VI. Korán érő gyümölcsök
VI. Korán érő gyümölcsök
Eleinte minden vasárnap meghíttak nagyságos urambátyámhoz ebédre; később hívatlanul is eljártam hozzájuk. Amint az iskolából szabadultam, siettem oda.
Ráfogtam magamra, hogy a bátyámat látogatni járok. Abban is találtam mentséget, hogy a művészetben szükséges előmenetelt tennem, s az mindenesetre igen célszerű beosztása az időnek és nagyon jó előcsarnoka a művészetnek, ha én délután öt órától nyolcig Melanie húgom zongorázása mellett keringő és francia négyes dallamokat hegedülök, amihez aztán a társaság többi része táncol.
Mert Bálnokházyéknál majd mindennap volt társaság. Igen változékony arcú társaság, alig tartottam meg emlékemben, kik és mik voltak. Jókedvű fiatalemberek és hölgyek, akik szerettek mulatni. Ott mindennap tánc volt.
Néha aztán még az a szerencse is kijutott részemre, hogy valaki felváltotta Melanie-t a zongoránál, s akkor aztán neki is lehetett egyet táncolni – velem.
Sohasem láttam szebben táncolni, mint ő tudott. Csak úgy libegett a föld felett, s a valcert annyi kellemmel tudta lejteni, ahogy sem előtte, sem utána senki. Nekem ez volt a kedvenc táncom. Ekkor kizárólagosan én voltam mellette; még csak nem is tekinthettünk máshova, mint egymás szemébe. A francia négyest nem szerettem annyira; ott minduntalan másnak meg másnak nyújtja az ember kezét, táncosnét cserél, s mi közöm nekem ezekhez a többi kisasszonyokhoz.
Azt hittem, Melanie húgom szintén nagyon örül annak, aminek én örülök.
Ha pedig, nagy ritkaságból, egy-egy nap nem volt semmi társaság az udvari tanácsoséknál, azért mégis táncnak kellett lenni. Két táncosné, két táncos mindig kitelt a háztól. A szép udvari tanácsosné és Fräulein Matild, a nevelőnő; azután meg Loránd és Gyáli Pepi.
Ez a Gyáli Pepi bécsi udvari ágens fia volt, kinek atyja igen jó barátja volt Bálnokházynak; anyja valaha a bécsi operaszínháznál volt balett-táncosnő, amit én csak később tudtam meg.
Ez a Pepi igen szép fiú volt „en miniature”, a bátyámmal járt egy osztályba, első évi jogász volt, hanem azért nálamnál nem volt magasabb. Minden arcvonása finom és gyermeteg, szája piciny, mint egy kisleányé; – soha életemben ennél a szép szájnál mosdatlanabb rágalmazóval nem találkoztam.
Mennyire irigylettem én e kicsiny ember ügyes társalgását, merész élceit, szabad taglejtését, azt az otthoniasságot, azt az elbizakodást, amivel nők körül tudott forgolódni; én csupa szeglet voltam, az csupa kígyóvonal, akármihez nyúlt, az ügyesen volt téve, akárhol állt meg, az plasztikai szépség volt.
Éreztem magamban, hogy ilyennek kell lenni az embernek az életben, hogy boldog legyen.
Csak azt nem szerettem benne, hogy Melanie-nak is bókokat mondott. Ezt már elhagyhatta volna.
Hiszen vehette észre, hogy én hányadán vagyok vele. Szokása volt neki, hogy a francia négyesben, mikor a szólót táncoló férfias rész az otthon hagyott nőnemű társhoz visszakerül, ő megelőzzön engem, s a körfordulót Melanie-val ő tegye meg. Ezt ő igen jó tréfának tartotta, s én egypárszor elnéztem neki. Hanem egyszer, mikor ugyanezt akarta tenni, megfogtam a karját, s ellódítottam onnan; én csak szintaxista voltam, ő pedig első évi jogász, hanem azért mégis ellódítottam.
