A rettentő viszontlátás a férj és a nő között
A rettentő viszontlátás a férj és a nő között
Hogy ismerhetett rá? A hajdani délceg daliás alakra, ebben a csontvázzá aszott kísértetben? Minő rémületes kifejezés ez eltorzult vonásokban az állati elbutulásnak! Minő őrjöngő tekintet e kőmerev és mégis tűztől égő szemekben! És az a vigyorgó fájdalom az ajkakon. Mindenki elfutott volna tőle, ha az útfélen találja, mind azok az asszonyok; akik valaha hízelgő szavaira mosolygással feleltek: csak Mária ölelte, csókolta, és beszélt hozzá biztató szavakat: „Én édesem; én szerelmes uram!” – Nem is felelt az rá, talán nem hallotta? Talán nem értette? Talán elfeledett beszélni?
Ki innen, ebből a kínok hazájából! – ott volt a szultán kincstára szemben, tárva-nyitva az ajtó; annyi kincs az övé belőle; amennyit két ember elbír. De ő csak egy kincset bírt magával vinni: azt a másik embert. Felvette ölébe, úgy vitte magával végig az egész hosszú folyosón, odáig, ahol annak a bejáratát egy vas rácsajtó elzárja. Ott letette a kincsét a földre, s elővette a negyedik kulcsot, hogy a rácsajtót kinyissa.
Akkor egy új rémület dermeszté meg idegeit. A kulcs zörgésére a zárt udvarból egy hatalmas hím oroszlán jött elő. Ez volt a börtönök őre.
A megvesztegethetetlen; a lerimánkodhatatlan. Fenyegető mormogással közeledett a vasrács felé, rettentő orcáját a halálra rémült nő felé emelve. Minden idege elzsibbadt a nőnek erre a látványra. A fenevadak szultánja iszonyút csapott a vasajtóra, s kegyetlen ordításával végigdörgé a sziklafolyosót.
Erre az ordításra a nyomorult vázalak felriadt, s sírni kezdett, mint egy gyáva gyermek.
Óh, minő rémkép! Azt a daliát, aki a harcokban elöl járt, a halállal játszva küzdött, így látni, a földön összekuporodva, s a felesége köntösébe rejtőzködve! E látásra Máriának az idegein valami rettentő indulat hevült át; mintha a férfi ereiből elfutott bátorság az ő vércseppjeit szállta volna meg. A düh, az elkeseredés váltá fel szívében a mártírok szenvedő nyugalmát. Az volt az eszében, hogy visszarohan a szultánhoz, akinek ő a szeme világát adta vissza, s aki jutalmul ily csalárd utat enged a szabadulásra. „Menj uraddal együtt, ha az oroszlán elbocsát!” Egy késdöfést ő is megérdemel! – Készen volt már asszonyi alakban a dái áldoát, akinek Horus szánta őt. A hegyek urának bölcse előre tudta azt, kiszámította, mint a mérgezők a halálméreg hatását, hogy amikor az asszony így fogja megtalálni a keresett férjét, akkor ilyen düh fogja szívében a vért felforralni, akkor a legelső késsel, amit kezébe kaphat, megöli a szultánt.
Bizony meg is tette volna. – Hanem az a földön fetrengő nyomorult alak nem ereszté. Az átkarolta a térdeit, és nem engedte őt továbbmenni. Az érthetetlen szavakat makogott, amikből egyszer ez a szó vált ki érthetően: „Isten!”
Ez a szó eszére téríté Máriát. Nehéz szorongattatásában elkezdé énekelni a zsoltárt: „Óh, uram, én segedelmemre állj elő! Ellenségeimet kergesd el!”
A fenevad az énekszóra elhallgatott.
Mária tovább zengé a zsoltárt: „Mondjad azt az én lelkemnek: tégedet én megsegítlek!”
Ekkor úgy tetszék neki, mintha a zsoltár végszavait onnan kívülről egy mély zúgó férfihang visszhangként ismételné: „Tégedet én megsegítelek!”
Az oroszlán erre a hangra rögtön felkapta a fejét, s odafordítá, ahonnan a férfihang jött. A következő percben aztán nagyot ordítva szökött fel a magasba, s aztán lecsapta magát a földre, a pofáját a sziklához dörzsölve, s oroszlánhoz nem illő sírással hentergett alá, s fel az udvaron, míg Mária előtt a rácson kívül a dái áldoát alakja jelent meg.
– Isten küldött tégedet e pillanatban, atyám – rebegé Mária.
– Ő is küldött, de magam is jöttem. Nyisd fel gyorsan az ajtót, míg az oroszlán szeme közé fútt porommal vesződik.
Mária felnyitá a rácsajtót, s a lábainál görnyedő nyomorult alakra mutatott.
– Nézd! Mi lett belőle? Ez az én drágám!
Horus hirtelen vállára kapta Mária férjét, s aztán sietve kirohant vele az udvar kapuján, mely a sziklalépcsőzetre nyílt.
Mária, amint a kapun kívül volt, ahol senki és semmi nem üldözte többé, térdre esett.
– Most ne imádkozz! – dörmögé a dái áldoát. – A másik kapun még eléd kerülhetnek. Siessünk a csónakhoz jutni!
Azzal futottak le a szédítő meredeken.
Mikor a tengeröbölhöz értek, ott Mária legelőbb is az elnyomorodott férjét akarta a Kidron édes vizében megmosdatni.
– Siessünk! Siessünk! – szorgalmazá őt a dái áldoát, odadobva válláról a tehetetlen emberalakot a csónak fenekébe. – Húzd fel a vitorlát! – kiáltá a csónakban ülő fedáira. – Szelünk van. Repüljünk.
S Máriát is siettetve erőltető be a csónakba.
– Itt a szél! Repüljünk.
Nem szél volt az, ami ott jött, hanem vihar. A Libanon hegyei közül alárohanó fergeteg, amilyenben Istennel járó lélek tengerre nem bízza magát.
Mária bámulattal és rettegéssel nézett reá.
– Hiszen te elvégezted, amiért idehoztalak – mondá neki Horus.
– Valóban el. A férjemet kiszabadítottam.
– És Malek Adel szultánt megölted.
Mária még jobban elbámult, s a fejét rázta értetlenül.
– Szót se róla. Akárhogy ölted meg, tied a dicsőség. Első dái áldoát lettél azok közül, akik asszonynak születtek. Nézz vissza a várra. Látod a toronyormán azt a sárga zászlót? Ez azt hirdeti, hogy Malek Adel szultán meghalt. Meghalt abban az órában, amelyben egy szerelmes asszony az ő agyonkínzott férjét a szultán börtönében megtalálta. A többit, hogyan történt, csak az Isten tudja. Meg volt jósolva Malek Adelnak, hogy őt egy galamb fogja megölni. Repülj, galamb, repülj!
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
