XXIX. A pók a szögletben
XXIX. A pók a szögletben
Ennek a napnak a déltáján a vén cigányasszony, ki Ciprának szerencsét mondott, besompolygott Sárvölgyi udvarába, s ott künn találva az urat a folyosón, annak köszönheté, hogy a kutyák meg nem szabdalták.
– Szerencsés jó napot kívánok a tekintetes úrnak; minden áldást, ami csak a földön meg a mennyországban van.
Borcsa asszony kitekintett a konyhából.
– Ejh no, ugyan jó, hogy azt is oda nem kívántad, ami a pokolban van! Hát ami a vízben van, cigány! Hal nélkül ne felejtsd az áldást, mert az itt minden héten kétszer kell!
Ki hallgatna Boris asszony élceire?
– Jó napot, hugám! – szólt nyájasan a háziúr.
– Még hugámnak szólítja a rücskös cigányasszonyt! – pattogott a vén gazdasszony. – De nagy az atyafiság, haj!
– No, mi jót hoztál, Marcsa hugám?
– Csókolom kezét, lábát a nagyságos úrnak, a Csicsa prímás küldött, hogy estére eljön a tizenkét muzsikussal; kéri alázatosan előre a borravalót, mert a muzsikusoknak fuvarra kell, – aztán meg – folytatá, hangját egészen tréfás hízelgésre lágyítva – egy kis kocamalackát vacsorára, ha lehetne.
– Jól van, Marcsa hugám – szólt Sárvölgyi úri nyájassággal –, meglesz minden. Gyere el érte estefelé. Kapsz borravalót is, malacot is.
Ez a bőkezű nagylelkűség pedig sehogy sem illett a kegyeskedő ősszokásai közé. A szűkmarkú zsugoriság minden vonásában jogát követelte vissza, s tiltakozott e természetellenes roham miatt.
A cigányasszony kezet csókolt, hálálkodott. Borcsa asszony azonban elvégre eljöttnek látta az időt, melyben kabinetkérdést kell csinálni hasonló oktrojírozások ellenében, s előjött a konyhából egyik kezében egy serpenyővel, másikban egy főzőkanállal.
Kezdé pedig catilinariáját ezen a magyar „quousque tandem!”-en:
– Ugyan, az ördög bujdossék a ti telhetetlen gyomrotokba! Mikor teltek már be egyszer? Mikor hallom már azt egyszer tőletek, hogy: jóllaktam, nem kell több! A tekintetes úrhoz sem tudom, mi ütött, amióta felcsapott fiatal házasnak, hogy jobb kútba nem tudja hányni a jövedelmét, mint hogy a cigányokat tömi meg vele?
– Ne hallgass rá, Marcsa – szólt csendesen a kegyes úr. – Már őneki ez a szokása. Gyere el estére, megkapod a malacot is.
– Malacot! – rivallt közbe Borcsa asszony, s reszketett a főkötőnek minden fodra fején, úgy rázta. – Szeretném tudni, hol vesznek itten ma malacot! Mintha nem mind felvendégeskedték volna már, amit a két emse kocázott.
– Van még egy – szólt Sárvölgyi hideg nyugalommal, hátrafelé fordítva két szemét anélkül, hogy a fejét mozdítaná, úgyhogy a két szemfeketéje szinte eltűnt szempillái alatt. – Akad még egy valahol.
– De isz azt az egyet nem adom! – protestált Borcsa asszony, s most már ökölre fogta a serpenyőt, tele forró rántással. – Valamennyi sátoros cigánynak az apja lelkéért sem adom! Az én bejáró tarka kocámat, aminek a fülét én csipkéztem ki, hogy száz közül is megismerjem; az én kis kezes malacomat, akit én neveltem fel tejen, kenyérmorzsán, de isz abból nem esztek! De isz azt oda nem adom!
– Elég, ha én odaadom – szólt szúrósan Sárvölgyi.
– Mit, a tekintetes úr adja oda? Hát nem nekem ajándékozta egyszer kicsiny korában, mikor még akkora volt, mint egy kesztyű? Most vissza akarja tőlem perelni?