Ezzel a hőstettemmel nemcsak magam, de Melanie húgom is meg volt elégedve. Ez este egész kilenc óráig táncoltunk; én mindig Melanie-val, Loránd mindig az anyjával.
Mikor a társaság eloszlott, még lementünk együtt Loránd szobájába a földszintre, Pepi is velünk jött.
Azt gondoltam, hogy itt most verekedést kezd velem. Megverem!
Nem azt tette, hanem kinevetett.
– Képzeld – szólt végigvetve magát Loránd ágyán –, ez a fiú féltékeny rám!
Bátyám is nevetett.
Nevetnivaló is az: egy gyerek, aki féltékeny egy másik gyerek miatt.
Én pedig nemcsak féltékeny voltam, hanem egyúttal lovagias is. Úgy hiszem, olvastam már valami regényben, hogy hasonló gúnyolódásokra így szokás felelni:
– Uram, megtiltom önnek azon hölgy nevét gúnyolódva szájára venni.
Ezen aztán még nagyobbat nevettek.
– Úgy segéljen, kedves fiú ez a Dezső – szólt Pepi. – Meglásd, Loránd, ezzel még sok bajod fog lenni. Ha ez pipázni megtanul, egész Othello lesz belőle.
Ez a célzás elevenre talált. Én még nem élveztem azt a nemes ambróziát, melytől egész emberré lesz az ember; tudják azt igen sokan, hogy a pipaszár az, mi a gyermekkor és férfikor között az elválasztó vonal. Aki már azt az agyarába foghatta, az férfi. Emiatt már engemet sokat csúfoltak.
Purifikálnom kellett magamat.
A bátyám asztalán állt a dohányos döböz, tele török dohánnyal; én minden válasz helyett odamentem, megtöltöttem egy csibukot, meggyújtottam, s elkezdtem azt színi.
– Nono, gyerek, az erős lesz! – gúnyolódék Pepi. – Vedd el tőle, Loránd, nézd, hogy halaványul; most mindjárt elszédül tőle. Én pedig csak azért is szíttam, a füst elkábított, leette nyelvemről a bőrt, de azért ki nem adtam a fogam közül a csibukot, míg fenékig ki nem égett a dohány.
Ez volt első és utolsó dohányzásom.
– Legalább igyál rá egy pohár vizet – monda Loránd.
– Nem kell.
– Eredj hát haza, mert sötét lesz.
– Nem félek az utcán.
Pedig úgy éreztem magamat, mint aki egy kissé részeg.
– Van-e még étvágyad? – kérdezé Pepi csúfondárosan.
– Éppen elég arra, hogy egy ilyen mézeskalács-huszárt, mint te vagy, megegyem.
Loránd féktelenül felkacagott erre a szavamra.
– Mézeskalács-huszár! Ettől ugyan kikaptad.
Én egészen fölmelegedtem arra a büszkeségre, hogy a bátyámat meg tudtam nevettetni.
Pepi pedig ellenkezőleg most már komoly lett.
– Ejh, öreg! (Mikor komolyan szólt hozzám, akkor az volt a címem, hogy „öreg”, máskor „gyerek”.) Sohase félj „te” éntőlem! Ha még Loránd volna rám féltékeny! Nekünk az kell, ami kész. Nem a te kisleányodnak udvarlunk mi, hanem az anyjának. Ha a vén parókás udvari tanácsos a festett bajuszával nem féltékeny ránk, te ne légy az.
Én azt vártam, hogy e gyalázatos rágalomért Loránd legalábbis arra a szép szájára fog ütni.
Ahelyett Loránd csak úgy féldörmögve monda neki
– Ugyan! A gyerek előtt…
Pepi nem hagyta magát rendre utasíttatni.
– Bizony, Dezső pajtás, neked is azt mondom én, hogy sokkal háládatosabb szereped lesz Melanie körül, ha majd elébb férjhez megy valakihez máshoz.
Most már aztán igazán hazamentem.
