I.
I.
Az adatok mellett, miket előbbi fejtegetéseinkben törvény s história nyomán említénk, különösen jő ki a híres »demarcationális« vonal, melynek gyakorlati életét az 1836-ki úrbéri törvények szentesítették. Minden az alaptól függ, melyre építünk, a szemponttól, melyből indulunk. Kevés politikai axioma ugyan (de mégis van), melylyel az életnek bonyolódásai fel egész a tűhegyig vas következetességben lépést tarthatnának a nélkül, hogy képtelenségek álljanak elő; midőn szélsőségekre kerül a dolog, az »események hatalma« (die Macht der Ereignisse), mely a státusélet szükségeitől postulált fejleményt, minden ellenzés letarolásával (a miről jó volna bizonyos embereknek meg nem felejtkezniök), mindenhatóan létre hozza, túl e postulatum határán temperatorkép tünik elő, s az élet kineveti a logicát, mint Jupiter s Venus a szép Danae aranytalan őrét nevették. Azonban ama postulatum határaig a logikának vaskarjai közül nincs menekvés. Azt mondák nemcsak 1715-ben egyszerre letettük földben az adótőkét örökre, s ebből – »legyen álom, legyen bíró«, mindegy – a demarcationális vonalnak szoros logica szerint el kellett következni, el annak is, hogy a jobbágytelket ülő nemes s a puszta telket használó földesúr adót fizessen. Sőt a logicának van következetessége még többet kívánt, kivánta azt is, hogy minden puszta, melynek az állandó hadsereg behozatalára következett legelső összeírásba, vagy mint népes, vagy mint törvény szerint, megnépesítetni tartozott helynek bemenni kellett volna, mint hasonlókép a demarcationális vonalon belől eső föld, adót fizessen. És valóban érezték is az ország rendei, hogy ennek a fölvett alapból okvetlenül következni kell s azért azt el is határozták, és – felirásba is tették; de a logicának itt már az élet állott ellene, tekintetbe vétetett, hogy ezen elvből a neo-acquistica comissiónak egy újabb neme s kutatás és birtokzavar következnék, s a syllogismus félben maradt. De mi ép ebből merjük jósolni, hogy mivel itt a syllogismust következetességgel keresztülvinni nem lehet, a logicai kénytelenség előbb-utóbb magának az alapnak taglalásához fogja visszavezérelni a nemzetet. Mert ha Árva megye sokszor és sokáig fogja emlegetni, hogy földterületének 2/3-ad része adó alatt van, míg némely másnak csak 1/6, 1/5 része, s így le egészen 1/44-ed részig, ez emlegetésnél lehet hallgatni egyszer, másszor is, de nem örökre.
Azonban a házi adó kérdésére nézve a dolog másképen áll. Az 1715-iki 8-ik t.-cz., mely a folytonos hadi adót behozta, a beligazgatási költségek ki általi viseléséről még csak nem is álmodik, nem álmodhatik; a magunk által kezelt administratiónak mimagunktól önként, minden idegen avatkozás nélkül eredő költségei, a világnak bármely hermeneuticája szerint is, nem tributaria servitus, melytől a nemességet országvédelmi (de már nagy változást szenvedett) kötelességénél fogva sarkalatos törvények mentnek mondják; sőt ha törvényeink aknáiba a biráló história szövétnekével tekintünk be, talán ép annak fogunk nyomába akadni, hogy adófizetési tekintetben hadi és házi adó nemcsak nem azonos természetű, de sőt az igen jól megnevezett házi szükségeket ép azok tartoztak fedezni, és valósággal fedezték is, kik hadi adót nem fizettek, és viszont. Különös állítás, nemde? Hahogy tévedünk hiedelmünkben, örömest tanulandunk másoktól, kik jobban tudják; de kell, hogy elmondjuk tudomásunkat, s megismertessük adatainkat, mik közt, úgy hisszük, ujdonságszerü régiség is lesz.
