V.
V.
A kis inas, a Sánta Laci zavarta meg a jelenetet. Jött tudtul adni, hogy az ebéd fel van szolgáltatva.
A kövér Lizettnek nem kellett soha utasítás. Ha vendég állt a házhoz, az ő gondja volt az ellátás. Ma még a szomszéd kastély úrnője előtt is ki kellett tennie magáért. Katalin bámult a jó ízlésen, az egyszerű, de a tisztaságban fényűzésig menő háztartáson, s ezt nem is hallgatta el Marie előtt.
– Ez nem az én érdemem, hanem Lizetté; én nem értek semmi háztartáshoz.
– Ki az Lizett?
Marie nem tudta ezt neki megmondani. Lajosra nézett.
– Ő egy igen kedves barátomnak az özvegye, az én jó Henrymnek, akit tavaly temettem el. Ő viszi a házam gondját.
– Őt is magunkkal fogjuk vinni? – szólt, félig ajánlva, félig kérdve Katalin. – Mert hiszen – szólt Lajosra mosolyogva – ön nem fogja azt kívánni, hogy ebben a házunkban lakjunk, ha összekelünk?
(Igaz, hogy ez is az ő háza volt: a vőlegény nem mondhatta, hogy a „maga” házába viszi a menyasszonyát).
Lajos zavarba jött a felelettel.
Az alispán segíteni akart rajta, s joviális tréfával szólt közbe:
– Nem olyan hamar megy az, türelmetlen menyasszonykám! Innentúl még a harmadik kihirdetés napját legalább be kell várni; az pedig három vasárnap.
– Hiszen – szólt szemlesütve Katalin – meg lehet azt rövidíttetni – diszpenzációval.
– Hahaha, szeretetreméltó angyalkám; milyen jó adomát tudnék én erre most mondani! De csak nem mondom el. Könnyű volna az a diszpenzáció, ha egy akadály nem volna: a hitkülönbség. Ha az egyik pap megadja, a másik megtagadja. A gróf katolikus.
… – Hát hiszen én is az vagyok – suttogá Katalin.
– Hogy lehetne az? – kérdé Vavel Lajos elbámulva. – Hisz én önt mindig a protestáns templomba láttam járni távcsövemen át.
– De mióta a távcsövet elcsaltam öntől, s ön nem leskelődhetik többé utánam, azóta hitet változtattam.
– Mikor? És miért?
A szép hölgy habozott.
– Hát amikor „így” látott ön maga előtt – és – azért! rebegé, s a nyakára csavart bajadért hirtelen felvetette a fejére, hogy az egyúttal lángba boruló arcát is eltakarta.
Most Marie ragadta meg a legombolyodó eszme fonalát:
– Te voltál a lefátyolozott hölgy, aki egy napon elfoglaltad a helyemet a kocsiban Lajos mellett?
– Te megláttad azt?
– Igen.
(Lajos jól sejtett!)
Most azután lehetetlen volt el nem mondania Marie előtt mindent, amiben ő volt legjobban érdekelve. A mendemondát Barthelmy Ange felől.
– Hogyan? – kiálta fel Marie: énrólam azt hitték, hogy én Barthelmy Ange vagyok? Hogy én Lajosnak kedvese vagyok?
S ezt oly halálra nevettető gondolatnak találta, hogy elkezdett kacagni, s utoljára le kellett neki ülni a földre, ahogy kisleányok szoktak, mikor nagyon utoléri őket a jókedv.
S használt neki ez a felzavarás. Utána sokkal elevenebb szín áradt el az arcán.
– Mondd csak tovább; mi lett belőle, kérlek! – Hát Lajost ilyen rossz embernek tartották!
(Még Lajos rossz hírén sopánkodott!)
Elmondott neki aztán Katalin mindent végtől végig. Egész odáig, hogy: „ez a hölgy az én jegyesem!”
Itt elhallgatott.
– No! És azóta már elmúlt egy ősz, egy tél, egy tavasz, egy nyár, megint egy ősz, megint egy tél. És ti mégsem lettetek egymáséi. Miért volt ez?
Katalin nem tudott mit felelni.
