BEVEZETŐ RÉSZ. I. Kossuth és az 1866-ot megelőző korszak.
BEVEZETŐ RÉSZ.
I. Kossuth és az 1866-ot megelőző korszak.
I. Kossuth és az 1866-ot megelőző korszak.
Az a korszak, melynek ecseteléséhez hozzá fogok, egy nagy elv érvényesülésének korszakához tartozik.
Csodálatos a történelem logikája, vagy talán az Isten ujja a történelemben! Az eszmék megteremnek, lassanként áthatják a légkört, melyben a nemzetek élnek és mozognak. A gondolat magvát elhintik az apostolok. A mag elvet terem, az elv hódít, és az emberiség arat.
Századunknak két nagy jelentőségü átalakulása volt. Az egyik az olasz-, a másik a német-egység. Lehetett volna egy harmadik is, ha a magyar kitartás ugy akarta volna: a magyar függetlenség, de ez nem létesült.
Az a korszak, melyről irok, az olasz, a német és a magyar kérdés megoldását czélozta. A magyart is, mert akkor még volt magyar kérdés. Ma már nincs. Megalkudott nemzetnek nincs kérdése.
Az olasz kérdést megoldotta az 1866-iki korszak. A német kérdés megoldására az első döntő lépés Ausztria kiszorításával a német Vaterland teréről tétetett meg. Ez a korszak volt előestéje a magyar kérdés letünésének a politikai láthatárról is.
Utólszor hordozta meg e korszakban Kossuth Lajos a magyar függetlenség zászlóját az osztrák császársággal harczban álló államok táborában. És mintha a sors is úgy akarta volna, hogy ez az utolsó erőfeszítés meddő maradjon, tehát a politikai ámítóknak, a hiuságtól megvakított politikai kontárkodóknak hibáihoz, vétségéhez hozzáfűzte még a félrevezetett kormányok határozatlanságát is.
E vétkes ámítók, s e hiu kontárkodók művével lesz alkalma az olvasónak bőven megismerkedni az összegyüjtött Kossuth iratokban, melyek e kötet tárgyát képezik.
Mielőtt hozzáfognék annak a korszaknak az ecseteléséhez, mely az 1866-iki háborúval végződött, meg kell jegyeznem, hogy Kossuthnak az »iratok« előbbeni köteteiben jelzett működésén kivűl, Cavour halála óta 1866-ig, csak kevés jeleit fogja fellelni ebben a kötetben az olvasó.
Látni fogja azonban Kossuth folytonos igyekezetét arra nézve, hogy a magyar kérdésre irányítsa a franczia és az olasz kormányok figyelmét, és felköltse a porosz kormány érdeklődését.
Ebben a korszakban bizonyos összeköttetéseket is létesített Kossuth a hazával, de annak az egész időszaknak, mely 1849-től 1866-ig lefolyt, meglepő jellege az, hogy a létesített összeköttetések soha sem ölthettek nagyobb mérveket. Ezt azért említem meg, mert e tény befolyással volt arra, hogy feltolhatta magát a szereplés terére két oly egyén, a kiknek viselt dolgaira szomorú világítást vetnek az »iratok«.
Azok közül az egyének közül, kik összeköttetésben voltak közvetve vagy közvetlenül Kossuthtal, nehányan még élnek. Az élők közt vannak olyanok is, kiknek nevéről csodálkozva értesülne az olvasó. De erkölcsi kötelességem ezeket a neveket elhallgatni: s ettől a kötelességemtől nem állok el.
Hazánk ezredéves történelme azt bizonyítja, hogy a magyar soha sem volt konspiráló nemzet. Az említett korszakban is erősen kidomborodott az a jellemvonása, hogy »Vitam et sanguinem«-et adott volna, »sed avenam«-ot nem. A legmagasabb körökhöz tartozó egyének közül nem egy számolta el és fizettette is ki Kossuth Lajos által utazási s egyéb úgynevezett konspiráczionális költségeit.