E szónál »régiség« egy észrevételt kell tennünk. Vannak a státuséletnek, vannak a kornak és igazságnak postulatumai, melyeknek helyzetök akkor legjobb, midőn semmi másra mint csak egyedül önmagokra támaszkodnak. Ily kérdéseket a Corpus Juris tömkelegébe visszavinni igen nagy hiba. Nézetünk szerint a királyi városok országgyűlési állásának korszerü elintézését egy-egy dolog nem akadályozá s nem akadályozza annyira, mint az, hogy a városok követeléseiket nem az életre, melynek jelenje, nem a korra, melynek jövendője van, s nem az önérzetre, mely akarni tud, hanem a Corpus Juris avas obscuritásaira támasztják; ez a legrosszabb mező, melyet választhatnak, a mint ezt egykor számtani bizonyossággal megmutatjuk. De vannak kérdések, melyeknek megoldása legfőbb erőt a törvényből nyer; mert az igazság oly hangosan szól mellettök, hogy a szűkkeblü önzés sokkal inkább nevetséges, mint bosszantó gyanusítgatásokon kívül, semmi mást nem is képes ellene vetni, mint a jelen állapot törvényszerüségének praesumptióját; minélfogva ha ezen gyámoszloptól megfosztatik, elnémul minden ellenvetés, s kész a győzelem. Ilyen kérdés mindenek felett a házi adó; s így ha valahol, itt szükség a törvény aknáit a história szövétnekével felvilágosítani.
Több megyék levéltáraiba veténk búvárkodó pillantásokat, s úgy tapasztalók, hogy 1715, sőt 1720 előtt külön állandó házi pénztárnak semmi nyoma; sőt minden oda mutat, hogy az állandó házi pénztár 1723-ban vette eredetét, egyenesen a 6-ik törvény czikkely következésében, mely az armalistákat a megyék házi szükségeire mérséklettel taksáltatni rendeli. Vegyük tehát ezt elválasztó vonalnak, s kisértsük meg a kimutatást, miként állott a beligazgatási költségvetés ezen időszak előtt és után.
Hajdan – mondhatnók – alig volt szükség a megyékben beligazgatási rendes költségekre; a rendkivülieket a megyei nemesség idő s körülmény szerint maga pótolta s pótolni is tartozott, a mint mindjárt meglátjuk. Háziadótáraink egyik legsúlyosabb rovatja, a megyei tisztviselők fizetése, hajdan alkalmasint semmi, később igen csekély volt; elannyira, hogy a megyét illető birságokból s accidentalis jövedelmekből könnyen fedeztethetnék. A minthogy valóban nagy tehernek is nézetett a megyei hivatal. Zemplén megyében még 1601-ben is Bocskay Miklóst 100 frt büntetés alatt kellett alispánságra kényszeríteni; 1588-ban a megye főjegyzőjét 50 frton fogadta, tiszti főügyészének szintúgy 50 frt fizetést adott. A hivatalok ezen állásából magyarázható, hogy egy személy több megyei s országos hivatalokat viselt együtt egyszerre, miket most már eszmében sem tudnánk egyesíteni. Igy Zemplénben Cherney Pál 1646-ban főjegyző, egyszersmind országbírói itélőmester, sőt már 1723-ban Reviczky János, szintúgy zempléni főjegyző, egyszersmind kir. ügyigazgató is volt. Már pedig a jegyzőn s tiszti ügyészen kívül a megyei tisztviselőkar egészen bírákból, s ezeknek fizetése a peres felek által fizetett taksákból, napidíjakból s birságokból állott. Igy látjuk az 1546: 37. t.