A Thábor hegye
A Thábor hegye
Nem ők voltak az elsők, nem is az utolsók, akik azt mondák: „Jó mi nekünk itten laknunk! Építsünk itt három házat.”
Amit az apostol mondott, be is teljesült már régen. A szent Thábor hegyén, hol a tanítványok földöntúli fénytől ragyogva látták a mestert a másik két mesterrel békében tanácskozni, s ámulatukban három hajlékot akartak építeni: Jézusnak, Mózesnek és Illésnek, ott volt már a három hajlék. De nem volt benne köszönet.
A felséges Thábor hegyet mindenféle nemzetek krónikásai leírták, elkezdve a héber apostoloktól; rómaiak, görögök, arabok, franciák, angolok, németek, most legutoljára egy magyar is: Rezső magyar királyfi. Mindenik mást talált rajta. Ugyanaz csak az elragadó gyönyör, mely a szíveket megszállja, mikor a Thábor hegy magasáról a Kanahán felséges vidékén végigtekint a szem, ahol minden sziklából, folyóból, tóból, minden bokorból, erdőből, sivatagból Isten beszél. – De még a növény is más rajta háromszázadonként. A zsidók Isten lakta magányt találnak Izachar áldozatkövei körül, amiket cédrusok és olajfák illatos árnyéka takar be. Égből jövő hangokat hall ezen a helyen Ábrahám, Mózes, Dávid király, János evangelista. A rómaiak dicsekedve emlegetik Herodes Antipas nyaraló palotáját, corynthi oszlopaival, körülszegélyezve balzsamjegenyékkel, a gránátalmák kertjeiben ezerféle virág. Borstermő bokrok, fahajszagú cinnamomum ölelgeti körül a mesterséges szökőkutak medencéit, az Amphytrite-szoborral. A Thábor hegyén az olimpi istenek laknak, s dyonisiák ünnepén messze hangzik a dythiramb a nyitott csarnokból.
Három század múlva Jupiter és társai helyén a Megváltó temploma emelkedik, mellette a két kolostor, Mózes és Illés neveit viselők. Nagy Constantin anyja, Szent Ilona, az igazi kereszt feltalálója, építteté azokat oda. Ciprusok és tömjéntermő életfák vetik ünnepélyes sötét árnyékaikat az egyszerű falakra, a Krisztus tövisfája foglalja el a hegyoldal meneteleit, az utakat fel a hegytetőig stációk szaggatják meg; a halálra menő út festett szoborképleteivel. Minden aszkétai áhítatra hív fel. A barátok vesperáira visszhangot adnak a búcsújárók zsolozsmái. Szent Chrisostom még ilyennek látta a Thábort.
Azután jönnek a szaracénok. Szaladin alatt már Omár prófétának a mecsetje áll a Thábor hegy ormán, s a Mózes és Illés házaiból megerősített fegyverházak támadnak, erős bástyákkal körülfogva, amiknek ormazatáig felnőnek a pálmák, az arabok kedvenc fái, fügefapagony, kávéfageszt telepedik le a napsütötte déli hajlásokon; narancs- és citromfa erdőszámra virul a hegy alján, miket csak a kaktuszsövény véd. A mecset magas minaréjából éneklő üvöltés hangzik alá: „Jobb az imádság az aluvásnál! Egy az Isten és az Allah!” Alant a hegy lábánál pedig, a rejtett sziklaüregekben, ott tartják a török „eretnekek” – a „tűzkioltók” fertelmes orgiáikat, amikben az oltáron álló istenséget egy meztelen nőalak képezi.
Ez volt a Thábor hegy abban az időben, mikor II. Endre magyar király ott járt a keresztes hadainkkal.