Erre az időtájra esik Kossuthnak és az emigrácziónak nagyobb működése a dunai tartományokban is, hol e működést főleg Klapka és Türr István vezették. E működésnek az akkori helyzetből kifolyólag szükséges alapul szolgált a sok port felvert Dunai konfederáczio tervezete, melyet az akkori olasz kormány elnöke Ratazzi dolgoztatott ki Klapkával és Caninival. (Lásd Kossuth levele Türrhöz 1862. junius 23-án, a 8-ik lapon.) Kossuth aláirása azzal, és azért lett kieszközölve, mivel, szerintük, e nélkül nem lehetett volna a Keleten dolgozni. (Lásd ugyanott a 8-ik lap végén.) E tervezetet azonban csakis mint a működhetés megindíthatásának feltételét fogadta el Kossuth és épenséggel nem szánta azt a nyilvánosság elé. Megküldte azonban ennek a tervezetnek egy másolatát intimusának, Helfy Ignácznak, ki journalistikai ösztönétől hajtva, lapjában már mint kész, a kormányok által is elfogadott dolgot hozta nyilvánosságra, miért is Kossuth keserű szemrehányásokkal illette őt. (Lásd Kossuth levele Helfyhez 1862. május 19-én a 23-ik lapon.)
Ugyancsak ez időtájra esik a horvátokkal és a magyarországi szerbekkel való érintkezésének kisérlete. Ezek a kisérletek azonban épp oly eredménytelenek maradtak, mint az állítólagos magyar bizottságokkal folytatott alkudozások. Erre vonatkoznak a horvát Tkalacz-czal és Stratimirovics volt szerb osztrák tábornokkal váltott levelei.
Hogy Kossuth működése 1862-től 1866-ig nem ölthetett nagyobb mérveket, annak megvolt a maga belső oka.
Mióta, 1859-ben, meghiusultak a haza felszabadítása iránti reményei, és e reményekre újabb, sűrű fátyolt borított Cavour halála, Kossuth nagy visszavonultságban élt.
A sors keze szétrombolta tüzhelyét. Előbb leányát, később nejét vesztette el.
Távol a hazától is mindig magyarnak maradt családtagjai ugyan, ha lehet, ez után még nagyobb szeretettel csüggtek egymáson, ámde e kettős koporsó nagyobb ürt hagyott hátra e szük körben, mely Kossuth Lajos világa volt a hontalanságban, mint más családokban hagyott volna.
A mély gyászba borult atya és férj irtózott a társas élettől. Egész napokat töltött szótlanul. Nem érintkezett csak azokkal, kikkel érintkezni elkerülhetlen honfiui kötelesség késztette.
Ily körülmények közt Kossuth viszonya az olasz államférfiakkal és az akkori kormány tagjaival nagyon meglazult.
Ebben az időben Visconti Venosta volt a külügy-, Ubaldino Peruzzi a belügyminiszter.
Az előbbit alig ismerte Kossuth, mert 1859-ben csak másodrendű szereplő volt, bár 1848-ban Mazzininak, mint tanuló, már ismert és tevékeny híve volt. Hatalomra később oly egészen váratlanul jutott, hogy szüzbeszédét is csak mint külügyi államtitkár tartotta meg a képviselőházban.
Peruzzi fontosabb tényező volt Cavour korában, de a nagyember halála után érzelmeiben megváltozott, sőt egy izben, 1864 elején, Kossuth ezzel a megjegyzéssel jött ki a miniszter szobájából »soha még olasz miniszterrel ily kellemetlen beszélgetésem nem volt«.
A Cavour-iskola szereplői Ricasoli, Farini, Nigra, elszéledtek. A külföldön nagykövetté lett az utóbbi, várkastélyában, ősei pánczéljai és fegyverei közé zárkozva élt Ricasoli, a vas ember; és a lánglelkü Farini. Novalesében élőhalottá lett.
