szaracénok nehéz harckardjaikkal s fűrészfogú hústépő pallosaikkal; legközépen tíz ezrede a legválogatottabb vitézeknek, tetőtől-talpig pikkelypáncélba öltözve, még a lovak homlokán is vaslemezek, mik kiálló dárdahegyekben végződtek; e válogatott harcosok mögött volt a kétszáz harcelefánt elhelyezve, miknek hátán minden felekezetek papjai ültek, bálványaikat kezeikben tartva, a legizmosabb elefántra volt föltéve a nap arany bálványa, az emezai templomból előhozva, melyet kétszáz hófehér palástba öltözött bonc őrzött hosszú csillagalakú buzogányokkal, maga a főpap a bálvány mellett ült: hosszú, fehér szakálla eltakarta a mellére hímzett arany napot.
A gyalogság itt is csak a had söpredéke volt, hátul hagyva fedezetül, mely a sátorokat őrzé, félmeztelen parittyás és kézíjas csőcselék, melyet csak a zsákmány csalt a harcba. A keleti hősök nem jártak gyalog soha.
Az ezredek közötti hézagokat a kürtösök foglalák el; csodás alakú, sárkányfejű hangszereikkel, fejökre egy-egy oroszlánbőr sörényes feje húzva.
A palmírai sereg úgy állt a rómaival szemben, mint egy óriási félhold, mely két ércszarvával amazt átölelni s ölelésével megfojtani fenyegeté.
Az első kürtriadó megszólalt. Aurelián egy emeltebb dombtetőre állt föl, honnan egész seregét beláthatá, míg Zenóbia végtől-végig nyargalt seregei előtt, lelke erejét öntve át azokba. Ezüst láncszemekből fűzött páncél födé a deli hölgy termetét, vállain gyémántos oroszlánfejekben végződve, s karcsú derekán széles aranyövvel átszorítva, fekete hajfürtei gömbölyű arany sisakja alá voltak felszorítva, melynek tetejét egy lángoló főnix ékesíté, óh annak könnyű volt meggyulladni szemei lángjától, orcája hevétől. A fehér paripa ágaskodva táncolt királyi terhe alatt, mintha azáltal is magasabbra akarná őt emelni. Amerre járt, a lelkesült hadak lázas örömkiáltása terjedt mindenfelé, oly csodás ellentétül a római sereg hideg, néma nyugalmával.
A második kürtszóra előnyargaltak az ezredek hadnagyai, s keleti szokáskint egyedül állva ki a had közötti síkra, hangos szóval fölhívták az ellenfél legjobb bajnokait lovagias párviadalra, bárminő fegyverrel.
A néma ellenfél velitesei parittyákkal feleltek e fölhívásra, mire a hadnagyok visszanyargaltak dandáraik elé s az erre támadt zaj és nyílsüvöltés közül csak Zenóbia szavai hangzottak elő, amint kardját kirántva, melynek csorbái sok harc küzdelmeiről látszottak beszélni, seregeihez szónokolt.
– Vitézek! szabad rónák, hódíthatlan bércek szülöttei! A harc napja megvirradt, az ellenség előttünk áll. Ő lánccal kínál bennünket, mi kínáljuk vissza karddal. Nem első ellenség ez, aki ellenünk jő, rohanjunk rá, hogy legyen utolsó. – Előttünk a dicsőség, hátunk mögött a gyalázat. – Előre!
A trombiták, kürtök, tárogatók harsogása folytatta szavait, s a hadsereg dörgő ordítása reszketni tanítá az egeket, egy kerek porfelleg támadt a nyargaló paripák robajában, a római sereg felé omolva, mintha a vihar hajtaná; belőle a kivont szablyák hánytak villámokat.
Legelsőbb a két szárny csapott a római seregre; az illír lovasság azon pillanatban össze volt törve a palmírai alvezér, Zabdas arab lovassága által. A nehéz harcszekerce szétrepeszté a pajzsokat, s a hosszú karcsú dárda kihányta a lovagokat nyergeikből, ezek vad futamodással rohantak a pusztának, Zabdas által űzetve. A tulsó szárny numid lovassága nem várta be a rohamot, mielőtt a szíriai csapatok összecsaphattak volna vele, hirtelen megfordult s szélesen kiterjedt sorban el kezde futni a nehéz páncélos lovasság elől, maga után csalogatva azt a mocsáros lapályba, s egyszer-egyszer összecsoportosulva visszatámadt reá, s mire az rendbeszedé magát, ismét odább vonult, keresztül-kasul hordta azt a síkon s kifárasztva, anélkül, hogy harcba ereszkednék vele.