A legutolsó leírója a Thábor hegynek, Rezső magyar királyfi már az egész hegyet cserfaerdővel benőtten találja, bozótokon keresztül törtet fel a nagy, dóm alakú hegytető kúpjáig. A hegy legfelső lankája közepén bemélyedni látszik mint egy tűzhányó tölcsére, rajta szétszórva mindenféle romok; keresztyén, római, török faragványokkal; széthányt bástyafalak, beomlott boltozatok, tört kapuívek; egyetlen kapubolt állt magában, körüle kőhalmaz, a „Bab-el Hana”. Körül semmi fa, semmi bokor, csak a gyalogtövis, a sancta spina. Egy rozzant kunyhó támaszkodik az ezredévek dicsőségének emlékéhez, abban lakik egy remete, aki megmutatja a látogatóknak, hol keressék a romhalmaz között a ciszternát, Herodes Antipas pompás szökőkútját.
Hanem a mi történetünk hősei hat századdal előbb jártak ott, akkor még a szaracénok tanyáztak a Thábor hegyén.
A keresztes had ura volt már egész Galiléának, nagy hadakozás nélkül; csak ez az egy sziklafészek bosszantá még a müezzin kiáltásával a búcsújárókat.
A keresztyén fejedelmek elhatározták, hogy ott sem tűrik meg a pogányt. Ha másutt nem akar csatának állni, innen nem futhat el: itt fogják a fejét betörni.
Ki lett adva minden hadcsapatnak a rendelet, hogy gyülekezzék fel Galiléába, a Thábor hegy megostromlására. Ott volt együtt három király: a magyar, a ciprusi, a jeruzsálemi; az osztrák fejedelem, a flamand, a német vitézek, a templáriusok, nagymestereikkel.
A szaracénok serege odafenn a Thábor hegyén nem volt különb helyzetben e hatalmas táborral szemközt, mint a méhraj, akinek az odúját a medve ostromolja.
De hát nem történik-e meg, hogy a méh elveri a medvét az odújától?
A Thábor hegye mint egy nagy kupola gömbölyödik fel a galiléai síkság közepette: ősidőktől fogva hírhedett erősség minden nemzetbeli hadakozók történetében. Itt verték tönkre Sisera hadait a zsidók; itt védték magukat a zsidó nemzet szabadságának utolsó hősei, Róma légiói ellen; ide menekült az utolsó négyszáz vitéze Judeának; kik amidőn látták, hogy nem győzhetnek, kiválasztottak maguk közül tíz erős férfiút, aki a többieket leölje; a megmaradt tíz közül megint egyet, aki társait leszúrja; az az utolsó aztán saját fegyverétől átdöfve esett el. Itt e hegy körül gázolta el Szaladin szultán a keresztes hadak legerősebbikét, itt ragadta el a koronát a jeruzsálemi király fejéről; itt ölette le a hadifoglyok tízezreit, maga kezdve azt a templomosok nagymesterén. Minden darab köve ennek a hegynek, ennek a rónának, ittas már a legnemesebb hősök vérétől.
Maga a hegyoldal, rétegekre szakadozott szikláival, olyan mint egy természet alkotta vár: lépcsőről lépcsőre kell fáradságosan felkapaszkodni rá. A kanyarodó út, mely csigatekervényben vezet fel a Thábor fennsíkjára, minden fordulónál tömör bástyatornyokkal van elrekesztve, azokat az ostromlóknak egyenként kell megvívni helepolisokkal, falaikat törni ércfejű kosokkal; s védeni magukat az olthatatlan görög tűz ellen, mely a kő és a favár közötti küzdelmet oly egyenlőtlenné teszi. Hónapokig tartó munka várt a keresztes hadakra. Vívótornyokat ugyan hoztak feles számmal Európából; mert azt már tudták, hogy a korább itt járt keresztes hadak úgy kiirtottak minden erdőt a palesztinai hegyekről, hogy azokon több vívótoronynak való szálfát nem találni; hanem amíg azokat a tengerparttól idáig hengergetik nagy fáradsággal, elefántok erejével, abba rémséges idő beletelik.
– Mit? – monda Brüniszkáld a haditanácsban, mikor már a többi hadvezérek agyontörték a fejűket a tervkészítésben. – Hát mit tekeregjünk mink, mint a nyomtató ló lassan a hegy körül; hát nem mehetünk-e fel egyenesen, amerre a homlokunk fordítjuk: fel a meredeknek?