Ez alatt a magyar emigráczióban nagyra burjánzott fel a magyar pártoskodás és a szereplési viszketegség. Olyanok versenyeztek a vezéri pálczáért, kiknek semmi politikai multjok nem volt. Az aknamunka különösen a franczia és olasz kormányoknál folyt Kossuth befolyása ellen.
Gróf Teleky László elfogatása után a nemzeti bizottság feloszlott. Ennek egykori tagja, Klapka György, tevékenyen dolgozott Kossuth háta mögött, sok bajt és kellemetlenséget okozva neki. Megbizottai útján pedig nem egyszer élt vissza Viktor Emánuel király jóakaratával és áldozatkészségével. (Lásd Kossuth levele Kiss Miklóshoz 1866. május 20-án a 192-ik lapon.)
Ennek folytán irta Kossuth Kiss Miklósnak ugyan ebben a levélben azokat a sorokat, melyek igy kezdődnek: »De Klapkával egy kalap alá többé nem állok« (lásd 192-ik lap) és azokat, melyeket ugyancsak Kiss Miklósnak irt 1866. junius 3-án, a melyek igy kezdődnek: »Klapkát, azt mondja Ön, nem lehet mellőzni. – Nem éppen helyes ez, mert nem mellőzésről van szó, hanem arról hogy lehet-e az ügy koczkáztatása nélkül vele egy járomba fogódzni?« (Lásd 216-ik lap).
Klapka 1866 junius 30-án azt irja Kossuthnak hogy »fátyolt vetve a multra« baráti jobbját nyujtja. (Lásd 265-ik lap.) Kossuth julius 5-én kimerítően válaszolt. Feltárta az együttműködés egyedüli helyes és azon okszerű módját, mely alapon kész vele együtt müködni. Mindazonáltal (lásd 266–273 lapokat) poroszországi működése alatt, a vitéz tábornok, ismét nem tartotta fenn a viszonyt Kossuthtal, hanem Kossuth utasításait mellőzve Csákyval és Komáromyval működött együtt, a kiknek ténykedésére szomorú világot vetnek az »iratok«. – Ez alatt a nagy fontosságu időtartam alatt, Klapka csak egyszer, augusztus 9-én irt Kossuthnak. (Lásd 521-ik lap.) Irányihoz irt augusztus 23-án kelt levelében (lásd 546-ik lap) pedig azt követelte, hogy Kossuth, valamint Csáky és Komáromy között (kik a nem létezett magyarországi komité állítólagos megbizottjaiként lettek épen a Klapka portálása folytán elismerve a tévutra vezetett olasz és porosz kormányok által) álljon helyre az »egyetértés«, bár akkor már nyilvánvaló volt a két egyén szereplésének természete. Kossuth tudta és beleegyezése nélkül vezérelte és létesítette Klapka a Jablonkai-szoroson át az ismert betörést, a mely rút kudarczczal végződött. Úgy, hogy ha fenmaradt volna még 1866 után annak a lehetősége, hogy az ország felszabadítására külföldről irányuló tevékenység fejtessék ki, minden jövendőbeli hitelét az emigrácziónak romba döntötte volna ez a kudarcz, mert azt a tényt bizonyította, be, hogy egy haderő, a legjobb magyar hadvezérrel élén, betört légyen bár az országba, azért mégsem mozdult meg egyetlen ember sem az ország területén, habár az egész országban nem létezett osztrák haderő.
De nem csak a visszavonultság, melyben Kossuth élt, és nem csak az intrigák, melyekkel Kossuth befolyását, Klapka és mások csökkentették a kormányok előtt, hanem még oly körülmények is közreműködtek ebben az irányban, a melyek csodálatos világításban tüntetik fel az olasz és különösen a franczia kormányok járatlanságát a magyar viszonyok ismeretében. Ez a járatlanság mosolyt gerjesztő módon tünik ki abból a tényből, hogy Deák Ferencz hozzájárulását követelték a forradalmi tervekhez. (Lásd Irányi Dániel jelentése Artommal, a párisi olasz nagykövetség ügyvivőjével folytatott tárgyalásáról a 157-ik lapon.)