-czikkből; hogy az alispánok és szolgabirák osztályoknál s jószágvisszaadásoknál 12 forint »salarium«-ot vettek, s a törvényhozás ezt is sokallotta, a »salarium«-ot minden oly esetben, hol birságnak volt helye, megtiltotta; hol pedig ez nem volt, egy napi munkadíját csak egy forintra szorította. Ezen fizetéstelen állapotból magyarázhatók az oly jelenetek is, hogy például Zemplén vármegye rendei 1711-ben Szentiványi Mihályt, ki az alispánságot példátlan önfeláldozással 20 esztendeig viselte, 20 évi szolgálatának jutalmául 400 frttal megajándékozták. A mi pedig a házi pénztárak többi rovatját illeti; a megyék hol egy, hol más helyütt gyültek össze tanácskozásra, tisztválasztásra, rendes megyeházuk nem volt; később a nemesség költségén vétetett, mint még ma is, a hol új megyeház építtetik (ennyire megmarad ember keblében minden anomaliák közt az igazság érzete); de perditáknak híre sem volt, megyei közmunkák, útcsinálások stb. ismeretlenek voltak, rabjaikat legtöbbnyire földesuraik tartották, hivatalos szekerezésekről lóhátas apáink nem sokat álmodoztak; országgyűlésre eleinte személyesen mentek, később minden. 10 szegényebb nemes egyet küldött, közös költségen; még később a megyei követek 100, vagy 160, vagy legfölebb 300 frt tiszteletdíjt kaptak; ezt pedig, mint általában minden közigazgatási rendkívüli költséget, a nemesek fizették, ők tartoztak törvény szerint fizetni. Ugyanis az 1486: 64. t.-cz., midőn parancsolja, hogy a megye által elrendelt költségeket (expensas per cummunitatem disponendas) minden nemes, legyen úr, vagy pap, vagy akárki, aránylag fizetni tartozzék s ezen általános kötelesség alól a főpapokat s országnagyokat csak azon esetben veszi ki, midőn követségi költségről van szó; ők pedig a király által személy szerint hivatalosak; de határozottan utána teszi, hogy minden más esetben, cum factum comitatus agitur, mindenki adózni tartozzék; midőn – mondánk – e törvény így rendelkezék, korántsem valami hallatlan ujságot hozott be, hanem fennálló rendszerre hivatkozva, csupán néhány hatalmasak makacsságát zabolázta meg, kik mások terheltetésével magokat mentesítgetni ügyekeztek. Szokták ugyan e törvénynek ellene vetni, hogy ez azon Mátyás-kori újítások egyike volt, melyeket Ulászlónak legelső törvénye egy tollvonással eltörlött: de mi ezt kereken tagadjuk; részint mivel nem volt újítás, hanem csak alkotmányszerü gyakorlat sanctionálása; részint mivel (és itt figyelmet kérünk) Mátyásnak ezen törvénye még Leopold alatt is az 1659: 68. t.-cz. által világosan megerősíttetett. De hiszen, hogy rendes házi pénztár nem volt, sőt hogy a megyéknek hatalmukban sem állott a föld népére, vagyis jobbágyokra beligazgatási költségek fejében kivetéseket tenni, igen világosan mutatja az 1543: 9. és 10-ik czikkely, melyek által az ország rendei minden jobbágytól egy forint segédpénzt zsoldos lovagok fogadására oly módon ajánlottak, a jobbágyok által fizetendőt, hogy minden forintból öt fillér a megye szükségeire fordíttassék; már pedig ha a megyék a jobbágyok által fedeztethették volna házi szükségeiket, ezen kivetés országgyűlésen elő sem fordulhat vala, a mint korunkban, midőn így fedezhetjük, valósággal elő sem fordul. De ezen egyetlenegyet kivéve, az epochalis 1715 előtt nincs törvény, mely a jobbágyságot házi adóra kötelezné; ellenben, a mint említők, van 1659-ben törvény, mely a házi költségeket a nemesek által viseltetni parancsolja. S ez igen természetes. Él ember keblében az örök igazság szent szózata; őseink, kik még az 1723: 90-ik czikkelyben is nyilt vallomást tettek, hogy ki a közjóban részesül, a közterhekben is részesülnie kell, bizonyosan melegen éreztén, hogy minden anomáliák között legnagyobb anomália volna, ha épen csak azok nem járulnának a házi szükségek fedezéséhez, kik e részben is a közjogoknak egyedüli birtokosai.