A tapasztalt hadvezetők mind ellene zúdultak, hogy ez lehetetlen: a hegyoldal meredek; a szaracénok onnan fölülről aláhengerített kövekkel, szeges gerendákkal úgy leseperhetik a felmászó sereget, miként a hangyabolyt.
– No, hát én megmutatom, hogy nem lehetetlen; én fogadom a Szent Szűzre, hogy magam elöl megyek, s felhágok a Thábor hegy ormára, ott ahol legmeredekebb.
– De nem mégy elöl magad! – kiálta fel Lebée László. – Azt nem teszi meg a szász, hogy elöl menjen, ahol székely is van a földön; mert én megfogadom a Szent Józsefre és a tizenkét apostolokra, hogy én is ott leszek, és egy lábnyommal sem hátrább, mint te! – De hamarabb előtted, mint utánad.
– Nohát hogy azon ne ortályoskodjunk, melyikünk jár előtte, melyikünk utána a másiknak, ajánlok egy bajtársi fogadást. Összekötjük az öveinket egy közös lánccal, s aztán úgy megyünk az ostromra. Egyikünk sem előbb, sem utóbb.
– Ráállok! – monda Lebée László, s kezet adott a süvének.
A két ifjú hős példája egyszerre magával ragadta a többi vitézeket, minden kétségeskedés megszűnt, vége volt a fejlógatásnak, büszkén emelgették ég felé az arcaikat; s megfúvatták a kürtöseikkel a harsonákat, kihirdetve, hogy hajnalban megkezdik az ostromot.
A szaracénok odafenn a hegy ormán láthattak, hallhattak mindent, hogyan sorakozik a keresztyének hada csapatonként, hogy tartanak misét az egyháznagyok, megszentelik a zászlókat, részesítik a vitézeket a gyónás, a bűnfeloldás szentségében, s felállítják egy halomra az igazi keresztfát: azon a halmon prédikált egykor keresztelő János a híveknek; most a jeruzsálemi pátriárka onnan osztja az általános áldást a csatába indulóknak.
S aztán megharsannak a trombiták körös-körül a galiléai rónán, s mint megannyi eleven ércbástya indul meg minden oldalról a páncélos lovagok tömege a Thábor hegy felé, Jézus Krisztus nevét riadozva. Az ellenséges bástyák ormain lobognak a félholdas zászlók, s lassú kattogással hajlítják hátra vaskarjaikat a kőhajító gépek, amint a keresztyén csapatok közelednek; a dárdavető pattantyúk hegyes nyílvégei a lőréseken előkandikálnak; a bástyák ormait képező nagy négyszögű kövek vas emeltyűkkel vannak billenőre mozdítva, hogy az ostromlókra lezúdítsák, mikor a lábtókon jönnek.
Ámde mindez a hadifurfang kárba veszett azáltal, hogy az ostromló keresztes hadak nem azt az utat választották, ami nehéz; hanem azt, ami lehetetlen: egyenesen a meredek hegyoldal szikláin kapaszkodtak fel, az egymás fölé meredező rétegen hágva fel, ahol soha ember nem járt.
Ott lehetett látni Lebée Lászlót és Henning Brüniszkáldot; az öveikhez kapcsolt acéllánccal egymáshoz csatolva, amint egyesült önkéntes vitézeik élén jómaguk törtettek előre; példájukkal mutatva, hogy nincs lehetetlenség. A nehéz vértezet, pajzs nem gátolta őket; ha valamelyik hátrább maradt a kúszásban, a másik, aki már fenn volt, s egyik lábát megvethette, segített neki a lánccal. A hegy ormán álló szaracénok rengeteg sziklákat hengerítettek alá az ostromlókra, a két hős vezér biztatta társait: „Ha isten velünk, ki ellenünk”. A legördülő kő elrepült a fejük felett ártatlan zúgással. „Jézus elvette a halál hatalmát!”
Az első bástyafal el lett foglalva, s ott kezdődött azután az öldöklő harc a keresztyének és a szaracénok között.
