XVII. Két karácsonfa
XVII. Két karácsonfa
A kis Krisztus a bécsi Küszdenpfennig-palotába is meghozta a maga drágalátos ajándékait. A gyermekek örömestéje ez. Ha a puritanizmus minden ceremóniát ki tudott is küszöbölni a vallásgyakorlatból, a karácsonfát nem bírta ledönteni. Az minden évben kizöldül. Pedig gyökere sincs. Ott gyökerezik a gyermekek emlékezetében. „Tavaly is volt, az idén is lesz?” „Tavaly is hozott valamit a Krisztuska, vajon mit hoz az idén?” Akármit higgyenek a pogányok, a szkeptikusok, a szociniánusok, a bafometimádók, a gnosztikusok Krisztus idvözítő voltáról: hogy a születése napján sok millió embert idvezít, az bizonyos. Azokat, akik legméltóbbak rá: a gyermekeket.
Micsoda leskelődő várakozás ez! Micsoda áloműző kíváncsiság! Micsoda kölcsönös egymást jónaklennimuszájintés, amíg az „angyalka” azt mondja, hogy szabad, megnyílik az ajtó; s feltárul az a látvány, amihez fogható gyönyörűségeset az ember soha többet e világi életében nem lát. Az a szép zöld fa, aminek minden ágán virág helyett egy tarka viaszgyertyácska ég; a pompás repülő angyalkák cukorból, a lefüggő déligyümölcsök, amikkel az angyalka parancsára a meddő fenyőfa megrakodott: aztán az a sok megbecsülhetetlen drágaság, amit az a tündöklő fa fényes árnyékával betakar: találja ki minden ember, melyiket hozta a számára a kis Krisztus? Hát még aztán azok a ragyogó arcok, amik ebben gyönyörködnek.
A legkisebbiké az elsőség joga. Ő válogatja ki, hogy melyik drága ajándék kinek szól a kincshalmazból.
Legelső, ami az „enyim.” – A gyermek nem tud tettetni. Nem takargatja, hogy a világban az első ember az „én”. Az aranyos pálcaló meg a cifra ostor, aztán a négylovas szekér, ez az enyim.
Aztán következik a „bátya”. Az a második ember a világon. Az a bámulat tárgya, a tekintély. Ha a kicsiny kap valami jót, azt mondja: „A bátyámnak is!”, addig a magáéhoz nem nyúl, bátyjának kiszemeli a rézágyúcskákat meg az aranyos szablyát, a nyíllövő puskát. Ez az övé.
Az anyja kapja a bogláros fejkötő-tűzőt, az Ozmonda néni a homlokszorító ferronière-t, s a gyóntatóatya a hímzett oltárvánkost. A cselédség is sorban megkapja a magáét.
– Hát az apának nem választasz ki semmit? – kérdi pater Renatus, nyájasan megcirógatva a gyermek piros orcáját.
– Apa nincs itt: messze van.
– De az angyalka elviheti neki oda is, amit idehozott a számára.
A gyermek durcásan vállat von, s pityeredésre görbülő szájjal mondja:
– Angyalka nem hozott apának valót.
– Dehogynem, nézz csak széjjel! Mit találsz még?
Csakugyan volt valami karácsonyi ajándék ottan maga Rákóczi Ferenc számára is. Pater Renatus maga hozta azt. (Azazhogy – pater Renatus által küldte az angyalka.) Egy remekművű sakktábla, elefántcsontból, achát- és kalcedonfigurákkal. A kicsike nem reflektált rá.
– Nincs itt az, amit apának kell kapni.
– Hát mi volna az, fiacskám?
– Egy korona.
Eleonóra hercegnő ijedten szisszent fel, Ozmonda szája elé kapta a kezét, pater Renatus elmereszté a szemeit.
– De kisfiacskám! Mit gondolsz? A korona drága kincs.
– De az angyalka elég gazdag: azt is hozhat az apának.
Pater Renatus szelídíteni akarta a kérdést.
– Nem, kisfiacskám. A korona nem játékszer; a Jézuska mást hozott az apának. Nézd, ezt a csecse játszótáblát.
A kis fejedelmi poronty megrázta a fejét, s megvetésre pittyesztve az ajkát, azt mondá:
– Az én apám igazi háborúst játszik! – s azzal durcásan ment ki a szobából, otthagyva az ajándékait. – Tartsa meg magának az angyalka a drága kincseit, ha azt nem tudta elhozni, ami az apának volt szánva.
