Vezérczikk. (Pártok országgazdasági kérdéseinkben.)
Vezérczikk. (Pártok országgazdasági kérdéseinkben.)
Párt nélküli ország a mesék sorába illik, és ha vannak nemzet életében párt nélküli idők, ezek igen nagyon rövidek szoktak lenni. Vallás-különség, a philosophiai és politicai rendszerek küzdelmei, a nagyok büszkesége, a középosztály féltékenysége, végre a legalsó osztály tudatlansága és nyomora a pártoknak átalános ősforrásai. Különös forrásai pedig a pártoknak, minden nemzetnek jellemében és viszonyaiban rejlenek. Nálunk hogy a pártok egészen különbözők a más alkotmányos országokban találtató pártoktól, mellyeknek mindig a fenálló kormány megbuktatása s maguknak a kormányba helyezése szokott lenni végczéljuk, mondani is felesleges, mert hiszen ezt a mindennapi tapasztalás nyilván beszéli, de tárgyunkhoz sem tartozik. Mi a nálunk létező pártok állásáról és működéséről, czéljáról és eszközeiről akarunk csak néhány szót szólani, ezt is csak országgazdászati kérdéseinkre vonatkozólag, s igy a pártok status quojába tekinteni bele.
Amott a másik oldalon, kik állnak, tudjuk. Milly tant vallanak legujabban, ha nem tudnánk, megolvashatjuk a B.P. Hiradó 396. számában találtató VII. mixturájában az álőszinteségnek. Ott ők megmondják, hogy mindenáron! De mit? Azt a jó isten tudja. Ők nem sorolnak elő semmit, hogy mit akarnak; s igy hát csak az marad tudomásunk, mit mi tudunk, hogy t. i. ők nem akarnak. És igy az akarat, mellyet ajkaikon rebesgetnek, ha igy lehet szólani, a nemakarásnak akarata, mellyel ők minden áron nem akarnak.
Máshol ugy áll a problema a pártok iránti politicában, hogy vagy ezek döntsék meg a kormányt, vagy a kormány nullificálja a pártokat, és erre használtatnak fel az erők mind
920két részről. Nálunk nem egészen igy áll a dolog, sőt nagy részben egészen máskép. – Hagyjuk azonban mindezeket, csak lássuk az állást, működést, czélt és eszközöket; lássuk,
Mik most legfőbb közgazdászati kérdéseink? Hogy hosszasak ne legyünk, lássuk csak a főbbeket. És ezek A fiumei vasut, a közlekedési eszközöket illető kamatbiztositás, a közbenső vámvonal ügye, és az urbéri viszonyokból való kibontakozás.
Nekünk geographiai helyzetünk ismeretéből, a ránk összeköttetésileg nyomasztóan ható viszonyokból, mezőgazdaságunk hátra maradtából, terményeinket értekesitő feltételek hiányából, külkereskedésünk nem létéből, és napokint növekedő s elsilányulással fenyegető elszegényedésünk érzetéből meritett erős hitünk és meggyőződésünk az, hogy magyar tengerpartunknak a világkereskedésre istentől adott kapunknak erőnkszerinti használása, más szavakkal a vukovár fiumei vasut bizonyos tekintetben életmentő szerünk. Ezt a mi oldalunk már mathematicai igazság formában állitotta nem egyszer elő, s ha valamiben, ebben a keleti indolentia megfoghatatlan! – nemzetünknél, mellynek kebelében találkozék néhány évvel ezelőtt spártai példákkal is vetekedő ember, ki a nemzeti szinháznál, mint a magyar nemzetiség egyik terjesztő eszközénél követ hordott. – És ez ügyben a másik oldal mit tesz? – Nem akar! – És mivel nem akar, hátráltat; hogy az időből kifogyjunk, s az elkésésnek ránk ugy is borzasztó sulylyal nehezedett nyomorát itt is érezzük. – De mikint hátráltat? Okokkal nem, mert hiszen ha azokkal küzdene, megfeleltünk volna rá bőven számtalanszor alaposan. Egyetlen egy okot hallánk legközelébb olly gyermekest mint nevetségest, hogy t. i. a dunagőzhajózás jövedelmezőbb mint a vasut; és csak csudálkozhatunk, hogy parallel vasut hiányában valaki illyes állitással állhat elő. A fegyver ellenünk a gyanusitás és alaptalan megtámadás, millyen például a B. P. Hiradó 304. és 319. számaiban olvasható, de mellyet lapunk 6-ik számában Kossuth nemcsak felderitett, hanem férfiasan megis czáfolt. És fegyver ellenünk az ármány, mellyet direct és indirect utakon kell tapasztalnunk még ollyaktól is, kik vérünk megmentését és feldicsőitését hatalmasan rebesgették csak nem 921régen is ajkaikon: és minekünk, miután a magyarnak saját tengerpartjávali szoros összeköttetése még csak eszmében is olly szálka némelly szemekben, lehetetlen volt meg nem győződnünk, mikint ez életünkbe vágó vállalatot sokáig függőben tartani ezer meg ezer veszélylyel jár.