Brüniszkáld nem hozta magával az öblös pajzsát, ami a hegymászásban akadályára lett volna, hanem csak egy kis félkarra való szív alakú vértet, hogy a két kézre való lángpallosával nagyobbat sújthasson; de Lebée László teknőforma pajzsát elhozta a hátára vetve, s a csata hevében aztán a maga pajzsával védte a fegyvertársát is a nyilak raja ellen; mikor meg aztán birokra kerültek a szaracénokkal, a két összeláncolt lovag egymásnak vetve a hátát, egymagában küzdött egész csapat ellen, míg lovagjaik utánuk érkeztek: Brüniszkáld a nehéz karddal rendet vágott a pogányban, mintha csak kaszálna. Lebée László szeges buzogánya pedig mint a mennykőcsapás tört-zúzott, vasat, embercsontot, mi eléje került. A szaracénok legjobb vitézei ott hullottak el a két hős nehéz csapásai alatt, s a rémület megbénítá karjaikat. Isten csodája volt ez!
A nap még nem szállt le, midőn a két hős csapatjával együtt felküzdötte magát a Thábor hegy fennsíkjára.
Ők voltak az elsők, kiknek vas lépése e szent helyet elfoglalta.
E csoda módon sikerült diadalra a szaracénok védő serege minden oldalon fel lett zavarva, s a keresztes hadak szívébe új bátorság lelke szállt alá.
Amint a Thábor hegy ormán Lebée László megfújta a kürtjét, s mellette álló fegyvertársa magasra emelé kardját, annak markolata volt a szent kereszt jele: eget verő „hozsánna” kiáltás riadt fel az egész keresztyén táborból. A szaracén had pedig rémülten hagyta ott köröndbástyáit, amik a tekervényutat fedezték, s rohant maga is a hegytetőnek, igyekezve hamarább elérni az odafenn levő fellegvárat, mint a magyar és szász kereszteshad, mely már a falak előtt állt.
– Nézd – monda Brüniszkáld a süvének –, a hitetlenek hogy tódulnak be a várkapun. Ha mi most odarohanunk, együtt mehetünk be velük a várba, s egy kézcsapással mienk ez az erősség, amit majd hónapokig sem tudunk ostrommal bevenni.
Lebée László azt felelte neki:
– Gondold meg, egy pillanatig. Csapatunk el van fáradva, tikkasztó melegben, páncélostul, harcolva feljönni a Thábor hegy sziklameredekén embernek való dolog volt! De ember az ember! A szomj megöli a vitézséget. Itt pedig nincsen víz.
– Nincsen víz, de van vér! Aki szomjas, igyék abból. Ha elfoglaljuk a várat, ott azután lesz mind a kettő elég.
Lebée Lászlót most egyszerre megszállta a kegyesség szellete:
– Gondold meg, hogy mit tész! Jusson eszedbe a kis feleséged otthon.
– Énnekem most nem jut eszembe más, mint a Boldogságos Szűzanya a hét tőrrel a szívében.
Amíg ők így feleselnek, oldalvást a hegy lejtőjén megharsannak a tárogató kürtök.
Ez a tárogató kürt oly sajátságos fegyverneme volt a magyar harci népnek, ami azt minden egyébtől megkülönbözteté. Mivelhogy minden szittyafajnál az volt a hadakozási taktika, hogy a támadást rendesen ők kezdték; ha erős ellenállásra találtak, akkor egyszerre megfordultak, megfutamodást színleltek, mikor aztán az ellenség utánuk rohant, s eközben erős hadállását elhagyta, sorait az üldözés közben megbontotta, akkor egyszerre megfordultak rá, s a zavarba jött üldözőt közrefogták, eldöngették. Hogy az ilyen fordulatokat egy egész tábor egyszerre, egy akarattal végrehajthassa, szükségük volt olyan kürtökre, amiknek a hangja minden más nemzet fúvószerszámától különbözik. A tárogatónak a fúvójába valami tollat vagy nádat tettek, s annál fogva olyan éles, sikoltó hangokat tudtak azzal adni, hogy azokat mérföldnyi távolban is meg lehetett különböztetni, s ezeknek a hangoknak a dallamában volt a parancsoló üzenet: „Előre! Vissza! Megállj!”