No már ha 1715 előtt sem hadi, sem házi állandó adótár ez országban nem volt: mi különbséget hozott ez állapotba az 1715: 8. törvény? A házi pénztárra nézve semmit, de még csak egy hajszálnyit sem. Nem törvényileg: de jure, – és nem tényileg: de facto. – Törvényileg nem, mert hiszen az idézett törvény csak azt mondja: hogy regulata militia kell, erre contributio kell, s így az e végre szükséges adó dolga országgyűlésre való. Már pedig, hogy ebből a háziadóügynek mai állapotja; de sőt a háziadótárnak még csak létezése is következtethetnék, arra ép úgy nem látunk alapot, mint arra nem, hogy tegnap azért volt erős eső, mivel sétabotunk a szögletben állt. De tényileg sem történt változás; mert (nehogy más vármegyére hivatkozzunk) határozottan mondhatjuk, hogy Pest vármegyében 1715 után még több esztendőn át külön házi adónak semmi nyoma. Honnan eredett tehát a dolog? Megmondjuk, Uraim! száraz röviden: 1715 óta a portalis érték hadiadó alá a megyékben összeiratott. A birtoktalan nemesek tehát, armalisták, curialisták, udvar-helyeiken lakó többnyire mesterember és zsidó zselléreikkel, e teherben nem részesültek. Ezt a birtokosok, kiknek jobbágyaik adót fizettek s e miatt a statusnak úri kényt fékező gondosabb ótalmában részesültek, nehezen szívelék; azonban a kisebb nemeseket s csak ezeket egyedül személy szerint adó alá vetniök nem lehetvén, más részről az állandó katonaság s hadi adó behozatalával, a megyei igazgatás költségei állandósulván s megszaporodván, közölték a kerékvágást; s e közlésnek köszöni létét az 1723: 6. törvényczikkely, mely azt rendeli, hogy az armalisták a megyék házi szükségeire taxáltassanak. Ez a háziadótárnak legelső eredete. Taxatio és dicatio törvényeinkben mindég megkülönböztetve áll. Itt is a házi szükségekre taxáltatás nem úgy jelenik meg, mint a jobbágyok által fizetett házi adóhoz járulás, hanem mint egyenes ellentéte a contributiónak, úgy, hogy a ki contributiót fizetett, az házi adót nem fizetett. És ez nem inductio, nem okoskodás, hanem valóságos tény. Előttünk fekszik Pest megye háziadó-tárának lajstromkivonata 1725-től egész mostanig s különösen szoros figyelemmel megtekintettük Pest vármegyének 1725-ki adólajstromait, s ott ezt találjuk: 1725-ben a taxae domesticae impositio tett 5651 frt 19 3/4 fillért; erre a taxalista nemesek fizettek 3765 ft 34 1/4 fillért, a curialis helyek rovatala 2885 ft 85 1/2 fillért tőn; a jobbágyságra pedig (s itt figyelmet kérünk) házi adó fejében egyetlen egy fillér sem vettetett ki. És ha kérditek: miként vonatott be a jobbágyság ezen terhekbe? képesek vagyunk megfelelni. Ugyancsak 1725-ben a katonaság nyári élelmezéseért a kir. hadi kincstár bonificált a megyének 4517 frtot; ez, a mint a pénztárnok számadásában világosan megjegyzi, nem adatott vissza az illető helységeknek, hanem a megye házi szükségeire fordíttatott; és ismét a hadiadótár 98 frt 39 fillérrel többet vett be, mint kellett volna; ez sem adatott vissza a helységeknek, nem is számíttatott be a jövő évi adóba; hanem fordíttatott a házi szükségek fedezésére.
Ez a dolognak törvény s históriai eredete. Mikor kezdették a házi adót a portalis értékre kivetni? egykor szintúgy meg fogjuk teljes bizonyossággal mondhatni: hogy az armalisták csupán az 1805: 1-ső t.-cz. által mentettek fel a háziadó alól, mindnyájan tudjuk. Törvény s história köréből ennyi elég; hátra van a dolog financialis s politikai oldala és véleményünk a teendőkről. Ezekkel fogjuk a tárgyróli unalmas bár, de talán nem haszontalan fejtegetéseinket berekeszteni.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