– Én meg nem foghatom, honnan veszi ez a gyermek ezeket a gondolatokat – mentegeté lelkét Eleonóra hercegnő a gyóntatóatya előtt. – Itt ennél a háznál senkitől nem hall ő erről egy szót sem.
– Imádkozzék érte kegyelmességed minden reggel és minden este tizenkét Úr imáját és tizenkét üdvözletet, hogy az Úr fordítsa el a gyönge gyermeki szívről e veszedelmes gondolatokat, amiket a gonosz csepegtet az ő ártatlan szívébe!
A két hölgy pedig alig várta, hogy az éjféli misének, ami a házi kápolnában tartatott meg, vége legyen, s a gyóntató eltávoztával magukra maradjanak.
Hogy Rákóczi döntő ütközetre készül e napokban, azt egész Bécs városa tudta. Lesték naponkint Heister stafétáját.
A karácsonyéj a babonák éjszakája.
– Egy török „nimetullahita” dervistől tanultam én egyszer valami bűvészetet – mondta a szőke hölgy Eleonóra hercegnőnek –, amiből jövendőt lehet mondani. Azt kérdezzük meg.
Egy nagy velencei kristálypalackba tiszta vizet töltöttek, s abba Ozmonda egy kis fiolából valami zöld nedvet öntött belé. Az, a vízbe vegyülve, ezt egyszerre felháborította, az egész palack tartalma zavaros barna színt öltött, amiben mintha felhők gomolyogtak volna. Lassankint a felhők alakot öltöttek, zöld és veres mozgóképek kezdtek egymástól szétválni, kígyózó, tekergő, foszlányos szörnyalakok. Mintha egymással küzdenének előre-hátra dulakodva, szétterjengve, csoportosulva.
– Ez a kuruc tábor, ez a labanc tábor!
– Ott harcolnak egymással… Ni, hogy dulakodnak!
– Látod azt az erős, piros alakot ottan? Mintha egy lovas vitéz volna.
– Az bizonnyal a fejedelem.
– Mik azok a piros csíkok, amik utána úsznak?
– Azok a zászlók.
– Most a zöldek kerülnek felül.
– Nem, nem, a veresek áttörnek rajtuk.
– Hát azok a gömbök, amik a fenékre leszállnak?
– Azok a halottak.
– Mikor a fenékre leszállnak, a veres és zöld együtt megint barna színűvé lesz.
– Utoljára a zöldek felemelkednek mind a felszínre, a veresek szintén, a zöldek középen maradnak, a veresek az üveg szélén körös-körül.
– Mit jelent ez?
– Azt, hogy a kurucok körülfogták a labanc tábort.
– Vagy talán azt, hogy a labancok szétverték mind a kurucokat.
A két nő úgy elbölcselkedett a török bűvészet horoszkópja felett, hogy egészen megfeledkezett a karácsonyfáról; aminek a viaszgyertyái egyenkint elaludtak, csak a cukorangyalkák, a fehér galambok himbálóztak még az ágain…
…És éppen ebben az órában II. Rákóczi Ferenc is ott állt a maga karácsonyfája alatt, a Nagyszombat fölötti erdős halmon: előtte az őrtűz, kezében az emlékkönyve, amibe az elvesztett ütközet nehéz tapasztalatait jegyezgeté, a nagy karácsonyfáról odahullanak reája, amiket az angyal hozott, a jégcsapok, a száraz levelek, a széttört nagy tervek, a porrá lett remények. A karácsonyfa ágain megrebbennek a károgó hollók…
Újesztendő napján már megtudta Eleonóra hercegnő, hogy mit jövendölt a török nimetullahita dervis horoszkópja. Egész Bécs megtelt a diadalhírrel.
Az utcán trombitaszó mellett hirdették a heroldok a császári fővezér roppant diadalát, a kuruc hadak végső veszedelmét. Nyomtatott lapokat adtak ki, amikben el lettek számlálva a kurucok veszteségei: a számtalan halott, a tömérdek fogoly, hadizsákmány. Maga a fővezér is foglyul esett. Eleinte azt hitték, hogy maga a fejedelem; később bevallották, hogy nem az; Rákóczi csak veszélyes sebet kapott, futva elmenekült; de elfogatott a francia király hadvezére a kuruc seregnél.
Eleonóra hercegnőnek is ki kellett világítani a maga ablakait ennek a diadalnak az örömére, s ott kellett lennie a Te Deum laudamuson a Szent István-templomában.
Az ablakából láthatta a triumfális menetet, mikor a diadaljeleket meghozták: egész szekereket megrakva a kurucok rézdobjaival, feltűzködött zászlóival, s egy nyitott hintóban a fogoly Feirville-t, akit közcsúfondárosságul körülhordoztak a város utcáin.