Zenóbia válogatott hada addig egész súlyával csapott le a római sereg légióira.
A germán légiók, mik legelöl álltak, fogadták a roham első dühét. Mint a had istenasszonya nyargalt legelöl a királyné maga, arca elé tartott pajzzsal, a légió tribunját választva ki magának. Az, egy nő által látva magát megtámadtatni dühösen vágott hosszú pallosával Zenóbia felé. Az öblös pajzs nagyot kondult a csapás alatt, de a királyné karja meg nem hajolt tőle, s az ő csapása mint a villám csapott le a tribun meztelen nyakára; halva rogyott az le, látni sem maradt ideje a csapást, nemhogy kikerülni.
A germánok minden hősi védelme hasztalan volt e föltarthatlan roham ellen; a kard éle eltompult az átjárhatlan páncélokon. Soraik összebomlottak; itt-ott látszott még egy-egy izmos herkulesi alak, maga körül csapkodva szeges buzogányával s egyedül küzdve tömegek ellen, hosszú szőke haja repkedett a szélben, míg az is dárdáktól átfúrva eldőlt, s összetapostatott. Nem futott és nem adta meg magát egy is; ahol állt, ott halt meg.
Holttesteken keresztül diadalordítással rohantak a palmíraiak a római légiókra. Azok nyugodtan várták be őket egész tíz lépésnyi távolra, kezökben tartva a nehéz pilumot s azon pillanatban egyszerre hajíták elleneikre az irtózatos fegyvert, mely keresztül rontva pajzson, páncélon, másfél lábnyi vasával öldöklött, ahova ért, s azzal kezökbe ragadva a rövid kardot, mint egy ércfal megállíták a rohamot.
– Ne vágj, hanem szúrj, katona! – kiálta Aurelián a harcosoknak; a tanács jó volt: a kard éle nem fogta a pikkelypáncélt, de a döfés keresztüljárt rajta, s a palmírai lovasság egy eleven bástyát talált maga előtt, melybe sehol sem lehet betörni; ha elesett egy, rögtön másik állt helyébe, s ha kifáradt az első sor, egy pillanat alatt fölváltá a második, pihent erővel.
Az első cohorsnál folyt a legdühösebb harc, mindkét fél hősei itt voltak összegyűjtve, ahány palmírai esett el, annyi római halt meg érte. Végre a légió tribunja is elhullt, s a cohors közepén ketté töretett.
Aurelián a dombról nézte a csatát. Látta Zenóbiát a tömegek élén harcolni, mint tördeli össze legjobb légiója sorait, az elsőt, a másodikat, végre csak az utolsó rend állt még. Az is keresztül töretett, a hősök egyenkint hulltak el, csak a vexillifer körül küzdött még egynehány végelszántsággal, köztük volt a szicíliai, a babérággal sisakján. Végre csak ő maradt egyedül. Az ellenség körül özönlé; maga küzdött valamennyi ellen; balkezébe fogta a sast, jobbjával villámsebesen oszta csapást és döfést mindenfelé; egyik sebét a másik után kapta; arca, homloka vérzett, meg nem mozdult helyéből; végre egy nyílvessző állt meg szíve fölött, a bajnok féltérdre rogyott, a sisak leesett fejéről, kezével a babérágat ajkaihoz szorítá, s egy jajkiáltás, egy sóhaj nélkül meghalt. Ekkor jött elő Aurelián a triariusokkal.
A mogorva hidegség, mely a veteránok arcán honolt, most némi megtorló bosszú vonásaival elegyült; fenyegető tekintettel közeledtek a győztesen előre nyomuló palmíraiak felé, s az első dárdasuhintás kényszeríté azokat az elfoglalt tért nekik átengedni.
