III.
III.
A nő biztos helyismerettel vezette a tábornokot a mondott hely felé.
Egymás mellett mentek, sietve, komoran; egyes rövid szavakból állt beszélgetésök.
Egy hegykanyarulatnál megállt a nő, az egyik fáklyát elvette a kísérők kezéből, a másikat a vezérnek adta át, s inte nekik, hogy menjenek vissza.
A vezér kérdőleg tekinte rá.
– Nem akarom – szólt a nő súgva –, hogy e helyet ismerje valaki, még biztosítva nem vagy.
– De ezek legbizalmasabb embereim.
– Én nem hiszek senkinek.
– De te nő vagy… és velem egyedül.
A nő magasztos fájdalommal nézett a vezérre, „e fekete ruhában!” – szólt felsóhajtva.
– És e fekete órában – tevé hozzá a vezér, s mentek azután egyedül le a völgy mélyébe, a fehér zúzmarázos fák közt, az úttalan hófuvatban, elöl a nő, utána a vezér, a lobogó fáklya vad világot vete komor arcaikra.
A hegykanyarulat tölcsérén kopár hegyoldalba vágva tátongott elő az elpusztult aknatorkolat.
Az elvadult bokrok benőtték nyílását, a zöld fű elsarjadzott benne, amennyire a napvilág beéri. Télen a szél behordja hóval. A nyílás alig több, mint embermagasságnyi, oldalai harántékosak, mint az egyiptomi épületek ajtain látni, s összerótt gerendákkal vannak elöl kibélelve.
Az asszony elöl lépett be a tunnelbe, félrehajtva szép fehér kezével az akadályozó deres csemetéket, utána a vezér. A nő leeresztett fátyolán keresztülvillogtak nagy sötét szemei.
– Az üreg kissé el van hagyva, nehéz benne járni – szólt az özvegy –, de hol annyi kéz van, néhány óra alatt járhatóvá tehetni azt. A folyosó ágyúk számára is elég tág.
S haladtak mindig mélyebben a hegy szívébe, elöl az asszony fekete ruhában, lobogó fáklyával, utána a vezér szürke köpenyében. Néhol oly meleg volt a föld gyomrában, mint a rekkenő nyári délben, másutt a földalatti víz záporalakban zuhogott alá, facsaróvá áztatva az alatta elmenőket.
A tunnel közepe táján látható volt az aknaút. Egy mély, rettenetes hosszú, kút alakú üreg, mely megy fölfelé, véghetetlen magasba, mint egy óriási kémény, föl egész a hegy tetejéig, hol mint négyszögű csillag, úgy látszik nyílása ide alant a több száz ölnyi mélyben, azután ismét megy lefelé száz meg száz ölnyire a föld érctermő gyomrába, a malom korongja, a nehéz gerendely még most is ott látszik, mely a kötelet húzta fel és alá, mint bányászlegények ereszkedtek le és szálltak fel ismét s vontatták fel a nyers ércek köveit nagy kemény bőrökben.
A mély nyílás egészen födetlen áll a folyosó mellett. Borzadva nézett bele az asszony.
– Mikor először itt jártam, ezt nem vettem észre; milyen könnyen beleeshettem volna.
Ismét odább egy patak folyott keresztül a folyosón.
– Ez sem volt akkor itt, bizonyosan fölül vezették el valami csatornán, s az most elromlott, és a patak itt tört keresztül.
A nőnek nem lehetett a vizen keresztülmennie, a vezér fölvette őt ölébe, a nő ráhajlott vállára.
Mindkettő arca oly komor, oly halovány volt.
Valaha – régen – ily esetben nem lettek volna arcaik oly haloványak, de az a fekete ruha és az a fekete óra…
A patakon túl ismét letette a hölgyet a vezér. Nemsokára a tunnel túlsó végéhez értek, az egészen be volt omladozva, a vezérnek több nehéz követ el kelle hengerítenie az útból, hogy kimehessenek rajta, s ott egy vadonnat sötét fenyves közepében találták magukat.
A távolból hallatszottak az ellenséges seregek őrszemeinek sorba menő kiáltozásai.
Az erdő oly sötét volt, hogy nem lehetett belőle kilátni.
– Most Isten önnel, én tovább megyek – szólt az asszony, kezét nyújtva a tábornok elé.
– Hová gondolsz, Hermine? ez erdőben, ily éjszakában…
– Nem első járásom ez ily időben és utakban. Nem messze ide egy molnár lakik, ki jó ismerősöm, azt fogom felkeresni s ott pórruhát veszek magamra és megyek tova.
– Miért oly sietve?
– Ön már elfeledte, de én nem, hogy férjem házánál egy embert hagytam, aki férjemet megölte, ahhoz sietek; Isten önnel!
– Nem bocsátlak magadat, Hermine, elkísérlek odáig, legalább az erdőből ki.
– Ne feledje ön, hogy ön húszezer ember vezére, kiket meg kell szabadítania, éspedig sietve. Isten önnel. Még sokszor fogunk találkozni.
A rejtélyes nő e szavak után sietve távozott egyedül az erdőben, még a fáklyát is kioltá, melyet magával vitt, s eltűnt a sűrű fák között, miknek lombja egyedül maradt a tél fehér világában haragos, bánatos zöld.
A vezér sokáig nézett az eltávozott után, azután megfordult, keresztülsietett a földalatti folyosón, s még tartott a hosszú téli éjszaka, mire hadiszállására újra visszatért.
Rögtön előrendelte utászait mind, a sereget rendbe állítá, s csodás gyorsasággal rendbehozatva a földalatti utat; elkezdé serege javát azon keresztülszállítani.
Az elhagyott aknafolyosó szokatlan dübörgéstül visszhangzott, a századok óta ottlakó sötétséget szokatlan fény verte ki régi odújából. A fáklyáktól jobbra-balra hányt árnyékok mint alaktalan gnómok tűntek fel szerteszét, mik fenyegető repdeséssel tűntek el a kemény sziklafal hasadékaiban.
A vezér és minden tisztek fáklyákkal világítottak a dolgozóknak, s amint elöl az utászok a sziklákat, a földomlásokat elegyengették, már jöttek utánok a nehezen gördülő ágyúk, miket alig bírt öt-hat ló vontatni az iszapos úton; maguk a katonák tolták fáradságosan tova küllőiknél fogva, ahol egy-egy megfeneklett.
Még tartott a véghetetlen téli éjszaka, s már a sereg legjobbjai néhány ágyúval keresztüljutottak az alagúton. A sűrű fenyves elrejté őket szem elől.
S midőn szürkülni kezde, a város felől megindult az országúton a deréksereg Szélakna felé.
Az ellenfél nyugodtan várta támadásukat erős állomásából. De a legelső ágyúszóra megjelent az erdő közepéből, csaknem háta mögött az alagúton átjött hadosztály, s a cernírozó had, nehogy két tűz közé kerüljön, kénytelen volt oldalt elvonulni az országútról s a derék seregnek szabad utat nyitni.
Így menté meg seregét a vezér, mikor már azt mindenki elveszettnek hitte.
Szerencsecsillaga ekkor kezdett föltűnni az égen.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