A közlekedési eszközök szükséges voltát, in thesi az igaz még a másik oldal sem tagadja; de a bele rögzött nemakarás, miután emberei ember és ügy, inditványozó és inditvány között megkülönböztetést tenni alig képesek, e részben is egész sulylyal visszanyomja az előmenetelt. Mi régen kimondtuk már meggyőződésünket, miszerint „hogy a közlekedési eszközök czéljoknak megfelelhessenek, hogy a járás-kelést, levelezést, forgalmat, kereskedést gyorsá, olcsóvá és biztossá tehessék, nemcsak nem kell pénzjövedelmi forrásúl tekintetniök, sőt nem is volna szabad jövedelmet hozniok el annyira, hogy ha valamelly közlekedési eszköz például vasut jövedelmet hoz, a statusnak az áll érdekében, hogy az utivám mindaddig leszállitassék, mig az ut fentartás költségeinek fedezésén felül mitsem jövedelmez, mert az ekkint eszközlött közlekedési olcsóság közvetve sokkal több s nagyobb hasznot áraszt az országra, mint a legbővebb jövedelem, melly a közlekedést drágitó utivámból be került volna és igy hogy minden status, melly a közlekedési eszközöket akár egyenes jövedelmi forrásúl tekinti, akár speculatio és financialis vállalat tárgyává teszi, nagyon hibásan vet számot.” És kimondtuk, hogy e hazában is statusgazdászati elvből a kamat biztositási rendszer teheti eredményezővé és üdvössé a közlekedési eszközök létre hozatalát. A másik oldal e tant a fiumei vasutra nézve modora szerint nem okokkal hanem gyanusitással és gunynyal egyenesen megtámadta. Ő tudja miért – mi nem – mert mi e tan igazsága ellen még csak a felszólalást is képtelenségnek tartjuk; magyar embert pedig ki a fiumei vasutnak, azaz, ki a magyarnak saját tengerpartjávali összeköttetésének nem barátja, feltévén, hogy állapotainkat érti és érzi, nem is képzelhetünk. Legujabban pedig szót hallánk a másik oldalról, hogy „hol a tőkék bőségben nincsenek, ugy hogy nem minden vonalra találkozik vállalkozó, vagy pedig ez segedelmet kénytelen igényelni: ott a status tulajdon hatáskörébe vegye fel a vasut ügyet.” És mi e tant helyeseljük, igenis helyesüljük ámde megjegyezzük, hogy miután magyar érdekeinkben az illy intézkedések felől magyar szempontból kielégitő garantiát ohajtunk, nálunk e thesisnek egy kissé más képe mutatkozik mint Belgiumban vagy Bajorországban, vagy az austriai örökös tartományokban. És épen ezen másféle kép arczvonaliból olvasható a mi kamatbiztositási rendszerünk szükséges volta nálunk, hol a magyar érdekek illő jogos és igazságos képviseltségének mellőztétől, nem minden alap nélkül tarthatunk. Lám a bécs-triesti vasut milly óriás léptekkel siet a létesülésre! És minket tengerpartunkhoz való jutásunk iránt mellytől vérünk megmentése és feldicsőitése a jelen europai conjuncturák között feltételezve van, holmi száva-kulpai szabályozással (melly hogy nem kielégitő maguk az ajánlgatók sem tagadhatják, mi pedig lapunk 