Egészen idegen volt ez a cinizmus az én lelkem előtt.
Nemcsak a gyomrom, de az egész lelkem föl volt háborodva.
Hogy tudtam volna annak a gondolatnak végtelen súlyát megmérni, hogy Loránd egy nőnek udvaroljon, akinek férje van? Ezt nem láthatta abban a körben, ahol mi nevelkedtünk, soha. Egész városunkban mint százados botrányt emlegettek hasonló esetet talán, csak titokban suttogva felőle, hogy szűz lelkek meg ne hallják; – nem is maradhatott volna az meg utcáinkon, se a férfi, se a nő; hiszen senki sem szólt volna többet hozzájuk.
És Loránd olyan zavarba jött, mikor ezt szemébe mondták előttem! Nem tiltakozott, nem haragudott érte. Óh be végtelenül fájt nekem ez a gondolat!
Nagy szédelegve hazataláltam. Az utcaajtó már zárva volt; a pékbolt ajtajára kellett kerülnöm. Lassan akartam benyitni, hogy a csengettyű el ne árulja jöttömet, de Fromm papa az ajtóban várt.
Nagyon haragos volt. Elállta az utamat.
– Discipulus negligens! Tudod-e, hogy quota hora? Decem! Mindennap kilenc óra utánig kinn csavarogni, hoc non pergit. Scio, scio, hogy mit akarsz mondani. A konziliáriuséknál voltál. Az nekem unum et idem. Nekem itthon tartozol lenni és a leckédet tanulni. A „másik asinus” már dél óta büfflál odabenn, annyi a leckéje, te meg még bele sem néztél; még nagyobb asinus akarsz lenni, mint az? Most semel propter semper megmondom, hogy a karneválnak finis! Nekem táncolni többet ne járj; mert ha még egyszer kimaradsz, majd ego tibi musicabo! Most pergas. Dixi!
Az öreg Márton e megérdemlett leckézés alatt helybenhagyólag mozgatta előre-hátra a bóbitáját, s azután a gyertyával utánam jött, hogy a sötét folyosón szobám ajtajáig világítson, s utánam énekelte ezt a tréfás verset:
„Hab i ti nid gszagt,
Komm um halber Acht?
Und du kumszt mir jetzt um halbe nájni:
Jetzt ist der Vater z’haus, kannst nimmer ájni!”
Komm um halber Acht?
Und du kumszt mir jetzt um halbe nájni:
Jetzt ist der Vater z’haus, kannst nimmer ájni!”
S még utánam kiáltott:
– Prosit, Herr Vicekspan!
Nem volt kedvem haragudni rá. Sokkal nyomorultabbnak éreztem magamat, mint hogy ma valakivel összevesszek. Henrik csakugyan ott büfflált az asztal mellett, s hogy régóta tehette, bizonyítá a csonkig leégett gyertya.
– Szervusz, Dezső – monda jószívűleg. – Ugyan későn jössz, pedig iszonyú sok „labor” vár holnapra. Én már elvégeztem a magamét; aztán, hogy nem jöttél, azt gondoltam, majd le fogsz késni a tanulással, s az írásbeli labort megírtam helyetted. Nézd át, hogy jól van-e!
Meg voltam alázva.
Az a nehézfejű fiú, akire én oly magas lóról szoktam lenézni, akinek játszva készítém el munkáját, melyen ő fejtörve nem bírt végighatolni, most helyettem végzi azt el, amit én elmulasztottam. Mi lett belőlem?
– Pedig valami kedves meglepetéssel is vártalak – szólt Henrik fiókjából valamit kivéve, amit előlem elrejtett a markába. – Nos, találd ki, mi ez!
– Bánom is én, akármi.
Nagyon rossz kedvem volt, fejem az ágynak húzott.
– Már ugyan hogy ne bánnád? Fánny írt hazulról levelet. Neked is írt benne magyarul, édesanyádról ír benne.
