XXIV. A KOLDULÁS RÓMÁBAN
XXIV. A KOLDULÁS RÓMÁBAN
Ahol az államfő maga is világszerte gyűjtött Péter-fillérekkel fedezte a civillistáját, ahol a szerzetesek adják a jó példát az alamizsnaszedésben, ott nem lehet csodálni, hogy maga a köznép is úgy hozzászokott a kolduláshoz, hogy ezt egészen rendes életmódnak tekinti. És ezt teszi qualificált jó ízléssel, ahogy egy classicus műveltségű város népéhez illik: egy szál virágocskával megkínál, vagy gyufával tisztel meg; fényképeket mutogat, azokkal vámol meg; mozaikkavicsokra váltja fel a tíz centesimódat; faleveleket tép le emlékül a számodra s soldot kap érte; szalad a kocsid után, csoportosul, mint nálunk a faluvégi cigánygyerekek; sőt elég valakire nyájasan ránézned, hogy mindjárt tartsa a markát.
De hát mit csodálnók? Mikor ehhez van szoktatva minden ember. Aki a templomba belépő előtt félrehúzza az ajtófedő bőrfüggönyt, tartja a markát, a sekrestyés tartja a markát, a magyarázó abbé tartja a markát a Vatikánban, míg a gyűjtemények tárát végignézzük, tizenkét rendbeli úr jön elénk, aki minden ajtónál tartja a markát, a Lateranban pedig éppen meg is kérdi, hogy az adott borravaló hány ember illetményét képezi? Az egyházi Rómában, úgy látszik, csak kétféle néposztály volt: az egyik, amelyik lefelé fordítva, a másik, amelyik felfelé fordítva nyújtotta ki a tenyerét.
Ezzel ellentétben van aztán mindaz, ami a kormány kezelése alatt áll. A Capitolium őrei még a kínált borravalót sem fogadják el; még a felöltönyök, esernyők őrzéséért sem fogadnak el semmit, s a munkás, aki a Forum Romanum ásatásaiban izzad, nem vehető rá semmi pénzzel, hogy egy kőtöredéket emlékül elhagyjon vinni az idegennek. Ez már a kormány embere. Ez már a „harmadik Róma” lakója.
A mostani kormány ezt a koldulásra kaptatott népet hozzá akarja szoktatni a munkához és munkabérhez.
S minő munkához és minő munkabérhez!
Itt nincs öt pihenő hónap, mint boldog hazánkban, ahol ha a tél beszorít, pipázhat gazda és cseléd. Itt teljes tizenkét hónap az esztendő. A napszám pedig egy frank: azaz negyven krajcár. S az olasz megél belőle. Igaz, hogy minden nap dolgozik. Már húsvét másodnapján mindenütt kapáltak a mezőn, s csinálták az utakat. Az életmód is olyan: az olasz munkás reggelire ánizsgyökeret eszik, ebédre sült árticsókát minden egyéb hozzátétel nélkül meg zöld mandulát, ezt árulják egész nap nagy lármával, minden utcaszögleten. Ami pedig a kenyeret illeti, amivel a római él: az még most is ugyanolyan, amilyen a Grachusok idejében volt, amikor a kenyeret csak arra használták az asztalnál, hogy kezeiket beletörölték evés után, s aztán eldobták a rabszolgák számára. Itt nem lehet kenyéririgység. Sőt, értelmét veszti a szentmondat: „aki tégedet kővel hajít meg, hajítsd vissza kenyérrel”, mert az a római kenyér mellett semmi különbséget nem tesz. Aztán iszik rá az olasz tiszta vizet. S jó kedve van tőle! Ah, az aqua vergine vizének tizenkétféle betegséget meggyógyító ereje van; azonkívül jó kedvet is ad, s aki egyszer ivott belőle, visszakívánkozik Rómába ismét; a fiatal leányok útrakelő kedveseiket e szökőkúthoz hívják búcsút venni. Az visszahozza őket hozzájuk.
Ha Victor Emánuelnek sikerülni fog a kolduló Rómából dolgozó Rómát alakítani, bizony megilleti őt érte az „apostoli” cím. Ennek pedig be kell következnie, mert amióta a pápa nem oszt áldást, amióta a nagyhéti lamentatiók sötét pompája alászállt, nincs anglus, nincs francia legitimista had; megszűnt az idegenek tódulása. Jajgat is minden ember, aki azelőtt a könnyen szerzettből élt, s ha ma Garibaldi megszavaztatná a népét, hogy „o Roma, o morte?”, aligha azt nem mondaná neki a pápista Debrecen, hogy „morte!”.
Mióta az olaszt láttam, azóta nagyom nevethetném, valahányszor idehaza azt a honfi elkeseredés phrasisát hallom: „Koldusok vagyunk! Koldusokká leszünk!”
Dehogy vagyunk mi koldusok, dehogy leszünk mi azokká! Az idegentől mi nem koldulunk, mert azt gyűlöljük; arra pedig, hogy egymástól kolduljunk, az kellene, hogy egyikünk úr legyen, aki osztogat; olyan pedig nincs.
Mástól félek én. Attól, amivel a spanyol hidalgó fenyegette a nagybátyját: „Ha ön nem ad pénzt, én képes vagyok a legvégsőre vetemedni!” „S mi lesz a legvégső?” kérdék tőle. „Az, hogy dolgozni fogok.”
Én is attól tartok, hogy ha egyszer a végsőig elkeseredünk, nekiesünk úgy a dolgozásnak, mint ahogy az olasz munkás dolgozik, s akkor megverjük a németet; de úgy koldulni, mint ahogy az olasz koldus tud, mi nem tanulunk meg soha.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