– No, csak ne lármázz: adok helyette másikat, kétakkorát!
– Nem kell nekem se nagyobb, se másik; nem vagyok én se kupec, se csiszár! Nekem a magam kocája kell; az egész csordáért nem adom oda, akit én tejen meg kenyérmorzsán neveltem fel; magam szájától vontam meg a tejecskét, magam szájával rágtam meg neki a kenyeret. Úgy hozzám van már szokva, hogy a hívásomra akárhonnan előjön, s rángatja a kötényemet, úgy játszik velem. Olyan okos, mint egy okos gyerek: mintha nem is malac volna.
Borcsa asszonyt a rívás is elővette. Mindig voltak ilyen kezes állatjai, mint szoktak vén cselédeknek, akik senkivel sincsenek már jól az egész világon, aztán egy-egy tyúkot, egy megevésre szánt háziállatot magukhoz szoktatnak, s annak az életét olyan mesterségesen, oly furfangosan védelmezik; nem engedik megölni, rejtegetik, eltüntetik; míg végre a kegyeleteket nem ismerő szívtelen gazda kimondja az ítéletet, hogy nyársra kell kerülni a kedvencnek is. Hogy megsiratják akkor! Dehogy tudnának belőle egy falatot megenni a szegény, bohó, vén, házsártos asszonycselédek!
– Ne prézsmitálj, Borcsa! – riadt fel, tekintélyét súlyba vetve, Sárvölgyi úr. – Amit és parancsolok, azt teszed. A malacot meg kell fogni és odaadni a Marcsának.
A malac ott őgyelgett az udvaron, nem sejtve veszedelmét.
– De isz én ugyan meg nem fogom! – pattogott Borcsa asszony.
– Majd megfogja a Marcsa.
A cigányasszony nem mondatta ezt magának kétszer; hanem hirtelen lekapva karjáról füles kosarát, leguggolt, s elkezdte azt rázogatni, bizonyos igéző mondatot hallatva, mely ilyenformán hangzik: „Poca, poca, neh, neh!”
De Borcsa asszony sem vala rest; amint e merényletet észrevevé, ő is elővette az ellenvarázslat igéjét: „Hüccs ki, te! Hüccs innen, te”, s serpenyővel, főzőkanállal iparkodott védencét elriasztani a veszély közeléből; dacára Sárvölgyi toporzékolásának, ki az ellenkezésben világos parancsa meghiúsítására intézett törekedést látott.
A két vénasszony aztán elkezdte a malacot előre-hátra kergetni az udvarban; egyik csalogatva, másik hussogatva; amiből igen csinos lárma kerekedett.
De íme ilyen az örökbe fogadott malacok hálátlansága! Az ostoba koca, ahelyett, hogy jóltevője szavára hallgatott volna, el-kifutván a kerti paréjbozótok védő tömkelegébe, a csábító hívását fogadta meg, s feltartott orral ügetett a rázott kosár felé, megtudandó, vajon mi lehet abban.
A cigányasszony menten elkapta a hátulsó lábát.
Borcsa asszony visított, Marcsa asszony röhögött, a malac pedig még jobban visított.
– Öld le mindjárt, hogy ne ordítson! – kiálta rá Sárvölgyi úr.
– Micsoda csúnya lárma ez egy malac miatt!
– Meg ne öld! Ne ríkasd, amíg én hallom! – kiáltott dühtől rekedten Borcsa; s aztán visszafutott a konyhába, ott eldugta a füleit párnájába, hogy ne hallja, mikor kedvenc malacát megölik.
Mikor aztán nem hallotta többé ártatlan pártfogoltja visítását, kijött ismét, végképp feldúlt fejékezettel s féktelen fúriával odaállt Sárvölgyi elé; a cigányasszony nevetve mutatott a megölt ártatlanra.
Borcsa asszony pedig azt mondá lihegő dühvel Sárvölgyinek:
– Fukar adta; – fukar visszavette; – fukar ebadománya!
