A harap-csók
A harap-csók
A komornyik az előszobában volt. Mondám neki, hogy a grófnő kívánatára itt fogok éjszakára maradni a kastélyban. – Már utasítva volt; a lovaimat kifogatta s az úti neszesszeremet felhozatta a szobába, ahol alunni fogok.
– Nem parancsol teát? – kérdezé tőlem.
– Köszönöm. Nem kérek. Hanem nagy hálára lennék lekötelezve, ha nyerhetnék egy kis meleg vizet – borotválkozáshoz.
– Rögtön foga hozni a szobaleány.
Elhatároztam magamat, hogy megborotválkozom. – Adieu, kedves szakállam: köszönöm, hogy eddig szolgáltál. Nincs már rád szüksége se törhetlen elveinknek, se féltett nemzetiségünknek, se veszélyeztetett vallásunknak. A mai szent naptól kezdve nem vagyok „nagy férfiú”, hanem doktor.
Elébb azonban azt a háromhetes bozótot le kell nyírogatni ollóval, mert a borotva beletörik. – Mikor a tükör elé ültem, magam is visszariadtam a pofámtól. Csakugyan úgy nézek ki, mint egy szökött rab.
Ezalatt bejött a szobaleány a forróvizes ibrikkel.
Különben sem szokásom a szobaleányokra sandalogni; most pedig éppen olyan kedélyállapotban voltam, hogy a szemem előtt lebegő arcot nem akartam más nő képével eltörölni.
– Csak tegye ide, édes lelkem, a forró vizet az asztalra.
Szobaleányoknak szokás azt a címet adni, hogy „édes lelkem”.
Odatette s aztán csak ott maradt a szobában. Az ágyat igazgatta, vagy mit csinált? Én bizony nem zsenírozom magamat tőle. Behabartam a szappanhabot a tégelyben, s aztán a pamaccsal telekentem vele a két pofámat meg az államat. Azután egypárszor megfenve a szíjon a borotvát, hozzáfogtam a munkához.
– Nem tetszik még valamit kívánni? – csengett a leány hangja.
Csak ekkor lettem rá figyelmes.
Hisz ez Cenni!
– Hát maga van itt?
– Én ám – szólt nevetve. – Csak folytassa. Láttam én már önt ennél furcsább figurában is.
Hát én is tréfára vettem a dolgot.
– Tudom, hogy miért jött. Van már negyedik is, amiről nem szabad beszélni: „létra”, – „marokkói szultán”, – „tengeri gerlice”, – „pater Paphnutius”.
(Milyen hamar kitalálta.)
– A hallgatásért megint lesz pályadíjul kitűzve egy igen szép csók?
– Az nem: hanem egy harapás. Tudja, ahogy a dajkák szokták mondani a kisgyereknek, aki csók helyett harap: olyan „kutyaharap-csók”.
– Az lehet még a valami jó!
– Ne higgye. Várok, amíg elkészül a nagy munkájával. Nem akarom, hogy belevágjon az arcába.
– Ne tessék aggódni miattam. Operatőr vagyok: nagyon biztos a kezemben a kés.
– Ez megint ravasz kiszámítás öntől. Ez alatt a műtét alatt nem lehet az arcán meglátni azt a hatást, amit szavaim fognak önre tenni.
Ebben már igaza volt. Mikor az ember hol a száját húzza féloldalra, hol az alsó ajkát harapja a foga közé, nehéz valami indulatot kifejezni az arcának, kivált ha még be is van szappanhabozva; akkor az ember az egyik három ujjával az orrát emeli fölfelé, a másikkal meg a felső ajkát kapargatja a késsel lefelé. Ily pózban még Garrick se játszta el Othellót. – S nekem „így” kellett azt eljátszanom.
– Ön engem most megvet? – kérdé a leány, odatámaszkodva az asztal szélére. – Azt hiszi, hogy én ön ellen komplottot csináltam, s valami rosszat akartam önnel elkövetni. Pedig lássa, az nem lett volna önre nézve rossz, ha végigjátsztuk volna.
Csakugyan elbámultam azon, amit mondott. Mi az, ami nem lett volna rám nézve rossz? Ha én őt a játék végén, mint vőlegényétől kínzott menyasszonyt elszöktetem? Nem tudtam elhatározni, hogy a naivság szublimátuma-e ez? vagy a cinizmus praecipitatuma?
Erre még tán borotválkozás nélkül is ferde képet csináltam volna.
– Önnel elhitették – folytatá Cenni –, hogy én szerepet vállaltam egy olyan játékban, amely önnek a nevetségessé tételére volt kigondolva; pedig soha az ön jellemereje fényesebb diadalt nem ült volna, mint akkor, s a válságos percben majd megtudta volna ön, hogy én ki vagyok.
Erre csakugyan kíváncsi voltam, mert rejtély volt előttem az egész leány.