– Én kitaláltam, ugye, – szólt aztán Marie, Lajos szemébe odavágva szemével. – Ő is azt hitte, hogy én Lajosra nézve vagyok valaki. – S Lajos nem mondhatta meg neki, hogy ki vagyok?
– Ad animan! – kiálta fel az alispán. – Beillenék vizsgálóbírónak, oly consequenter dedukál!
Lajos erre elővette a tárcáját, s kikeresett belőle egy összegyűrt levélkét.
Marie ráismert arra.
– Átadhatom most neki? – kérdé mosolyogva Marie-tól.
– Te megtartottad azt? Óh, add oda Lajos. – Olvasd kicsi anyám. Neked szól az. Nem tudtalak másként címezni, csak így!
Amint Katalin elolvasta ezt a kis levélkét, a két szemébe szökkent a könny; arca elkomorodott: egész tekintete elárulta, hogy minő mélyen elgondolkozott afölött; fejét lehajtá a levél fölé, mintha újra meg újra el akarná azt olvasni.
– Ő ezt még tavaly akarta önnek lopva elküldeni, tudtomon kívül – monda Lajos.
– S ő azt kiragadta a kezemből – folytatá Marie – haraggal, erőszakosan, s bezárt miatta büntetésül.
– Ah, hiszen ha egy évvel hamarább jön a mai örömhírrel az én legdrágább barátom, Görömbölyi alispán („Akit az első találkozáskor ki akart ön dobni az ablakon”, – veté az közbe), akkor nem lett volna ez év az elveszett napok tárháza rám nézve.
– No hát ha önnek ez oly nagy örömhír – szólt az alispán – akkor üssük össze poharainkat a mi kedves hazánkért. Vivát! A mi szeretett királyunkért! Vivát! – A mi szeretett királynénkért. Vivát!
Vavel Lajos összecsörrenté poharát: s a két hölgy is odaérteté a maga kristálykelyhét az áldomásra.
– És most még egy vivát az én királynémra! – kiálta Vavel, felhevült fejjel, magasra emelve poharát. – Éljen soká és dicsőségesen, s vesszen el, aki ellensége, mind! (Hogy szikráztak a szemei vadul!)
– Az Istenért, Lajos! – sikolta fel Marie. – Nézd, Katalin rosszul lesz!
A szép hölgy arca olyan lett, mint az átlátszó viasz; szemei megtörtek, feje lehanyatlott a kerevet támlányára.
Lajos, Marie odaugrottak hozzá. „Látod, megijesztetted őt!
– Ne rettenj meg – szólt Lajos –, futó baj az: majd elmúlik.
Már ő egyszer hozta őt ily állapotban öntudatra: gyakorlatában volt. Néhány perc múlva a szép hölgy ismét felnyitá szemeit s eszméletéhez tért. Erőszakolta a mosolyt még mindig halavány arcára. Összeborzongott. S újra nevetett.
Lajos vízzel kínálta.
– Ejh, nem kell víz – suttogá –, hiszen áldomásra hívtál fel. Arra bort kell inni. – S aztán felvette reszkető kézzel a poharát. Akire te köszöntél, én is arra köszöntök. – Az én kedves kis leánykámat, az én jó Marie-mat, éltesse Isten!
– Így szép az, így – helyeslé Marie. – A „te lányod”, a te „Marie-d”, ellenségeire lehet aztán azt mondani, hogy „vesszenek el!” azok nincsenek sehol.
… – Nincsenek! – rebegé a hölgy, s keblére ölelte az ifjabb leányt. S senki sem tudta kitalálni, hogy miért zokog.
Az alispán, ki a fiatal hölgyek múlékony változásait nem tartotta valami nagy veszedelemnek, jónak látta egy kedélyes megjegyzéssel visszaadni a derült színezetet a társalgásnak.
– Hanem az igazán nagyon szép volt a bárónőtől, hogy amidőn a grófot eltiltá a közeledéstől, azalatt kész volt azt az áldozatot előre meghozni, hogy a hitéből kitérjen, s ezt az akadályt jó előre elhárítsa. Mármost mégis nagy kedvem volna elmondani azt az adomát arról az egyszeri leányról…
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
