A költő álma
A költő álma
Negyven év múlt.
Ahogy a költő megálmodá: minden emelkedik az ég felé: házak, népek, szellemek.
Hol a homoksivatag volt, ott most új város terül; a rongyos vityillókban, mik a város közepén itt-ott elmaradtak, nem ismer őseire az újdonszületett palotasor. A Duna tükrében a világ legszebb panorámája bámulja magát. Állóhidak kötik össze a két ifjú várost, ércből, gránitból: rajtuk a világkereskedelem jár keresztül, és alattuk gőzhajók serege hord mulató népet, üzért, utazót, s vontatja a rakott kikötőkbe szállító hajóit. A szigetek kis paradicsomok. A Rákos homokját népkertek, mulató virányok árnyékozzák be; a puszta térnek négyszögöle annyit ér most, mint hajdan egy egész hold, s egy hold belőle egy kis uradalom. Mint a szív erei, futnak össze a főváros óriási indóházaiban a világ minden részéből megtérő vasútvonalak. És élet pezsg kívül és belül. Nem koldusbot többé a tudomány és művészet; nem martyrium többé a honszeretet, nem összeesküvés többé a szabadelvűség; – nem lázadás többé a népjog; – nem barbarizmus többé a nemzetiség. Emelt homlokkal találkozik egymással minden ember, nincs rangkülönbség: mindenki polgár, mindenki nemes, mindenki dolgozik; s minden munka gyarapít.
Négy-öt palotája van már a fővárosban a hazai színművészetnek, s mindannyi versenyez egymással külső, belső ragyogásban.
A szellem bajnokainak száma nem csapat már, hanem tábor; – s amit beszélnek, Európa fővárosai visszhangozzák.
Nem halott már az eltemetett nemzet; hanem élő, növekedő óriás, ki évek alatt századok mulasztását siet helyrepótolni.
Nem ellenség már a koronás fő, hanem a testhez hozzánőtt agy, ki vele együtt érez, együtt él.
Nem idegen többé a honfi honában: saját nyelvét hallja az ország a trónon, a törvényhozó testületben, a kormányzatban; s a tudósok ünnepe, kik azt művelik, országos ünnep. A nép s a tudós egymáshoz közeledtek, s megértik egymást.
Felébredt már minden nemzet, s az ébren levők versenyeznek egymással, nem karddal, nem üszökkel: hanem iskolákkal, gyárakkal, szellemi vetélkedéssel.
Harmincnégy nyomda működik a fővárosban, s naponként százezer hírlapot küld szét a sajtó az ország népeinek minden nyelvén.
Szabad a vallás; nincs többé páriája a lelkiismeretnek.
Gyors az igazságszolgáltatás keze, s a rendet maga a nép közérzülete védi.
A katona is honpolgár, s minden honpolgár jó katona; a nemzeti hadsereg táborozási kísérleteit a hadászok tapsai fogadják.
Nem vakszerencse és istenkísértés többé a földművelés, hanem tudomány és finomított ipar.
A gyáripar, a képzőművészet a világtárlatokban méltó helyet foglal el az ország számára.
Külföldi tőkepénznek van bizalma elhelyezkedni e hazában, bátor vállalatok termékeny aranykort idéznek elő e földön és a föld alól.
Idegen ha jő fővárosaiba, meglátja múzeumaiban a nép múltját – tanodáiban jövőjét.
Megtízszereződött a főváros lakossága, s emelkedésével nem süllyedtek alá a megyék székvárosai: együtt emelkedtek vele.
Az a vasember ott a József tér közepén bámulva néz most, hogy mi történik körülötte.
Eppur si muove! – A hazátlan koldusok, a költők, a művészek, a tudósok, a szellem előharcosainak jelszava megy teljesedésbe.
És azokra az előharcosokra nem emlékeznék-e meg a boldogabb kor?
Óh igen! A boldog nép háládatos. A művelt nép ismeri a kegyeletet. Panteont építenek, szobrokat emelnek, amikben megdicsőítsék azokat, kik előre mentek, s kiknek vezető nyomai után indultak el a milliók – jobb hazát keresni – idehaza.
Hogyne hangzanék azok között Jenőy Kálmán neve?
Az utókor igazságos. Irigység, gyűlölet, megvetés, részvétlenség, bosszúvágy, kevélység – kik éltében üldözői voltak, rég a porban alusznak már; a még élő kortársak is agg emberek már; de az ő alakja örökké ifjú maradt, s a remekműhöz, mely korát megelőzve született, hozzánőtt az új nemzedék, mely elég nagy már, hogy azt megértse, hogy azt bámulni tudja.
Hová lett az a dicső szellem hamva, aki a nagy harcot megkezdé, aki a nagy diadalt megnyerte? Szobrot emeljetek e sír fölé!
De hol van e sír?
De ki tud arra rávezetni?