– Önnek azt mondták, hogy én vagyok a sátán. Azt is tudom, hogy ki mondta. Az a másik: az az angyal. Hiszen mindenki azt hiszi, aki bennünket együtt meglát, hogy ő az angyal, én az ördög. Azért, mert nekem macskaarcom van, hamis szemeim, nevetésre álló ajkaim; azért, mert kényeső természetem van: szeretek kötődni, gúnyolódni: ugrálok, táncolok, nem vigyázok az illemre: azért nekem kell lenni az ördögnek. Az a másik pedig, amiért madonnaarca van, mert a szemeit lesüti s a száját fel nem nyitja: az az angyal. De fel tudta nyitni a száját bezzeg, mikor engem kellett befeketíteni. Azt gondolja, nem vigyáztam önökre, mikor azt a rózsát ojtották együtt? A szemzésről beszéltek, ugye? Ahhoz kellenek azok a szikrázó szemek? Azok az ökölre emelt kezek? Akkor beszélte el a mi játéktervünket. Láttam.
Jó volt, hogy éppen fel kellett emelnem a fejemet, hogy az állam alatt működhessen a borotva.
– S miért tette ezt, ugyan miért? Azért, mert én előtte való nap önnek azt ajánlottam, hogy merjen Diodora grófnőhöz közelíteni. Ezt nem bocsátotta meg nekem. S miért fájt ez neki, ugyan mit gondol? – Ön énnekem egy adomával felelt, amiben egy híres jó barátjának a tragédiáját mondta el. Ebből megérthettük mind a ketten, hogy ön óvakodik a gazdag és főrangú hölgyek szeszélyes kegyeitől. Nem hiszi, hogy azok közül valamelyik szerelemből válasszon alsóbb rangú, szerény vagyonú férjet. Hát én nem vagyok se gazdag, se főrangú. A comtesse név csak gyerekkorbul rám maradt gúny. – Ezt megmondta az angyal. S miért kellett neki az én játékomat elrontani? Miért árult el engem? Ön nem találja ki magától?
Torkomon volt a kés – a szó minden értelmében.
– Haha! – nevetett gúnyosan a leány. – Ön most őtőlük jön. Onnan belülről. Az istennőn orvosi gyógykezelést hajtott végre. Látta őt emberfölötti bűbájában. El tudta űzni kínzó démonát. Meggyógyította a keze érintésével: mint hajdan a Messiás. Azután pedig beszélt az angyallal. Tudatta vele, hogy inkább hajlik Psychéhez, mint Anadyomenehez. Kapott tőle egy sokatmondó kézszorítást. Meg is csókolta a kezét. – És most fontolgatja magában: melyiknek a lánca volt elviselhetőbb. – Elfelejtette már azt a történetet, ami híres jó barátján megesett. – Nem mondja többé: „voltam kuruzsló doktor, vagyok bukott követ, leszek tót király”, hanem leborotválja a szakállát, s azt mondja: vagyok csodatevő varázsló, leszek szívkirály! – Hahaha!
Csakugyan simára volt már borotválva az arcom.
Most még le kellett törülgetnem otkolonos kendővel.
– Elég szép ön – mondá a leány. – Ismét lord Byron arca van. Mehet hódítani vele. – Önön függ, hogy kinél üljön diadalt. Ha az istennőt nyeri meg, úgy fogok szerencsét kívánni hozza holnapután is, mint tegnapelőtt. Rabszolga fog ön lenni, de jól megbecsült rabszolga. Nem fogja ismerni a szerelmet, de a féltékenységet sem. Hanem az angyaltól óvakodjék! – Én rosszat senkire nem mondok. Hanem előre megmondom önnek, hogyha az a rózsaszemzés megfogamzik, amit önök ketten ojtottak tegnap, s ha az virágot fog hozni: ön lesz a világ legszerencsétlenebb férfia. – Még most van önnek ideje lemenni a sötétben, felkeresni a rózsaligetet, s letörni azt az ágat, amihez az ön lelke hozzá van kötve, s aztán futni, amerre lát. Az angyal rózsája meg fogja önt ölni!
Már akkor az ajtó kilincse a kezében volt.
Még egyszer visszafordult a nyitott ajtóbul.
– Én megadtam önnek az ígért harapást: jót tenne önnek, ha fájna!
Azzal kiment a szobából, nyitva feledve az ajtót.
Nem fájt az a harap-csók.
Ellenkezőleg!
Amint e leány féltékenységében kibeszélt, az bizonyossá tett afelől, hogy Flamma szeret.
Én is szeretem őt.
S a szerelem arany. A rágalom azt meg nem rozsdásítja. Ezt az aranyat a rágalom megacélozza.
Ha szeretünk valakit egyszer: rágalmazza őt valaki előttünk, s százszor meg fogjuk szeretni.
…Hanem ezen az éjszakán nem tudtam lehunyni a szememet.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