– Ejnye, semmirekellő! – kiálta fel a kegyes úr – hogy mersz te, cseléd létedre, nekem ilyet mondani?
– Mátul fogva nem vagyok az úrnak cselédje, tudja? – szólt indulattól reszketve a vén gazdasszony. – Itt a főzőkanál, itt a serpenyő: főzze meg magának az ebédjét, mert a felesége még annyit sem ért hozzá, mint maga. Nekem a szomszéd faluban lakik az uram, akit elhagytam fiatal korában, mert mindennap megvert kétszer, most visszamegyek ehhez a derék, becsületes emberhez, hadd verjen meg mindennap háromszor.
Borcsa asszony valóban nem tréfált, amit azzal bizonyított be, hogy hirtelen összekötötte az ágyát, előhozta a tulipános ládáját, felrakta mindenét egy talyigára, s tolta kifelé, azt sem mondva, hogy „befellegzett”.
Sárvölgyi úr e tömeges mandátumletevést a tények hatalmával szándékozék meggátolni, megfogván Borcsa asszony karját, hogy visszatartóztassa.
– Itt maradsz, nem mehetsz! Egész évre vagy szegődve. Egy krajcárt sem kapsz, ha elmégy.
Hanem Borcsa asszony az első konfliktusnál bebizonyítá, hogy az övé a majoritás, kirántván karját Sárvölgyi kezéből hatalmasan.
– Nem is kell – monda, talyigáját tovább tolva. – Amit a béremből benn akar fogni, tessék! Maradjon az úrnak – koporsószegre!
– Mit? Te átkozott boszorkány! – rivallt rá Sárvölgyi. – Mit mertél nekem mondani?
Borcsa asszony már kívül volt az utcaajtón. Visszadugta tehát a fejét, s ekként tört ki:
– Nem jól mondtam! Nem azt kellett volna mondanom. Maradjon hát itt, amit elhúz tőlem – egy kötélre!
Sárvölgyi dühösen szaladt be a szobájába botért; de mire kijött a bottal, már akkorra Borcsa asszony messze az utca túlsó oldalán tolta egykerekű járművét, s nem lett volna ildomos vállalat egy tisztes férfiúnak az egész falu láttára utána iramodni, s az utca közepén kétséges kimenetelű párharcot kezdeni a dühödt amazonnal.
A legközelebbi falu nem volt messzebb egy talyigatolásnyinál Lankadombhoz; hanem azért amíg odáig eltolta a talyigáját Borcsa asszony, elég ideje volt a mérget főzni magában.
Mert hogy az ilyen kudarcot valakinek ingyen odaajándékozzák, az minden emberi lélektanon kívül eső lehetőségnek tekintendő.
Amint szülötte falujába megérkezett, egyenesen behajtott hajdani ura udvarába.
A vén Kólya már a talyiganyikorgásról ráismert a feleségére, s bámulva dugta ki a fejét a konyha rácsajtaján.
– Te vagy az, Borcsa?
– Én hát; látja kee, ha szeme van.
– Hát visszakerültél?
Borcsa asszony minden válasz helyett ráordított az urára:
– Fogja meg kend ezt a láda fülét, aztán segítse becepelnem. No, fogja meg kee, no! Azt gondolja kee, hogy a kee szép csurgóra álló bajuszát bámulni jöttem ide?
– Hát miért jöttél egyébért, Borcsa? – szólt nagy flegmával az öreg, s még csak a kezét se vette elő a háta mögül.
– No mármost kend megint össze akar veszni velem; látom; hát csak essünk át rajta szaporán, vegye elő kend a csáti botját, verjen végig; aztán beszéljünk okosan!
Erre aztán csak megszánta Kólya uram a feleségét, s segített neki a cókmókját becipelni.
– Nem vagyok már olyan verekedő, Boris – biztatá aztán odabenn az asszonyt –, amióta belső emberré lettem, nem bántok senkit. Bakter vagyok.
– No, annál jobb; ha hivatalbeli ember kend, hát legalább kendnek is elmondhatom a bajomat, ami idehozott.