Ez azonban természetes kifolyása volt annak, hogy az olasz titkos megbizottak, a kik 1863-ban és 1864-ben Magyarországon jártak, majdnem kizárólag a Deák Ferenczhez közel álló körökkel érintkeztek.
Maga az a tény azonban, hogy az olasz kormány, Kossuth Lajos és a magyar emigráczió háta mögött, szükségesnek vélte ily titkos megbizottakat küldeni Magyarországba abból a czélból, hogy a közérzületet megismerhessék: ez a tény, az említett intrigáknak és áskálódásoknak volt a következése. Hiszen egészen természetes volt az, hogy a Kossuth tekintélyének aláásására irányított folytonos törekvés, és a kitartó igyekezet őt a kormányokkal létesíthető érintkezésekben mellőzni, (a mely igyekezet ellen Kossuth honfiui kötelességének vélte védekezni; a mint ez az iratokból is kitünik) kételyeket teremtett az érintkezni óhajtó kormánykörökben, és megrendítette a hitet Kossuth tekintélyében és befolyásában honfitársai közt, de nem kölcsönzött még sem elégséges tekintélyt olyanoknak, kik a kormányok tudtával, soha életükben Magyarországon politikai szerepet nem játszottak, miért is állítólagos befolyásuk hihetetlennek látszott.
Ezt a benyomást tükrözte vissza Peruzzi olasz miniszter beszélgetése, melyet Kossuthtal folytatott, a melyről a XVII-ik lapon említést tettem. Ez a benyomás indította az olasz kormányt arra, hogy igyekezzék kipuhatolni azt, hogy ha igaz lenne az, hogy Kossuthnak nincs már befolyása Magyarországon, vajjon kinek van hát?
Az olasz kormánynak 1863 és 1864-ben két küldöttje járt többször Magyarországban, a mit akkor Kossuth és az emigráczio nem tudott és csak később értesültünk e tényről.
Az egyik küldött Emanuele Ruspoli, (jelenleg római polgármester) a másik Giacomelli volt, a kitől magától hallottam, több évvel ezelőtt, a mit most leirok.
Emanuele Ruspoli (most Poggio Suasa herczeg) az Eszterházy család grófi ágainak egyikével rokonságban áll, és e réven gyakrabban megfordulhatott Magyarországon, a nélkül, hogy figyelmet ébresztett volna fel. Annál kevésbbé hihették, hogy küldetésben jár, mert akkoriban mint tüzér százados, az olasz király legközelebbi rokonának Savoiai Carignano hercegnek segédtisztje volt.
A másik küldött Giacomelli, egy udinei születésű ember volt, ki egy vagyonos kereskedő családból származott, s bár akkor még nem állt a kormány szolgálatában, kiváló tehetségét több izben igénybevette az olasz kormány, később pedig Sella pénzügyminisztersége alatt, igen gyorsan, e miniszterium egyik legmagasabb állására emelkedett.
Giacomelli több izben járt Magyarországon.
Ugy ő, mint Ruspoli Deák Ferencznél, Lónyay Menyhértnél és másoknál is voltak, és annak folytán, a mit e körökben hallottak, azt jelentették kormányuknak, hogy a magyar ki akar egyezkedni Ausztriával, és nem kivánja az elszakadást. Csakis alkotmányának visszaállítását óhajtja, egy méltányos kibékülés révén.
A bekövetkezett tények igazolták Ruspoli és Giacomelli jelentéseit. De az is tény, hogy akkor rendkivül erős áramlat volt az országban, mely a külsegély igénybe vehetésével lelkesedve lépett volna a szabadságharcz terére. És az is igaz volt, hogy a magyar függetlenségért vágyódó népnek, mig Kossuth Lajos élt, csak egy vezére lehetett: ő, ki a magyar függetlenség eszméjének megtestesülése volt.
Ruspoli és Giacomelli jelentéseinek megvolt a hatása.
De még egy tény járult hozzá ahhoz, hogy ebben az időtájban csaknem egészen megszakadt Kossuth viszonya az olasz kormánynyal.