Rég halva az egyetlen honpolgár, ki őt eltemette, s sírjának titkát magával vitte a sírba. A holtig hű kézműves keserűen elutasított mindenkit, aki titkáért esengett előtte. Azt mondá, hogy nem jó barát, ki barátja temetésére el nem tudott jönni. Ha azzal menték magukat, hogy nem jöhettek a halálvész, a vesztegzár miatt, azt felelé nekik, hogy volt egy ember, kit nem tartott vissza sem halálvész, sem vesztegzár, sem nagy távolság, hogy eljöjjön: de annak a nevét sem mondta meg senkinek. Majd ha eljön az a kor, melyet a költő megálmodott, midőn a sírokat is beépítik palotákkal, akkor majd megtalálják a felfordított kövön a rég keresett nevet. A vén iparos kétszer látott már a város terjedése alatt így beépülni régi temetőket új városrész utcáival: a mostani háromnak is az lesz a sorsa. E hittel temette titkát a sírba.
Csakhogy csalódott.
A későbbi kor jobban kegyeli ősei temetőjét, s az épülő utcák kikerülik a sírkerteket, a költő sírját nem háborgatja senki.
És a hírlapokban nagy értekezés foly afelett: hol lehetnek e drága hamvak eltemetve?
Azokat a nemzeti kegyelet fel akarja venni a por közül, s elszállítani panteonába; a költőjét ércszoborban akarja feltámasztani, s jajszóval kiáltja, hol vagy.
És a halottak oly makacsok; nem felelnek, hagyják magukat keresni.
Ekkor érkezik a Tudományos Akadémiához egy levél Kelet Ázsia belsejéből, a Himalája hegylánca alól, egy vén tudóstól, kiről már azt hitte mindenki, hogy meghalt.
Barkó Pál még élt és tudatta, amit olyan nagyon kerestek.
„Menjetek ki a ferencvárosi temetőbe: a kőkereszttől a dombon menjetek száztíz singet Kelet-Kelet-Északi irányban; ott találtok egy négyszögű követ, azon e három szó: „Volt. Nincs. Lesz.” E követ emeljétek fel; talpán megtaláljátok, amit kerestek.”
Hajh! Milyen üdvriadal volt az, mikor a keresett név napfényre került! Hajh! Milyen nemzeti pompa volt az, mikor a drága hamvakat aranyozott érckoporsóba áttéve, elszállíták pór és por tanyájából a fényes üdvleldébe! Mi hullámzik oly feketén végig e palotasor között? Népár. Mi emelkedik ki oly fényesen abból? Ravatal. Mi lobog körüle? Gyásszal bevont diadalzászlók. Mi hull oly melegen az útra? Zápor? Nem. Könny.
Ah, ha e pompát toll le tudná írni.
Minő úri néptömeg! Minő lelkesült szónoklatok!
És midőn a szobrot leleplezik, s az ércalak megjelen az isteni derült ég alatt, egy szabad téren, melyet egy fiatal város épületei fognak keretbe – kezében a lant és az írás, mely örökké él, és arcán a művésztől megörökített fennkölt mosoly: hajh milyen üdvkiáltás az! Hogy hangzik az végig utcáról utcára terjedve. A város kiált! Az ország zeng, és szava elhallik az égi szférákig.
Késő alkonyig hullámzik körüle a nép, még mikor a hold feljön is, felváltani a nappalt, s ezüst fényt von a költő alakjára, akkor is tömegek járnak őt megnézni. Csak lassan oszlanak el; – mindig kevesebben maradnak ott: – az éj nyugalomra int; – csend lesz. De mikor már mindenki eltávozott, még egy alak marad ott: egy gyászruhás úrhölgy, agg már és megtörött. Haja hófehér, és vonásaiban hajdani madonnaszépség romjain élő hosszú szenvedés.
Az úrhölgy odatapadva két összekulcsolt kezével a szobor talapzatához, néma bámulattal tekint fel az ércalak fennkölt arcára. Talán virradatig is ott fogja nézni…
…Decséry Dorothea! Te összetörtél; ő pedig örökké ifjú maradt!…
Hát a többiekkel mi történt?
Hová lettek az első szellemi harc többi bajnokai?
A tudósok, a költők, a művészek, kik azon töviseket szedték Jenőy Kálmánnal?
Ki tudja azt?
Talán elhaltak mind.
Talán még most is van, aki él közülük. Talán van tudós, ki most is éjjel-nappal folytatja a munkát, mely nemzetének életet, neki csak szenvedést, nélkülözést ad, amíg él?
Talán még most is lézeng egy-egy hírhedett művész és művésznő közülük, itt-ott, elfeledve, elnyomorodva. Talán azon megtört alakú nő, kit az utcán kopott ruhájáért lenézesz: a hajdani Cilike, s talán az a tántorgó alak, kit utadból félrelöksz: a hajdani Bányaváry – talán azok pályatársaik titkolt jótékonyságából élnek? Talán azt is büszkék elfogadni? Talán el is vesznek egymás után szótlan, nyomorban; mert panaszaikkal nemzetüket megszégyeníteni még most is fájna nekik.
No, de minden jó lesz. Ha meghaltak, pompásan eltemetjük őket, s mindegyiknek szobrot emeltetünk.
A föld pedig, melyet ők megmozdítottak, csendesen fordul előre tovább.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