– Hát csak baj kergetett ide?
– Az hát. Megloptak, kiraboltak. Elvitték egy sárgavirágú cickendőmet, a tarka zsaliruhámat, egy piros gyerehaza kendőt, amit éppen kendnek szántam, három vég négynyüstös vásznamat, egy honi-rokolyámat, egy ezüstkeresztes olvasómat, tizenkét lázsiás talléromat, tíz darab aranyamat, huszonkét pruszlikra való ezüstgombomat, négy pár ezüstcsatomat meg egy csipkézett fülű tarka nyolchetes malacomat…
– Hüh! – förmedt fel ennyi kárvallás hallatára Kólya uram. – Ez nagy sor. Aztán ki lophatta el?
– Nem más, mint az az átkozott Marcsa cigányasszony, aki itt lakik ebben a faluban.
– No, majd kérdőre vonjuk, mihelyt előkerült.
– A bizony. Az járt ott, míg én kinn gyomláltam a kertben; ott ólálkodott, meglopott, kirabolt.
– No iszen majd lefülelem, csak idejöjjön.
Abból az egész tolvajlásból ugyan egy szó sem volt igaz, de Borcsa asszony így okoskodott:
„Kerülj elő csak, te cigányasszony, azzal a csipkézett fülű malaccal; kapják meg csak nálad, majd beültetnek a hűvösre, majd kikérdezik, hova tetted a többit. Akár derül ki, akár nem az ártatlanságod, a malacpecsenye azalatt ehetetlenné válik, mégsem jut a ti gyomrotokba. Mondhatod te, hogy így kaptad, úgy kaptad ajándékba, senki sem fogja elhinni, s olyan urat, mint Sárvölgyi, nem parancsol ide a szolgabíró azért, hogy temelletted tanúskodjék.”
Kólya uram tehát bele hagyta magát lovaltatni a felesége haragjába, s még maga ment el a szolgabíró hajdúit értesíteni, ki ott a faluban tartá székhelyét.
Alkonytájon Kólya uram a falu végén állván lesben, megsejté a cigányasszonyt, amint Lankadomb felől jött ballagva, s nagy füles kosarát féloldalra görbülve cipelte, mint aki valami nagy terhet visz a karján.
Kólya uram nem szólt neki semmit, csak hagyta elmenni maga előtt, csak úgy kísérte a túlsó oldalán az utcának, amíg a piac közepére nem ért, ahol éppen akkor sok jövőmenő volt, akiket a felesége tartott messze földről hozott friss pletykabeszéddel.
– Állj meg, Marcsa! – kiálta itt Kólya uram, útját állva a cigányasszonynak.
– No hát mi kell? – kérdé az vállat vonítva.
– Mi van a kosaradban?
– No hát mi volna? Egy jámbor malac van benne, amiből te nem fogsz enni.
– Ugyan ugye? Nem csipkés füle van annak a malacnak?
– Ha csipkés, csipkés; ha nem csipkés, akkor se neked nem csipkés.
– De könnyen beszélsz! Hadd lássam azt a malacot!
– Lásd no: aztán vakulj meg! Sohasem láttál még ilyen állatot? Hát nézd meg!
A cigányasszony feltakarta a kosarat, melyben szépen hasra fektetve nyugvék a boldogtalan áldozat, csipkés füleit hegyesen meresztve föl most is.
Ezalatt többen kezdtek a feleselők körül csoportosulni.
Borcsa asszony közéjük rontott.
– Ott van! Az az! Ez volt az én malacom!
– Tied volt ám a török császár lovának az árnyéka. Elmenj már; ne nézz rá olyan nagyon, mert még rácsudálsz, s olyan lesz a fiad!
Erre hahotázni kezdett a csőcselék, mely a gorombaságra mindig kész nevető.
A nevetés aztán igazán dühbe hozta Kólya uramat; megkapta a sokszor emlegetett malac két hátulsó lábát, s mielőtt a cigányasszony megakadályozhatta volna, ki is rántá azt a kosárból.