A francziák megszállva tartották Rómát 1864-ben, s az olasz kormány minden törekvése oda irányult, hogy a franczia okkupácziót megszüntesse.
E czélból Pepoli őrgrófot, ki a Murat herczegi családdal, Napoleon császár rokonaival, közel rokonságban állott, titkos megbizással küldték Párisba.
Csakugyan létre is jött egy egyezmény, a melynek értelmében a franczia császár beleegyezett abba, hogy visszavonja a Rómát megszállva tartó franczia hadtestet, ha az olasz kormány az uj olasz királyság fővárosát Turinból Firenzébe helyezi át, és ezzel látszólag legalább lemond a Cavour idejében fennen hangoztatott elhatározásról: Rómát tenni meg az olasz királyság fővárosává.
Ennek a politikának főtámasza volt a florenczi hires patriczius család ivadéka, Peruzzi, sőt maga a bolognai születésű Minghetti miniszterelnök is csatlakozott ehhez az irányhoz.
Mikor a franczia császárral kötött egyezmény nyilvánosság elé került, a turini és a piemonti elemek, kiknek érdeke ez által mélyen meg volt sértve és a kikben felháborodást is keltett az uttörő város iránti hálátlanság, továbbá a haladó párt, mely mindenáron Rómát tűzte ki czélul, s a melynek élén Crispi, Mordini és Nicotera álltak, oly szenvedélyes népmozgalmat idéztek elő, hogy szeptemberben Turinban véres forrongások ütöttek ki, melyek folyama alatt 150–200 ember életét veszté.
A forrongás oly mérveket kezdett ölteni, hogy veszélyessé vált, és Viktor Emanuel király helyesnek vélte a Minghetti miniszteriumot feláldozni.
E kormány elbocsátása a San Carlo piaczi vérengzést követő napon történt, és ekkor lett La Marmora tábornok miniszterelnökké.
A nyert elégtétel, továbbá az erős katonai rendszabályok és a piemonti La Marmora nagy tekintélye egyelőre lecsendesítették a kedélyeket, de midőn a Pepoli közbenjárásával kötött szerződést La Marmora is jóvá hagyta, a nép a királyt a Piazza Castello-n kifütyölte, a mi után Viktor Emanuel a florenczi Pitti palotába tette át királyi székhelyét.
La Marmoráról és működéséről (a mennyire szűk terem engedi) később fogok irni. Egyelőre csak azt jegyzem meg, hogy La Marmorával Kossuth nem volt semmiféle viszonyban. E miniszter megcsontosult reakczionárius természeténél fogva, irtózott minden forradalmi eszmétől, és legyőzhetlen ellenszenvvel viseltetett azok iránt, a kiket forradalmároknak tartott.
Bár Kossuth soha sem volt forradalmár, La Marmora ellenszenvét nem volt módjában leküzdenie, mert az olasz kormány Florenczbe költözött, Kossuth pedig Turinban maradt és igy minden érintkezési alkalom megszünt köztük egész 1866-ig.
A Kossuth iratok már megjelent köteteiből tudjuk, hogy 1859-ben egy »nemzeti igazgatóság« vezette külföldön a magyar függetlenség ügyét.
Tudjuk, hogy ennek az igazgatóságnak elnöke Kossuth és tagjai gróf Teleki László és Klapka György voltak.
E nemzeti igazgatóságnak, tudtommal, utolsó kibocsátványa Turinból 1860 szeptember 10-én kelt.
