A RIMA VÖLGYE
A RIMA VÖLGYE
Magyarországon vagyunk, a Homolka hegyei között. Egyikében az ország azon részeinek, miket még senkinek sem jutott eszébe megnépesíteni. Tíz mérföldnyi távolban nem találni egy falut; az egész hegyláncolaton nem visz keresztül egy járható út; maguk a gyalogösvények is rendesen elvesznek a hegyek kanyarodásai közt – vagy egy levelekkel beomlott vízomlásba szakadva, vagy egy elhagyott szénégető tanyán végződve, melynek szenes, kormos szérűjét sokáig nem tudja benőni a fű.
Már a szélei is lakatlanok e vadonnak. Az egymásra boltozó tölgyek, bükkök alatt órákig eljárhat az ember anélkül, hogy saját léptein kívül egyebet hallana; egy szál fű, egy virág, egy bokor nem nőhetett sehol; az irtatlan fák alatt csak a fakó haraszt zörög, melyből csodálatos gombák tolják elő minden színű kalapjaikat, csoportosan dülledve ki a mohos fák tövei mellől.
Csak ott, hol a hegyekről lejövő folyam kettészeli a völgyet, tűnik elő a zöldes pázsit; a buja fűben hevernek a félelmetlen dámvadak; a vad méhe köpüt ásott a vízre hajló fa odvában s dongva röpkedi körül a havasi virágokat, mik a víz fölött inganak.
E folyam a Rima vize.
Messze, vigasztalan távolban, látszanak még magasabb hegyek, mikről e fehér folyam alázuhogni látszik; a reggeli köd növeli a bűvös messzeséget, s ha az ember legvégső pontját elérte e távolnak, még iszonyúbb távol s még kietlenebb hegyek látszanak előtte, fölötte – mintha lépcsők akarnának lenni az égbe; oly magasak, oly szakadatlanok.
A Rima mindenütt rovátkokat hízz az ősvilági bércek között, ő az egyedüli lény, aki elég vakmerő utat tömi magának e vad sziklák tömkelege körül; néhol harsogó robajjal rohan alá a gránitsziklák fokairól, fehér köddé törve, mire aláért, melynek csöppjeiből örök szivárványt képez a napsugár, mintegy tündérhidat egyik bársonyparttól a másikig. A zuhatag közepéből mohos szikla áll ki, azt kétfelé választva, s a mohos szikláról virágos vadbokrok hajolnak alá a szédítő tomboló örvénybe, örök reszketésben tartva az ágaikat hintáló zuhatagtól. Alább szűk bazaltsziklák közé szorul a szilaj folyam, lassú csergedezéséből melankolikus zenét sokszoroz a kettős visszhang, átlátszó kristálya feketének látszik medre köveitől, melyben fürge rózsaszín pisztrángok s fehér vízi kígyók úszkálnak, ezüstszalagokként – innen kiszabadulva, ismét omlik szikláról sziklára, haragosan korbácsolva a medre közepén fekvő óriási sziklaköböt, melyet egykor megáradtan mérföldnyi távolból hengergetett le idáig, s a legközelebbi hóolvadás vagy felhőszakadás után ismét ezerölnyire hengerítend alább a sziklákkal eltorlasztott völgybe.
Mindig feljebb, feljebb megyünk. A tölgy- és bükkerdő elmarad, következnek a fenyvesek. A láthatár mindig távolabbnak látszik, az átlátszó köd, mely eddig a magasságot födé, most már a mélységet lepi el. A kis zöldes völgyfoltocskák alig látszanak meg a levegő opálszínén keresztül, s az egy sötét folttá mosódott erdős hegyeknek csak a szélei kivehetők, arannyal vagy lila színnel rajzolva a kelő napsugártól.
És előttünk mindig magasabb, magasabb hegyek emelkednek elő. Az ember ingerelve érzi magát ez újabb óriásokra is fölhágni, megtudandó, ha lesz-e hát ezeknek vége? Már a folyam is elhagyott bennünket, mélyen alattunk játszik egy sötétkék kerekded tavacska, mindenütt meredek szikláktól övezve, melynek tükrében fehér hattyúk fürödnek a vízbe hajló fenyők árnya alatt. E tó közepén bukik föl a Rima forrása öles magasságra vezetve föl bugyogó kristályát, örök hullámzásban tartva a tavacskát, mintha valami szellem az egész tavat föl akarná emelni fejével.
Még egy hegylánc mered föl szemeink előtt, mindenütt benőve sötét fenyvesektől, csak a gerinceinek nem jutott már növény, azokat hosszában egymásra hányt sziklák födik, mikről semmi zöld nem látszik alá.
Ide is följutva, a legmagasabb pontot véljük elérhetni, midőn egyszerre a sötét fenyvesek fölött egy fehér óriás emelkedik elé, s a kifáradt hegyjáró szemei előtt messze és magasan, az ezüst havasok ragyogó csúcsai rémledeznek föl, magas fehér gúláikkal képviselve a lehetetlenséget.
Itt állapodjunk meg. A hegygerinceken végig, kivált a távolban némi ösvény kanyargása látszik, mely el-elvész a fenyőerdők között, s más irányban ismét előtűnik, arra mutatva, hogy e vadon közepett mégis laknak, ami annál meglepőbb, minthogy egész e helyig laktalannak mutatkozik a vadon, s túl rajta a még látogatatlanabb havasok fénylenek.
