98. Pest, 1840. november 27.
Kossuth levele Szemere Mikóshoz: eleget tett epigrammájával kapcsolatos kérésének; bejelenti, hogy megházasodik.
October 18-áróli leveledet csak e napokban vettem, s látván belőle, hogy epigrammjaid ügyébeni szorgos megbízásodra adott válaszomat nem vetted, a pósták rendetlensége fölött igazi boszúságra gyúlladtam, s mivel épen gyűlésünk volt, s ott a pósták ellen egy megyei levél-vesztés miatt panasz fordult elő, alkalmam lőn mérgemet az özönlésig kiönteni. Mondják, sohasem szóllottam olly epés csípősen, mint akkor. Ennek félig-meddig epigrammjaid okai. A Te tetőtől talpig prósai barátod, édes Miklósom, nem ismeri ugyan a vers vajúdás békétlen kínjait, s amennyiben éber állapotban verset sohasem írtam (ébren, mondám, mert álmomban egyszer lefordítottam Simonides Angeloszát magyarra, amit ha egykor az állati magnetismusról irandsz, mint tényleges adatot jegyzésbe vehetsz), de mégis igen föl tudom fogni nyugtalanságodat, mellyet érzél abbeli félelmedben, hogy szeszélyed első szülöttei mosdatlanul lépendenek a „Soirée parée”-ba, s mivel ezt föl tudom fogni, siettem válaszolni, mert örvendettem, hogy nyugtatóan válaszolhatok. Becsületemet kötöm zálogul, hogy leveled vétele után legfölebb négy nap alatt válaszom már póstán volt. A dolog olly régi, miszerint tartalmára már nem is emlékszem, csak annyit tudok, hogy javítva mentek epigrammjaid az Emlénybe; egyébiránt mivel Emlény már megjelent, onnan legjobban tudhatod, van-e okod a szerkesztővel megelégedned. Ha magamról szabad a nagy közönséget ítélnem, kosztrinai koszorúd nem lesz az egyetlen, melly halántékaidat ékesítendi. Azért csak fövenyre barátom újólag. A medvehős szakálig felfegyverzett legyen bár, Te tudod, hogy a görög költő szerint jól áll a hősnek, kytharát pengetni fegyveres újjaival.
Ami pedig medvegyőzelmidet illeti – mivel én a buddhisták ama vallástanjával tartok: ne ölj meg semmit, ami él –, nem hevülök igen magasztos érzelmekre, azonban megvallom, ha még vadász volnék, illy örömeit ambitionálnám a vadász életnek magam is, nem pedig a gyáva nyúlfiak öldökléseit. De te halhatatlanná leszel a hubertisták évrajzaiban, mert amennyire leveledből látom, nagy hajlandóságod van, nemcsak tenni a sebeslábú Achillként, de Homérosként meg is énekelni, mit mint Achill cselekvél. Helyesen barátom! Ne vásároljon mástól halhatatlanságot, ki maga képes magát isteníteni. A zámai hősnek Ennius zordon lantjára volt szüksége, a nyers Cajus Marius ledéren mosolygott egy görög fölé mindaddig, míg ez a cimber háborút meg nem éneklé; Lucullus magával hordozá a Pontushoz a tarentumi Anchisest, és Pompeius, kit nagynak neveztek, a mitylenei Theophanest – neked nincs szükséged logographokra, te tükörbe nézesz, mosolygasz magad fölé és megénekled önmagadat. Jól van. Jól. Oremus. Kiáltok én is, de azon föltét alatt, hogy kosztrinai borostyánod miatt ne hanyagold el a múzsákat, s a rocska idomú koponyák, szobád falának cannibalszerűen szép ékességei ő nékiek legyenek inkább, mint Szent Hubertnek áldozvák; miként Quintus Fulvius az aetoliai zsákmányt nem Marsnak, hanem a múzsáknak áldozá.
A többek közt kérlek, fejtsd meg nekem, hol a manóban veszem én most, épen most ezeket a bacheologiai gombóczokat? – Holott életem körülményei mindenek inkább, mint classicaiak; mert 1-ör, pénzem nincs, 2-or papokkal és póstákkal vesződöm, 3-or, százéves juris perekben porbúvárkodom, 4-er,… kimondjam-e? Miért ne, házasodom.
E szónál abbahagyom az enyelgő szeszélyt, s a kedély meleg érzetével kérlek, kívánj nekem szerencsét e lépéshez, melly engem egy hőn szeretett nő karjain boldoggá teend, boldoggá mondom, mert nincs ember, ki a családi viszonyt gyöngédebb érzettel tekintse, mint én tekintem, nincs ember, ki annak semmi mással nem pótolható becsét tisztábban felfogja, mint én fölfogom. Akarod tudni, ki az a bátor hölgy, ki nem retteg sorsát az enyémhez csatolni? Ez tulajdonkép mindegy, de ha épen akarod tudni, megmondom, jegyesem neve: Meszlényi Teréz.
Isten áldjon, édes Miklósom! Ölellek barátsággal
Politicai életetekről semmit sem írsz. Ti hanyagok vagytok barátom, pedig ollyan napokat élünk, mellyekben circumit leo rugiens, quaerens quaem devoret.
Az eredeti alapján közölve: Perényi József,
Szemere Miklós életrajza. Sátoraljaújhely,
1897. 89–90.; majd Szemere Miklós
irodalmi hagyatékából. Közli uő.
Irodalomtörténeti Közlemények. 1905. 364–365.