Az ostromló sereg előcsapatját képezte a bal szárnyon a székelyek és szászok egyesült serege Lebée és Henning vezérek alatt, a zöm a magyar királlyal együtt a tekervényutat ostromolta. Azáltal, hogy a merész előhad felhatolt a Thábor hegy magaslatára, a szaracénok kénytelenek voltak futvást odahagyni az alsó vártornyokat, a király seregének csak a kapukat kellett bedönteni, hogy a magyar sereg zöme keresztültörhessen a csinált útra, ahol ott álltak még az útfélen a keresztyének által épített stációk lefejezett szobraikkal. Itt már lóháton is lehetett a hegynek felrohanni. – Endre király, a szent lándzsával kezében, maga vágtatott előre, egész alakját láncszemekből csinált páncél fedte; a lova is ilyen érctakaróval volt bevonva végig. Mellette nyargalt a püspök, a kereszttel a kezében, és az ország zászlóvivője, a fehér zászlóval, amin a Szűz Mária képe volt kihímezve; mögötte nyomakodtak előre a magyar daliák, sastollas kucsmáikról, párducbőr kacagányaikról megismerhetők.
A király mindenütt gázolta az előtte futó szaracénokat, akik utat adtak a gyors magyar lovasságnak, szerteszét oszolva a vigályos erdőben, úgyhogy a király egyszerre ért fel a hegylapályra a futó ellenséggel.
Amint Lebée László diadalt hirdető kürtszavát meghallá a király, jelt adatott a székelyeknek, szászoknak a tárogatóval, hogy álljanak meg.
A királyé az elsőbbség.
Azt a dicsőséget, hogy a szent Thábor hegy erősségének torony ormára a kereszt jelét újra kitűzze, Endre nem engedhette át másnak.
Brüniszkáldnak türtőztetni kellett vitézi haragját.
A király zászlója már előtűnt a cserfák pagonyából, s látni lehetett őt magát, a magasra emelt aranyhegyű dárdával kezében, s fején a koronás sisakkal, hogy hömpölygeti maga előtt a szaracénok futó hadát, kik mind a várerőd hídjára tódulnak; úgyhogy azt a rajta levő hadicsapatok miatt fel nem lehet húzni: keresztyének, mohamedánok össze vannak már keveredve; Istent, Allaht, Krisztust, Mohamedet egyszerre kiáltják a küzdők, s ordítják a halál fájdalmait a világ minden nyelvén. Iszonyú találkozója ez Noé unokáinak. Sem, Cham és Jáfet minden ivadéka itt van; turáni, aramaei, indogermán, ural-altáji, finnugor családok, akiket csak a Bábel tornya kirajzott, összekerültek megint a Thábor tornya előtt, megértetni egymással azt a közös nyelvet, aminek vas van a végén.
Lebée Lászlónak és Brüniszkáldnak tétlen kellett ezt nézni, míg a tárogató folyvást azt parancsolja: „Állj!”
A magyar király már a vártorony hídjáig hatolt. Testőrei kétfelől nyitottak előtte utat kardcsapásaikkal. Azok között volt egy balogsüti vitéz: Iváncs lovag, aki bal kezében forgatta a kardot, s jobbján viselte a pajzst.
A torony hídjánál megszorult szaracénok minden elkeseredett hősi erőfeszítésük mellett sem tudták volna a király csapatját feltartóztatni; hanem a torony lőréseiben voltak felállítva a szaracénoknak azok a veszedelmes pattantyúi, amikkel még a páncélos vitézeket is le tudták ölni. Az ilyen pattantyúnak volt egy erős acéllemeze, amit kerekes géppel hátrahajtottak; elöl pedig volt egy keskeny vályú, s abba elhelyezve egy nyíl alakú kopja; amint az acéllemez elszabadulva visszacsapódott a kopja kiálló nyeléhez, azt oly sebességgel röpíté előre, hogy keresztültört az a legerősebb páncélon és vérten.