Eleonóra hercegnőnek hallania kellett azt a gúnyordítását a népnek, látnia kellett, hogy dobálják utcahosszant sárral az ő férjének a zászlóit.
– És én mégsem hiszem, hogy mindennek vége – suttogá Ozmondának. – Hogy lehetne ezt megtudni?
– Én tudnám, hogyan.
– Szólj!
– Egy bizalmas embert kellene odaküldeni a fejedelemhez.
– Olyan nincs.
– Hát én?
– Te? Arra nem is gondoltam. Hogy mehetne oda egy nő?
– Ahogy én szoktam innen kijárni: férfiruhában.
– S ha útközben elfognának? Gondold meg, hogy két táboron kellene keresztülvergődnöd, a császáriakén meg a magyarokén.
– Mind a kettőhöz találnék módot. A császári seregben is van egy tábornok nagybátyám, a fejedelmi seregben is. Tudnám a módját, menedéklevelet kapni egyiktől is, másiktól is.
– Meggondoljuk nagyon ezt a dolgot…
– Énnekem van egy jó tervem.
– Mondd el!
– De senkivel sem szabad azt tudatni.
– Hát beszélek én valakivel a világon? – monda a fejedelemné szomorúan.
– Még pater Renatusnak sem, gyónás alakban.
– Gyónás alakban? Hát hiszen az ember csak a bűneit szokta meggyónni. Kér valaki absolutiót a jótetteiért, amik titokban lettek elkövetve? Bűnöm nekem az, hogy az én férjemet szeretem, hogy vele együtt lenni akarok? Nem esküdtem-e meg az oltár előtt arra, hogy „véle tűrök, véle szenvedek; se jó, se rossz dolgában soha el nem hagyom”? Bűnöm nekem az, hogy a férjemnek vissza akarom adni a gyermekeit? Bűnöm nekem az, ha az Istenhez imádkozom, hogy adjon diadalt az én szerelmesemnek? Óh bizonyára, én nem fogok ezekért penitenciát tartani.
– Pedig mégis megtudták valahonnan, hogy a Türkenhausból én a nagy hársfa segélyével éjjelenkint leszöktem hírt hozni és vinni; holott csak ketten tudtuk azt, s Ocskay vakmerő kísérlete után rögtön ide szállították a hercegnőt a Küszdenpfennig-házba, ahonnan a Favoritára nem lehet ellátni.
– Te! Igaz, hogy azóta megint közel járt Ocskay?
– Igaz. Egész Fischamendig nyomult előre, s azt fel is gyújtotta.
– Egy szó sem volt róla sem a Diariumban, sem a Mercurban.
– A nyomtatott lapok, amiket hozzánk küldenek, elhallgatták az egészet, hanem az írott lap, a „Scandalia”, amiket a „Burzen”-ekben készítenek, elmondta: abban olvastam. – Azóta még jobban őrzik a fejedelemnő lakását. Ez a Küszdenpfennig-ház egy valóságos kis erősség.
– S hogyan akarsz innen észrevétlenül kijutni?
– Elmondom. Itt jön a vízkereszt ünnepe. Ez a diákság szabadalmas napja. Ekkor járják be a „currendfiúk” az egész várost, zsolozsmákat énekelve, s beszedik érte a „litániagarast”. Néhol a termekbe is behívják őket; másutt csak az udvaron hagyják énekelni, aztán az ablakból hajítják le a pénzt, amit nekik szántak, papírhüvelybe téve; a papírt meggyújtják, hogy a diák a sötétben rátaláljon a pénzdarabra. – Este én is felöltözöm diáknak, a tornácon és lépcsőgádoron lelopózom az udvarra, s rákezdem a gajdolást. Erre a kapus ki fog jönni nagy mérgesen, azt hiszi, kívülről osontam be, míg ő bóbiskolt, s kikerget az udvarból. Azután mint éneklő „baccalár” bejárhatom egész Magyarországot; ott szívesen látják mindenütt a peregrináló diákot, s nem gyanakodnak benne. Így eljutok a fejedelemhez. Ő pedig már tudja, hogy ki vagyok.
Eleonórának tetszett ez a kalandos terv. Gyanútalan szíve nem is sejté, hogy amit Ozmonda előtte elmondott, az csak szemfényvesztés. Nincs annak semmi szüksége erre a kockáztatott alakoskodásra, s ha mégis megteszi azt, valami más oka van rá, hogy megtegye.
Majd megtudjuk azt is.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
