XXVI. FEJEZET • Az „egy” magyar
XXVI. FEJEZET • Az „egy” magyar
A keresztesi ütközetben, ahol a hű vitéz, Bodó Ferenc, Zápolya legjobb alvezére megkísérté a hadiszerencsét megfordítani János király javára, a Zápolya elleni harag lett a győztes.
Bodó arra számított, hogy Török Bálint dandára, mely hozzá közel volt, az ő szembetámadása alatt egyszerre oldalba fogja támadni Kacziáner (a magyaroknál „Kóczány”) Ferdinánd-párti vezér seregét.
Megfordítva esett le a kocka.
Tőrök Bálint már akkor Ferdinánd király pártján volt. Az a magyar dandár nem török volt már, hanem német.
Bodó Ferenc maga került két tűz közé.
Mikor nemrég még jó barátját, kenyeres pajtását, Török Bálintot látta ellenségül a hátába nyomulni, hüvelyébe taszította a kardját, s megadta magát kényre-kegyre.
A csatatérről aztán azzal a csapattal együtt, melynek élén előrerúgtatott, elvitték a német táborba.
Nagyon szép társaságot talált ott már együtt. Csupa magyarbul állt a német. Ott volt már Pekri Lőrinc is, a másik János-párti dandárvezér, aztán meg a derék Bakics, aki az ország zászlóját vitte János király előtt a székesfehérvári koronázás napján. Ez is elhozta a rácait. Azokat rácoknak hítták, akármelyik táborhoz szegődtek. Meg is érdemelték!
– Hozott Isten, pajtás! – kiálta örvendező nevetéssel Pekri, mikor meglátta, hogy Török Bálint hozza magával Bodót. – Csakhogy megint összekerültünk!
Bakics szaporítá a kacagást.
– Kész a párti! Vagyunk négyen. Játszhatunk durnyit.
S mindjárt előhúzta a tarsolyából a németkártyát, amit a magyarok harminckét leveles Bibliának hínak. (A Brandenburgi ismertette meg a magyarokkal ezt a nemes élvezetet. Áldott legyen az emlékezete! Ne ülnénk meg a négyszáz esztendős jubileumát, mikor ősapáink az első „ferblinél” „blindre” „hozom”-oztak?! – Mindjárt a Millennium utáni esztendőben lesz!)
Bodó Ferenc azt mondá a kacagva fogadó cimboráknak, hogy: – Én hiszen durnyizni leülök veletek, s ha megkínáltok egy kupa borral, azt is megiszom az egészségetekre – meg a magam kontentumára –, de egyéb közös dolgot nem csinálok veletek, mert én már egyszer János királynak tettem le a parolámat, s én meg nem rágom a szíjat.
Török Bálint kinevette ezzel a komolykodásával.
– Ugyan, mi a csudát szeretsz rajta? Hát király a Jankó? A bizony csak olyan „magagyütt” király; senki se hívta. „Elmehet kend, ahogy jött kend.” – Nem drótozni való fazék a magyar korona! Mit kapkod hozzá? Mindjárt „volt-nincs” lesz annak a predikátuma. Hagyd őt a töröknek.
– Tartom őt a magyarnak, s ha ti azt követelitek tőlem, hogy én is kitérjek németnek, akkor inkább veressetek láncra, zárjatok börtönbe, mert én az adott hűséget, hitet, becsületszót meg nem szegem.
– No, hát pajtás, láncra sem verünk, tömlöcbe sem zárunk; meg se keresztelünk, meghagyunk a magad pogány hitében – monda neki Török Bálint. – Hanem hát nekünk is add hitedet, vitézi paroládat, hogy közülünk el nem szököl magadat hadifogolynak elismered. Akkor aztán a kardodat, lovadat visszaadjuk. Járhatsz a táborunkban szabadon.
Bodó Ferenc ráállt az ajánlott kapitulációra, s mind a három kapitánynak a markába csapott, adott szavának megerősítéséül. Akkor aztán bevitték a tanyájukra, bort hozattak. (Közel volt Eger.) Egy nagy dobnak a fenekén kártyáztak éjfélig. Bodó volt a legkülönb legény közöttük. Mind a hármat leitta, s elnyerte a pénzűket a durnyin. Az egész tarsolyát megtöltötte vele. Mikor az utolsó is lefordult a tábori székről (a rác Bakics volt az, a bácskai legtovább győzte, de Bodó meg székely volt) , odasettenkedik a sátorba az alvezér csatlósa.
– Kapitány uram! Mind olyan részeg az egész őrség, mint a tök. A lovaink fel vannak nyergelve. Most már „illa berek! nádak, erek!” arra futhatunk el, amerre akarunk.
Bodó Ferencnek magának is nehéz volt a feje; azt se tudta már, hogy égen jár-e vagy a földön. Engedé magát a szolgája által a nyeregbe feltolatni, s aztán hagyta a lovát a kapicányon vezettetni.