Egy ilyen tollas kopja fúródott a király lovának a szügyébe.
A paripa összerogyott, s a királyt a kengyelbe akadt lábánál fogva maga alá szorítá.
Ekkor aztán a szaracénok is, a diadal dühétől fellángolva rohantak ellenfeleikre; a király körül öldöklő tusakodás támadt.
Lebée Lászlónak és Brüniszkáldnak nem kellett most már se tárogatójel, se összebeszélés, egyszerre mind a ketten, ahogy össze valának láncolva, rohantak a király segítségére; nyomukban a székely és szász vitézek.
A királynak ugyan nagy szüksége volt erre a szabadító segítségre; mert a saját híveiben nagyon meghűlt a vér, amint őt egyszerre, a szent lándzsával együtt elbukni látták: azt hitték, hogy elesett.
Jó szerencse, hogy balkézfogó híve, Iváncs lovag, ott volt a közelében, amint egy szaracén vezér, Ben Muszafir, odarohant a királyhoz, ki bal kezére esvén, a pajzsával sem védhette magát, s már a király fejének mérte a szablyáját; a vitéz testőr, suta kézzel úgy vágott a szaracénhoz, hogy annak a feje a lábához esett; s azután kiszabadítva a királyt a lova alól, a saját lovára ülteté fel.
Hogy ez valóban így történt, azt az Iváncs vitéztől eredő Ivánkák armálisaiban meg lehet találni. Ezért kapták a királytól az ősi birtokot Felső-Magyarországon, amelyen az átfolyó patakot ma is „Jordán”-nak hívják, a völgyet, melyet átszel, a „Hebron völgyének”, a temetőt „Golgotának”, s a hegyoldalt „Cédrusok hegyének”: a palesztinai viselt dolgok örök emlékére.
Hanem hogy ebből a veszedelemből a király ép testtel kimenekülhetett, abban a székelyeknek és szászoknak is nagy részük volt, mert az ő döntő rohanásuk szabadítá ki a testőrcsapatot az ellenség sűrűjéből. A királyt a testőrei és a főurak erővel vonszolták el e veszedelmes helyről, míg az előretörő Lebée és Henning lovagok ketten kétfelől a csapóhíd elejét elfoglalták.
Amilyen hosszan ereszté a közös lánc, annyira távoztak egymástól, s az a lánc ércsorompót képzett, amit az ellenség tömege sem bírt általtörni. Aki kettőjüknek közbeesett, az mind meglátta a mohamed paradicsomát: – ha van ilyen a másvilágon.
Lebée László ordítva hívta a vitézeit:
– Előre, dárdások! Utánam, kopjások! Ne féljetek, szászok! Nem sirat anyátok!
Nem is kellett azoknak buzdítás. Feledve volt fáradság, szomj, eltikkadás: bőszült rohammal törtek utat dárdáikkal egész a várkapuig; már a kezükben volt a felvonóhíd lánca, akkor egy átkozott pogány célba veszi Brüniszkáld lovagot a felvont tegezével, s mikor az éppen új csapásra emeli föl a karját, a nyilát odalövi a lovag hóna alá, ahol a páncél vaslemezei egymástól szétnyílnak.
Lebée László érzé, hogy a láncát hátrafelé rántja a süve.
– De megtántorodtál! – mondja neki. – Ért valami?
Brüniszkáld szótlanul mutatott a testéből kimeredő nyíl tollára.
– Meg vagy sebesítve?
– Ne törődjél velem most, süvem – hörgé Brüniszkáld –, kapcsold ki a láncot az övedből. Te törj előre. Be a várba! Diadalra. Engem hagyj itt az én férgeimnek. Nekem meg kell halnom.
– De nem hagylak bizony – kiálta Lebée László. – De nem megyek tovább, míg innen el nem viszlek, ha mindjárt a mennyország kapuja volna is ez itt előttem! Rajta, magyar! Ne hagyd magad! Rajta, székely, rajta, szász!
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