Zenóbia szemközt állt Aureliánnal. Mintegy új erőt gyűjtve megpihenni látszék leghatalmasabb ellenéveli végküzdelemre. Keble hevesen dobogott a harc küzdelemitől, kardjáról a vér csepegett alá. Kigyulladt arcát, villogó szemeit közelről láthatta az imperátor, hogy megítélhesse róla, miként méltó ellenére talált; hajfürtjei kibomolva a sisak alól, szabadon lebegtek délceg vállai körül. A harctárogató rivallása, a haldoklók nyögése s a küzdők tombolása közül kihallatszott dörögve csengő hangja, amint harcosait új viadalra buzdítá; a veteránok minden oldalról látták ellenök gyűlni e vérlepte alakokat, kiknek arcán a fanatizmus lángja vonaglott.
E pillanatban idegrendítő ordítás hangzott a palmíraiak háta mögött, mely kényszeríté őket megdöbbenve hátratekinteni.
A jobbszárnyon levő numid lovasság, a nehéz arab seregeket a mocsáros lapályokba csalva, itt egyszerre keresztültört azoknak szétosztott sorain, s míg azok messze hátra maradtak mögötte, a tartalékul maradt szíriai gyalogságra veté magát.
Ez az első nyíllövés után a futásban kereste menedékét, s a kétszáz elefánt a bálványképekkel magára maradt a támadók előtt.
Az elefántok harcordítása volt az, amely a csatazaj közepéből kihallatszott, midőn a győzelem már félig Zenóbia kezei közt volt.
A palmírai harcosok szívét egyszerre vad ijedtség állta el, midőn isteneik bálványait az ellenség által megtámadva látták. Egyszerre felbomlott a csatarend, visszafordult mindenki, s eszeveszett tömkelegben rohantak a bálványok védelmére, átengedve a vérrel kivívott csatatért a már félig leküzdött ellennek.
A papok ezalatt kétségbeesett küzdelmet kezdtek a numid lovasokkal, melybe az elefántok is belekeveredtek, a nap elefántja fölemelt ormánnyal rohant a lovasok közé, s felkapva egy decuriót nyakánál fogva, azzal mintegy buzogánnyal vágott a tömegek közé, utat törve iszonyú lábai gázolásával a legsűrűbb tömegek közt s hajigálva fel maga körül jobbra-balra az embereket, s a visszaesőket iszonyú agyaraival fogva fel.
Semmi sem volt képes a palmíraiakat rendbeszedni többé. Mindenki csak a veszélyben forgó bálványt látta, s annak megmentésére sietett a csatatérre. Maga Zabdas is elragadtatott visszatérő lovasai által, s iparkodott a zavargó csatazajban a királynét föltalálni.
Az még most is szemközt állt az ellenséggel s bátorítá, akik körüle álltak és küzdött a római veteránokkal.
Zabdasnak erővel kellett megragadni a királyné paripájának fékét, hogy elvihesse őt a csatatérről.
A numid lovasok azalatt körülfogattak a visszarohanó tömegektől s leapríttattak az utolsó emberig, de a palmírai sereg is szét volt verve. A bálvány megmenekült; hanem a csata elveszett.
– Minden veszve van! – kiálta Zabdas, magával vonva a királyné paripáját, mely ágaskodott, nyerített, kapálózott, nem akarva távozni a csatatérről.
– Nincs minden elveszve, – viszonza a királyné – még áll Palmíra!
Azonban sietnie kell üldözői elől; a római lovasság ismét összeszedte magát, egyedül azon csoportot látszott üldözni, mely Zenóbiát követé. Kísérői egyenként hullottak el védelmében.
– Állj meg királyné és add meg magad! – kiálta utána egy erőteljes hang az üldözők közül, s amint Zenóbia hátra tekinte, meglátta, hogy ez Aurelián.
Egyszerre meglassítá lova futását, leakasztá tegzét nyakából, egy nyilat fektetett az idegre és visszafelé fordulva lován, megvoná csendesen a kézíjat s percig célzott. Az ideg pendült. A királyné lova nyargalt, az üldözők messze elmaradtak.
A nyíl Aurelián vállát fúrta keresztül.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