E kibocsátvány az emigráczió tagjaihoz volt intézve és tudatta mindenkivel, hogy: »A tavalyi olasz háború minket alólirottakat s általunk nemzetünket a szövetséges hatalmakkal egyetértési viszonyba hozván, mi magunkat, hazánk felszabadításának eszközlésére ugyan, csak azon szövetséges hatalmak akaratja szerint is »Magyar nemzeti igazgatóság«-gá constituáltuk, oly eltökéléssel, hogy hazánk ügyeit az 1849-ben közakarattal kinyilatkoztatott nemzeti függetlenség (melyet idegen erőszak megszakított, de jogerejében meg nem ingatott) valósitására intézni, igazgatni s vezetni fogjuk mindaddig, mig a nemzet azon állapotba jutand, hogy kormányt alakithasson.«
E kibocsátványban intik a nemzeti igazgatóság tagjai honfitársaikat, hogy:
»Ha lennének kik saját, ha bármennyire is illetékes önbecsérzetüket a haza javára elébe téve, vagy talán pártoskodási viszketegből különszakadásra határoznák magukat – azok irányában a hon iránti kötelességérzettől fogunk tanácsot kérni, – de egyszersmind kinyilatkoztatjuk, hogy mi, a mint örömmel méltánylattal viszonozandjuk a bizalmat, úgy csak a velünk czélban, irányban s a módok megválasztásában egyetértő biztos elemekkel kivánunk együtt működni; biztosaknak pedig azokat tartjuk, kiknek összhangzó munkálati készségükre számíthatunk«.
Ez az intelem jóslatszerű volt, de elhangzott a pusztában s a nemzeti bizottság megszünte után megszünt az összefüggés az emigráczió működésében is.
A magyar nemzeti igazgatóság megszünvén létezni, ezután csakis mint egészen magán ember működött Kossuth, de működésében hasznosan segédkeztek többen a magyar emigráczió tagjai közül, s ezek közül, mellőzve a kevésbbé tevékenyen szereplők nevét, meg kell említenem Nemeskéri Kiss Miklóst, Irányi Dánielt, Türr Istvánt (a kinek olasz, katonai állása tágabb működési kört biztosított) és Ludvigh Jánost.
Elsőnek említettem meg Kiss Miklóst, mert ennél buzgóbb és ügyesebb szolgája a haza ügyének nem volt a külföldön. A társadalmi állás, melyet magának Párisban kivívott, baráti viszonyba hozta őt a legbefolyásosabb körökkel. E viszonyt ritka tapintattal tudta felhasználni mindig. Ténykedése nyilt és egyenes volt, és érdemei, melyeket a haza ügyének istápolásában szerzett, arany betükkel ragyognak a Kossuth iratok lapjain.
Francziaországban a magyar ügynek főtámasza a császár unokaöcscse, Napoleon (Jeromos) herczeg volt, Viktor Emánuel olasz király sógora. A császári herczeg haláláig hű barátja maradt a magyar ügynek és Kossuth Lajosnak.
Császári nagybátyja már rég óta porladozott a chiselhursti kápolnában, és az egykor leghatalmasabb trónus örököse rég pihent a Zuluföld porában, a hol egykor, angol egyenruhában, egy sziklafalnak támaszkodva, tört kardjával ütötte le a rá rohanó vadembereket, és asszagáik hegyétől halálra sebezve, védte a Napoleon név becsületét és fiatal életét – a Napoleonok ismét számüzöttek voltak már, mikor Turinban a Via dei Mille csendes hajlékban, egy magas, erős alak jelent meg, és félre tolva az akadékoskodó cselédet, kopogás nélkül nyitott be abba a szobába, hol nehány évvel később a magyar országgyűlés küldöttsége gyült össze, hogy haza kisérje a nemzet halottját.
Ott ült az aggastyán, dolgozva, görnyedve iróasztalánál, és szelid tekintetét meglepetve szegzé a betolakodni látszó idegenre.
»Hát nem ismer meg«?! szólt az erős alak, és karjait kitárta: »Napoleon vagyok«. A számüzött jött a számüzötthöz. Ekkor bizonyára még jobban megértették egymást, mint midőn a herczeg meleg szószólója volt a magyar ügynek a császári trónus zsámolyánál.
Érdemesnek találtam megemlíteni Napoleon herczeg ezen utolsó látogatását azért, hogy jellemezzem azt, hogy a hatalom polczán, ugy mint a magán életben, hiven kitartott élete végéig magyarbarát érzelmeiben a sokat hányatott császári herczeg, kinek tevékenységére több izben rá fog találni az olvasó ebben a kötetben.