De nagyon megjárta vele, mert a malac sokkal nehezebb volt, mint hasonló fajrokonai szoktak lenni ilyen idős korukban; úgyhogy Kólya uram a földhöz koccintá a nemes állat orrát.
És íme e koccanásra – egy lázsiás tallér gurult ki a malac szájából.
– Ohó! – Itt vannak a tallérok is!
A cigányasszony e szóra elveté kosarát, s futni kezdett a tömeg közül. Mikor elfogták, körmölt, harapott, úgy akart menekülni, míg aztán kezeit hátrakötötték.
Kólya uram magánkívül volt bámulatában.
Abba a malacpecsenyébe egész halmaz ezüstpénz volt bevarrva. Sok, sok ezüstpénz.
Ezt már Borcsa asszony maga sem érté.
Hogy ő vaktában ilyen „igazat hazudott”!
Ezt föl kell jelenteni a szolgabírónak!
Kólya uram nagy népkísérettel beszállítá Marcsát a szolgabírói lakba, ahol a hajdúk, amíg a szolgabíró hazaérkezik a határjárásból, megkötözték a vétkest, s becsukták egy sötét kamarába, melynek csak egy szűk, arasznyi ablaka volt a tyúkudvarra.
Mire aztán a szolgabíró éjféltájon hazaért, akkorra a cigányasszonynak csak hűlt helye volt. Azon a szűk nyíláson ki tudott bújni, és odább állt.
A szolgabíró a corpus delicti láttára maga is abban a véleményben volt, hogy ha ez a malac csakugyan Borcsa asszony jószága volt, akkor a pénznek, mely annak belsejébe volt rejtve, szinte Sárvölgyi házától kellett előkerülni. Itt valami nagyobb rablási eset foroghat fenn. Mindjárt rendeletet adott, hogy hat pandúr induljon el lóháton Lankadomb felé; ő maga előfogatot rendelt magának, s néhány perccel a pandúrok elindulása után útban volt esküdtjével és hajdújával a nyomukban.
A pók ott ült a szögletben már.
Amint az éj leszállt, Sárvölgyi sietteté az asszonyokat, hogy menjenek aludni, holnap utazni fognak Pestre, korán kell ébredniök.
Mikor minden elcsendesült a háznál, maga körüljárta az udvart, bezárta az ajtókat; odabenn is minden szoba ajtaját külön bezárolta.
Azután sorba rakta asztalára fegyvereit; két puskát, két pisztolyt és egy vadászkést.
Kötve kell hinni a komának! Hátha Kandúrnak étvágya támad evés közben az áldozat után a feláldozót is felfalni? Tizenkét rabló közelléte még szövetségesnek sem biztató. Az éji őr elkiáltotta már a tizenegyet: „Nincsen írva homlokodra, mire virradsz fel holnapra!!!” Sárvölgyi ablakához ült.
Az ablakokat az utca felől vastáblák védték, egy gömbölyű nyílással középen, amin át ki lehetett az utcára tekinteni; az is elzárható volt.
Sárvölgyi kinyitá az ablakszárnyakat, hogy jobban hallhasson, s várta a szörnyeket, miket ez éjszaka szülni fog. Csendes, meleg tavaszutói éjszaka volt.
Az egész természet alunni látszott, még a falevél sem mozdult a meleg éjjeli légben; csak néha hallatszott valami elsuhanó hang, mintha álmában végigborzadna erdő, mező, s egy hosszú sóhaj végigzizegtetné a nyárfák hegyeit, elenyészve a lankák náderdejében.
Egyszer aztán elkezdtek az ebek faluhosszant rútul üvölteni. Az ebugatás különben olyan altató hang; hanem mikor az éber házőrző állat valami rosszat érez, s hosszú, síró üvöltésre változtatja hangját, az nyugtalanságot, aggályt költ az emberben is.
Csak a pók a szögletben örül e vészhangnak. Most közelítenek!
Az ebvonítás sokáig eltart; míg aztán egészen elcsendesül az is, s ismét oly méla éjszaka lesz, melyet még a szellő sem zavar. Csak a fülemülék zengnek össze a távol és közel kertek bokraiban, ez édes, ábrándos dalnokai az éjszakának.