A hegycsúcsról száz meg száz hegy és völgy látszik még, egymáshoz mindenben hasonlatosak; a szem elfárad rajtuk végigtekinteni, s amíg a nap sugárai rézsút feküsznek a tájon arany ködfátyolt szőve a vidékre, alig lehet egyes tájakat kivenni a nagyszerűsége által nyomasztó panorámából.
Lassanként azonban egy tágas sziklaöböl kezdi a figyelmet magára vonni, a bércek kékesen szürkék, melyek minden oldalról reáomolni látszanak, s e torkolat közepén egy roppant sziklabálvány mered elő, különválva mindenkitől, mintha az égből szakadt volna ide.
A futólagos pillanat elcsúszik a sziklatömeg fölött, de a figyelmesebb vizsgáló előtt egy keskeny fahíd tűnik szembe, mely hosszú fenyőlábakra verve, e bérccsutakot a legközelebb álló meredek falak egyikével látszik összekötni.
S lassanként azt is észrevesszük, hogy e bércemelvényt nem a természet alkotá oly magasnak; hanem azon egymásra hordott hasonszínű sziklák, mik körös-körül falakat képezve, a bércet mintegy folytatni látszanak, emberi kéz művei. E körös-körül emelt tömör sziklabástya csaknem olyan magas; mint a talapjául szolgáló bérc maga. S miután a fal mindenütt a szikla meredek széléig van kiépítve, úgy látszik, mintha egyenesen abból nőtt volna ki, s a szikláról a falakra kapaszkodó növények indái csak arra valók volnának, hogy azt összekapcsolják vele.
1664-ben ezen helyről alátekintve, a kopár bástyákon belül tündérien tarka épületeket láthatott a szem. Korzár bég lakott a várban, a környék rémura, s parancsára rózsanövények nőttek a bástyákon, a várudvart egész ligete a narancs- és gránátalmafáknak körzé; azon pompás épületeket, miket a keleti pompa a mulandó gyönyör számára épít, lehete látni mindenüt. A kerek, tágas rotondák, gömbölyű kúptetőikkel, mik kívülről égszínkékre voltak zománcolva, hogy a nap tündökölt rajtuk, a bástyák tarkára festett tornyai a mauresque faragványokkal terhelt erkélyek, porcelán virágcserepeikkel; a karcsú hófehér minarék, mikre felfutottak a tölcséres virágok indái, a rostélyos kioszkok, vékony aranyozott oszlopaikkal – mindez oly könnyű anyagokból volt építve, mint egy papiros vár; csupa aranyozott fa és festett üveg, vagy zománcos cserép és tarka szőnyegek. A hegyes rézfödeleken libegtek-lobogtak a tarka zászlók, s hegyében ragyogott az arany félhold; minden kioszk hegyén, minden rondellán, minarén félholdak és lobogók. Egy repülni készülő tündértanya.
De a bástyák, melyek a töredékeny tündértanyát köríték, megvíhatatlanok voltak.
Körös-körül hozzájárulhatatlan meredek, hová, ha egyszer bevette magát az üldözött, százannyi üldöző ellen megvédheté magát. A komparadzsik éjjel-nappal füstölgő kanóccal jártak a hosszú ágyúk előtt, miket Kozár bég ott öntetett, mert ágyúk számára ín nem volt a környéken. Kettő ezek közül a hídnak volt szegezve, azt a megtámadás percében az első lövéssel összetörendő.
Korzár bég e helyről kalandozott szét az országban, rabolva, leölve, akit védtelenül lepett, s ha üldöző hadseregre talált, hirtelen megfordítá szpáhijait és beduinjait, s míg a hegyutakon öszvérekre rakott zsákmányával várába menekült, addig a lesbe állított timarioták az üldözők elől bevagdalák az utakat, s kövekkel verték agyon, aki a völgyek közé merészkedett utánuk eredni; néha pedig egészen vára alá engedte jönni az üldözőket, s míg azok nagy fáradsággal odacipelt félfontos ágyúikkal lövöldöztek sziklafalaikra, s azt hivék, hogy majd kiéheztetik, megtette azt a tréfát, hogy valahol, tán egy föld alatti úton, kiszökve várából egyszer csak a hátuk mögött kezdett el rabolni és gyújtogatni. Minden kísérlet hasztalan volt őt utolérni, meglepni vagy körülfogni. A közel fekvő falvak lakosai kezdtek távolabb vidékekre vándorolni félelmetes szomszédsága elől.
A szentgotthárdi csata után, melyet tizenkétezer halottal elvesztett a török vezér a magyar és osztrák seregek ellenében, húszévi béke lőn kötve a porta, az erdélyi fejedelemség és az osztrák császár között, mely a törököt meghagyta mindazon várak birtokában, melyeket elfoglalt vagy épített Magyarországon. E várak vezérei aztán a maguk kezére folytatták a háborút, raboltak, gyújtogattak, amerre lehetett. A szultán mindegyiket nem vonhatva személyesen felelősségre – mit tehetett egyebet, minthogy felhatalmazza a panasztevőket, miszerint ahol tudják, fogják el a béke megszegőit, s amit akarnak, azt tegyék velük.
Ilyenkor tehát öt-hat vármegye, vagy egynéhány főúr, néha egyes falvak népe egyesült, maga rovására, a magán ellenséggel háborút viselni. Az országnak nem volt rá gondja, de nem is lehetett. A római császár figyelmét a spanyol örökösödési had, a szultánét a velencések ellen viselt háború vonta félre, az egymásnak jutott apróbb ellenségek birkóztak egymással, ahogy tudtak.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