Most el van temetve ő is. Ott nyugszik a supergai olasz királyi sirboltban; Kossuth Lajos egy bronz koszorút vitt el sirjára mikor eltemették. E koszorú sokat mond, mert a magyarok háláját tolmácsolja.
Helyén valónak látom itt közölni Napoleon herczegnek egy 1860-ik év november havában irt levelét, bár e kötet tárgyát az 1866-iki események képezik. De Kossuth Lajos iratai II-ik kötetében a 428-ik lapon hivatkozik e levélre, és jelzi azt, hogy a későbbi kötetekben közöltetni fog. Ez eddig nem történvén meg, kötelességem megragadni az utolsó alkalmat, mely e közlésre kinálkozik.
Napoleon herczeg említett levele így szól:
»A Francziaország részéről való beavatkozás biztosítását Magyarország javára, a mint az Itáliában tényleg megtörtént, Ön tudja, hogy ez mily végtelenül nehéz. A császár nem nyilatkozott s nem is nyilatkozhatott ezen kérdésben. Ha Magyarország forradalmat csinálna és ha a leigázói ellen vívott kemény küzdelem után egy orosz vagy német foglalás fenyegetné, mint 1849-ben, akkor az európai közvélemény bizonyára hatalmasan megmozdulna. A hazafi szivek minden országban fellángolnának és én nem kételkedem, hogy ez esetben Francziaország is támogatólag állana az Önök nagy és törvényes ügye mellé, de milyen mértékben és mily módon? Mindez függ a körülményektől, az eseményektől és Francziaország érdekétől. Épen ezért ábrándszerű dolog volna ezt most előre megmondani akarni. Ugy voltam meggyőződve, hogy e kérdést nem is kell ő Felsége elé terjesztenem, a ki arra bizonyára nem adott volna határozott választ, mert nem is tehette volna.
A személyes barátság, melylyel Ön irányában viseltetem, mély bizalmam az Ön érzelmeinek őszinteségében és föltétlen diszkrécziójában, arra indítanak, hogy megismertessem Önnel az én véleményemet.
Magyarország helyzete előttem igen előnyösnek látszik. A kisebb zaklatásokat fordítsák arra, hogy szervezzék és megerősítsék az országban az ellenállást s készítsék elő arra, hogy hasznukra fordítsák a valószinüleg bekövetkezhető komplikácziókat. Elhamarkodni semmit se kell, de azért készen kell állani egy erélyes akczióra, a mint az alkalom kinálkozni fog. Ime az a programm, a melyről én tökéletesen érzem, hogy kivitele igen nehéz, de gyakorlatilag egyedül helyes és alkalmas.
Csak semmi idő előtti és elhirtelenkedett mozgalom, hanem komoly előkészület az akczióra, hogy a kellő alkalmat föl lehessen használni. Mindenek fölött igyekezzék hatni a magyar katonákra és tisztekre. Talán a legjobb mód volna a fegyvereket és egyéb szükséges segítő eszközöket a török tartományokon át az ön hazájába átszállíttatni, ha a mozgalom napja elérkezett.
Nem szükséges arra hivatkoznom, hogy titokban tartsa, a mit Önnek irtam.
A császár békében levén Ausztriával, jelenleg semmit sem tehet ellene, de mi nagyon jól tudjuk, mennyire utálja Francziaország ezt a hatalmat s mennyire igyekszik megváltoztatni a koalicziót és hogy mi ellenségei között legyünk. Nekünk tehát azon kell lennünk, hogy okosan bánjunk a segélyforrásokkal, ha a háború ki talál törni. A magyar nemzet ügye fontos, igazságos, hasznos és törvényes, a legélénkebb rokonszenvvel kisérjük, ebben sohase kételkedjék.
Fogadja, Kossuth úr, tiszteletem és nagyrabecsülésem kifejezését.
Napoleon.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