Sárvölgyi hosszú ideig hallgatózott, de nem a csalogánydalra; mi fog történni már?
Ekkor az éji csendet egy rémes sikoltás hasítja át.
Mint mikor éjjel egy leány szemközt találkozik a kísértővel. Perc múlva újra az a sikoltás: még rémesebben, még fájdalmasabban.
Mint mikor egy leány keblébe kést döfnek.
Azután két lövés hangzik, s rá egy káromló ordítás.
Mindez éji hang a Topándy-kastély felől jő.
Erre aztán sűrű lövöldözés támad; zajos káromkodással vegyítve.
A pók a szögletben összerezzen. A hálót megzavarták. Az orozva támadás nem sikerült.
Hanem hiszen sokan vannak; kettőt le fognak győzni.
A népség nem mer segítségre menni, ahol úgy fütyölnek a golyók.
Majd ismét gyérül a lövöldözés, más hangok hallatszanak.
A fejszeütések a nehéz ajtón; a csákány döngése a kőfalon, csak néha-néha szól közbe egy lövés, melynek villanása nem látszik az éjben. Bizonyosan az ajtón be- s az ablakból kilövöldöznek; azért nem látszik a lobbanás.
De milyen hosszan tart ez!
Amíg el tudnak bánni ezzel a két emberrel! Egy egész örökkévalóság!
Sárvölgyi gyér haja hegyéről a forró izzadság csepegett alá. Mégsem tudtak bejutni? Hogy nem bírják betörni az ajtót? Most egyszerre két fényes lobbanás világítja meg egy-egy pillanatra az éjt, s rá két hatalmas dördület, aminőket csak a drága damaszkcső ad. Egészen kiismerni a tompa, taszító dörrenést a többi pattogó puskaropogásból, mely rögtön rá következik.
Mi ez? Künn a szabadban verekednének tán? Kijöttek volna az udvarra? Segítséget kaptak volna valahonnan?
A fegyverropogás néhány percig tart még, közbe újra hallani kétszer azt a kiváló dördülést, s azután egészen csendes lesz minden.
Végük volna már?
Sokáig semmi nesz távol és közel.
Sárvölgyi nyugtalan várakozással nézett és hallgatott. Szemeivel az éjszakán keresztül akart hatni, e zsibbadt csendből hangokat akart ellesni. Odatartá fülét a vastábla nyílásához. Valaki megkopogtatta a vastáblát onnan kívülről.
Felriadva tekinte oda.
A vén cigányasszony volt ott; a fal mellé lapulva jött észrevétlenül idáig.
– Sárvölgyi! – szólt a cigányasszony erőszakolt suttogással. – Sárvölgyi! Hallod-e? Megkapták a pénzt. A szolgabírónál van. Vigyázz!
Azzal oly észrevétlenül, mint idáig jött, ismét eltűnt.
Sárvölgyi testén egy perc alatt faggyá lett a veríték. A láz összevacogtatá fogait.
Amit a cigánynő mondott, az halálijedség volt rá nézve.
A legközvetlenebb bizonyíték a hatóság kezében; hamarább, mint a rémtett végre volna hajtva, az intéző kéz már el van árulva.
S talán a borzasztó mészárlás éppen e pillanatban megy végbe? Most kínozzák őket! Most töltik rajtuk a sebzett fenevadak pokoli bosszújokat! Most tépik őket ízenként széjjel! Most keresgélnek vértől csepegő ujjakkal az iratok között, hogy az ötpecsétes levelet megtalálják!
És már e percben mindén el van árulva!
A lázhideg rázta minden tagját.
Miért ez a nagy csendesség odakünn?
Mi titka van e szörnyű éjszakának, amit úgy elhallgat?
Most egyszerre egy vadállati üvöltés szakítja félbe a csendet. Nem, nem állat az. Így csak ember tud üvölteni, kit a kín veszett fenevaddá változtatott át, s ki fájdalomdühében elfelejtette az emberi hangot.