Észrevétlenül kijutottak a labanc táborbul. A magyaroknak nem szokásuk előőrsöket felállítani. – Túzokoknak való az, akik félnek a puskástul.
A síkra kiérve aztán belevágták a ló vékonyába a sarkantyút, nekiereszték a kantárszárát, s vágtattak csillag irányában a Tisza felé. A csípős éjjeli szél ott a rónasíkon kifújta a vezér fejéből a mámort. Csak egy kamuka dolmány volt rajta; a jó medvebőr kacagányát leveté mulatozás közben, az ott maradt a sátorban; a vágtató nyargalástól megizzadt, s aztán annál jobban fázott, mikor lépésre fogták a járást. – A gyomra is követelte a jussát. A mulatságban nem eszik az ember, hanem csak iszik, s attul még rebellisebb lesz a belső része.
– Jó volna most valami csendes tanyán valami meleget bevenni – mondta a csatlósnak.
– Ahun látok valami világot! Tán valami tanya lesz ott.
Csakugyan egy magányos tanya volt, szántóföldek közepett. Nyitva kapu, ajtó; be lehet bátran menni. Szegény ember lakja. Az istállóba is beköthetik a lovaikat; üres az egészen.
A házba benyitva, csak egy öreg embert találtak a szobában, mely egyúttal konyha is volt, az asztalon egy faggyúmécses égett, az öreg amellett ült, előtte egy könyv, tán a „Szentek hegedűje”. Fel sem kelt, mikor a vitéz urak beléptek.
Pedig azok szépen köszöntötték, magyarul, rácul, „adjon Istennel”, „zbogommal”.
– Van-e itt valami harapnivaló? – kérdezé az alvezér.
– Van… – mordult az öreg, de hozzátett egy olyan szót, ami sehogy sem szép.
– De nem kívánjuk ingyen, fizetünk érte. Itt van egy arany. – Akkor van posajtott káposzta.
– Hát szalonna nem volna hozzá? Ezért a másik aranyért.
– Akkor szalonna is lesz.
– Aztán ha tüzet rakna kend, s megfőzné hevenyén a káposztát a szalonnával, még egy harmadik arany is előugrana.
Arra aztán tűzet is rakott az öreg gazda a bogrács alá, s megfőzte a „korhelyleves”-t.
Mikor készen volt a meleg étel, kitöltötte az öreg egy nagy fatálba, s adott két nagy fakanalat a vendégeinek hozzá.
A szolga ugyan hozzálátott, de Bodó Ferenc csak úgy foghegyen szürcsölgeté a káposztalevet, homlokát tenyerére támasztva nagy búsan.
– Min búslakodol vitéz uram? – szólítá meg az öreg gazda. – Midet hagytad el?
– Azon búslakodom, hogy elhagytam a becsületemet. Szavamat adtam az ellenségemnek, hogy nem szököm el a táborábul; hitemet adtam rá; ezért meghagyta a lovamat, kardomat. S most van kardom, lovam, van szabadságom is, de nincs becsületem.
– A bizony nagy veszteség.
– Mit mond kend erre, öreg?
– Hát én azt mondom, hogy aki magyar, megtartja a szavát, akinek pedig hite nincs, annak Istene sincs.
Bodó levette a süvegét, s keresztet vetett magára.
– No, kapitány uram, futhatunk már odább – mondá, jól bepofázva a szalonnás káposztábul, a csatlós.
– Te futhatsz – monda Bodó Ferenc –, mert te paraszt vagy; de én nemes vagyok, engem visszavisz az adott szavam, ahonnan elszöktem.
Azzal kiment, paripájára ült, s visszatért az ellenséghez.
Török Bálinték már akkor felszedték a sátorfát, bevonultak Keresztesbe. Odáig kellett Bodó Ferencnek őket követni.
Délelőtt volt, mikor megérkezett. A piac közepén nagy sokadalom volt. Egy trombitás lóhátról hirdetett valamit a népnek. Bodó odarúgtatott a közelébe.
„Őkegyelme Tőrök Bálint ezredeskapitány uram hirdeti a lakosságnak, hogy a fogoly Bodó Ferenc, János király kapitánya, megszegte az adott szavát, megtörte a hitét, elfutott gyalázatosan…”
– Hazug vagy, beste lélek! – ordíta közbe Bodó Ferenc. – Hazug a gazdád is, beste lélek az is! Itt van Bodó Ferenc! Nem szökött sehova!
Azzal aztán odavezették őt a kapitányok elé.
– Veressetek rám békókat. Adjátok vissza a becsületszavamat. Ti kötözzetek meg! Én nem kötöm meg magamat többé!
Úgy is tettek. Láncra verték; elküldték a bécsújhelyi börtönbe.
Sokszor megkísérté Ferdinánd király ezt a derék vitézt a maga pártjához édesgetni. Nem hajolt rá; mindannyiszor visszatért a börtönébe. Ott is halt meg. Nyolc esztendő múlva.
Ez az egy ember megmaradt Isten csodájának, magyarnak. Mikor már nem volt több.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