E szóra egyszerre magamhoz tértem kábulatomból.
– Mutasd! Add ide; hadd olvasom!
– No, ugye, hogy mégis csak örülsz neki!
Én elragadtam tőle a levelet.
Elöl szüleinek írt Fánny németül, a levél túlsó lapján nekem magyarul. Már olyan előmenetelt tett.
Vajon mit írhatott?
Azt írta, hogy sokat emlegetnek otthon, és én olyan rossz vagyok, hogy nem írok anyámnak levelet, pedig ő most is beteg, s csak az az egy öröme, hogy rólam beszélhet. Valahányszor Fánnynak szülői, testvére levelet írnak, ő azt szokta tenni, hogy néhány sort beleír a felbontott levélbe az én nevemben, s azt odaviszi a kedves jó mamának, s elolvassa neki, mintha én írtam volna: hogy örülnek neki! Nem ismerik még német írásomat, könnyen elhiszik, hogy az enyim. De legyek már egyszer olyan jó, hogy írjak magam is, mert majd egyszer rájönnek a kegyes csalásra, s mind a kettőnkre megharagusznak érte.
Óh, majd a szívem szakadt meg!
Leborultam az elolvasott levélre, és zokogtam keservesen, mint még soha életemben.
Óh, én kedves, egyetlen anyám! Te szent, te mártír, ki annyit szenvedsz, annyit sírsz, annyit aggódol miattam, míg én olyan helyeken járok, ahol a nőket, az anyákat kigúnyolják! Megbocsátasz-e valaha nekem?
Hogy kisírhattam magamat, egészen megkönnyebbült a fejem. Henrik felemelt a földről, mert ott feküdtem a földön.
– Add nekem ezt a levelet – rebegém, és megcsókoltam érte, mikor ideadta.
Sok nagy históriai okmányt széttépett azóta az idő: de ez a levél még most is megvan nálam.
– Most már nem fekszem le. Fennmaradok reggelig, és elvégzem, amit mulasztottam. Köszönöm, amit helyettem írtál, de nem fogadom el, majd megírom magam. Megtanulok mindent, amiben elmaradtam.
– Jó volna, Dezső pajtás, de látod, a gyertyánk leégett; nagymama pedig már alszik, nem kérhetünk tőle másik szálat. Hanem tudod mit, ha csakugyan fenn akarsz maradni, eredj le a műhelybe, ott egész éjjel dolgoznak, mert holnap szombat van: vidd oda a tintát, papirost, könyvet; ott írhatsz és tanulhatsz.
Úgy tettem. Kimentem az udvarra; a kútnál megmostam a fejemet; azután fogtam könyveimet, írásomat, lementem a pékműhelybe, megkértem Mártont, hogy engedjen ott a lámpánál írnom és tanulnom. Márton egész éjjel bosszantott gúnyos ötleteivel, a péklegények taszigáltak, el-elhajtottak a helyemből; dalolták a „dagasztószék” nótáját és egyéb utcavágó dalokat, s én ennyi bosszantás, taszigálás és nótálás mellett reggelig írtam és tanultam. El is készültem mindennel.
Ez az éj, nagyon jól tudom, egyik fordulópontja volt életemnek.
Két nap múlva vasárnap volt; Pepivel találkoztam az utcán.
– No, öreg. Eljössz ma a kis Melanie-hoz? Nagy táncpróba lesz.
– Nem mehetek. Sok tanulnivalóm van.
Pepi nagyot nevetett.
– Jól van, öreg.
Nevetése még csak nem is fájt.
– De hát azután, ha megtanultad az egész világot, csak eljössz?
– Nem. Mert akkor meg anyámnak írok levelet.
Valami jó szelleme megsúghatta ennek az embernek, hogy e szónál el ne nevesse magát, mert olyan pofoncsapást még nem anticipáltak neki jövendő bűneiért, mint amilyet én szántam neki, azért, hogy én csak szintaxista voltam, ő pedig első évi jogász.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