Az ordítás elébb a távolban hangzik, a kastély kertje felől, de egyre közelít, s az üvöltő hanggal együtt egy rémalak is fut errefelé az utcán végig, hanyatt-homlok rohanva.
Valóban rémalak.
Egy ember, aki tetőtül talpig fehér.
Minden viselő ruhája, kezének minden ujja fehér; minden hajszála, szakálla, bajusza, egész arca fehér, fénylő, világító fehér, s amint fut, minden lábnyoma fehér marad utána. Lélek ez?
A rém ordítva rohan Sárvölgyi ajtajáig, ott a kilincset megragadja, ádáz, dühödt hangon kezd el ordítani, az ajtót rázva: – Bocsáss be, bocsáss be! Megveszek! Meghalok!
Sárvölgyi arcát a rémület görcse az elkárhozottak képeihez tevé hasonlóvá.
Ez Kandúr hangja! Ez Kandúr alakja! De ily fehéren!
Mezítelen lelke ez talán egy pokolra menőnek?
A rémalak egyre zörgetett az ajtón, s nyavalyogva kiabált:
– Bocsáss be! Bocsáss be! Adj innom! Megégek! Förössz meg olajban! Segíts levetkőznöm! Meghalok! A pokolban vagyok! Segíts! Húzz ki belőle!
Utcahosszant hallhatják, amit kiáltoz.
Azután elkezdett a kárhozott lélek átkozódni, s öklével verte az ajtót, hogy nem nyitották ki előtte.
– Verjen meg a mirigy, átkozott orgazda, te! Kizársz, nem eresztesz be! Beletaszítottál a pokolcsávába, s benne hagysz! Leég rólam a bőröm! Megvakulok! Verjen meg a fekélyes dögvész!
A kínlódó alak erőszakosan tépte le magáról öltönyét, mely mint a Nessus-ing égette tagait, s eközben kezébe akadt a rejtett ezüstpénz, mit Sárvölgyitől kapott.
– Vessz meg pénzeddel együtt, amit adtál! – hörgé, a kapuhoz vágva marokkal a pengő tallérokat. – Nesze az átkozott pénzed: szedd fel!
Azután odább tántorgott a kerítésbe kapaszkodva, s fájdalmasan üvöltött:
– Segítsetek! Segítsetek rajtam! Egy marék ezüstöt egy pohár vízért! Csak addig hadd éljek, míg ezt a cinkost is magammal ránthatom. Segíts! ember! segíts!
Sárvölgyi minden idegét a halálzsibbadás állta el.
Ha ez a rémalak nem „lélek”, úgy sietni kell, hogy mentül elébb azzá legyen.
Ez mindent elárul. Ez a végveszedelem. Énnek nem szabad élni.
Az ablakból nem láthat reá. Talán, ha kinyitná a táblákat, lelőhetné fegyvereivel.
Zsivány volt: ki vehetné kérdőre, miért lőtte agyon? Önvédelemből tette.
Csak a kezei ne reszketnének olyan nagyon!
Lehetetlen, hogy pisztollyal eltalálja őt, ha csak homlokára nem illeszti a csövet.
Kimenjen-e hozzá?
Ki merjen-e menni, hogy szemközt álljon e kísértettel? El merje-e hagyni a pók hálója szögletét?
Amíg magában tétovázik, amíg tusakodva méri át az ajtótól az ablakig és ismét vissza a tért, az utcán új robaj hangzik három lovas jő vágtatva a faluvégről, kikben Sárvölgyi a megye pandúrjait ismeri meg egyenruháikról.
S arra elkezdik a harangokat félreverni, a kapukból előjön a népség vasvillákkal, dorongokkal fegyverkezve; lármás csoportok támadnak, azok közepett egy-egy megkötözött alak, kit ütlegekkel taszigálnak előre: a rablókat összefogdossák.
A csata végképp el van veszve.
A főbűnös látja magára gördülni az egész nagy, rohanó lavinát, és nincs ideje már hova menekülni előle.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