22-ik és 25-ik számaiban tökéletesen kimutattuk) és a lajosut vámja leszállitásával, s nem tudom még mi szembekötősdi gyerek játékokkal biztatgatnak. – Urak urak, lejárt már azon nektek boldog idő, hogy a dolgok valódi állását eltitkolni lehessen! Ma már való és nem álom után szokás indulni! – És mi 922különös! a B. P. Hiradó 410 számában, hol magyar viszonyainkban a közlekedési eszközök létre hozására általunk állitólag megkivántató kamatbiztositási rendszer megtámadtatik, – mivelhogy nálunk a status a vasut hálózat készitésében külkereskedés tekintetéből is főleg figyelemben tartandja Magyarország érdekeit, Francziaországból idéztetik példa. Mintha a franczia status valaha képes lenne nem maga saját érdekében intézkedni!! És felhozatik például, hogy ott s paris-orleansi vasutnál egyszer ugyan rászedték a kormányt a kamatbiztositással, de azután soha többé, daczára minden nógató unszolásnak, mellyre ott az irodalom minden megvesztegetett organumai lealacsonyiták magukat. Alkalmazzuk urak ha tetszik ez adatot, mi az alkalmazástól épen nem fázunk! – Még csak egyet! Midőn a Hiradó elébb idézett vezérczikke azt mondja, hogy a „kamatbiztositási uton létesült vasutak mindig (?) olly helyen vannak, hol az épités roppant sommát igényel, a gyérjáráskelés pedig kevés jövedelmet igér” talán csak nem gondolt a vukovár-fiumei vasutra! Vagy igen? Akkor a számvetési bizonyosságot tagadja meg, akkor olly egyszeregyje van, millyet még a világon senki sem látott, – mit fel sem tehetünk. –
És jelenleg a pártok igy állnak a közlekedési eszközöket illető kamatbiztositási kérdésben. Amott hypothesis, mellyre ki érti magát, nem építhet, és igéret melly ki nem elégítő, és a magyar érdekek gerantiájáról szó sem: itt jó akarat, de aggasztó elhagyatottság, de mind a mellett az igaz ügyben erős bizakodás. Adja Isten hogy e tényezők sokszorozásából a factum ne legyen = elkésés!
A közbenső vámvonali kérdésre nézve itt a mi oldalunkon azon gondolat uralkodik, hogy mi érdekeinknek a mások egyenlő jogú érdekeit elnyomó előnyt nem igénylünk, de hátra télelben, ipart és kereskedést hervasztó intézkedésekben meg nem nyugoszunk. Barátságot ohajtunk és szomszédságos jó egyetértést; de abban soha meg nem egyezünk hogy mi gazdaság legyünk, már pedig gazda. Amott pedig a másik oldalon batározott nyilatkozatot mind eddig nem mondottak. Oda vetve igen is holmi dodonaeumokat, de mellyeknek ha magyarázatát kérdi valaki, kész rá a felelet: csak azért sem! Majd megválik, mint mondani szoktuk hány zsákkal telik (a jóból-). Reményünk ápolására azonban addig is a másik oldal egyik (az ártatlan) organuma szíves vala legújabban ámbár egészen más incidensből nyilatkozni, midőn az egész europai statustant vagy ignorálva vagy megtagadva azt tanitja, hogy „a hit a becsület s a század mivelődése a poenalis sanction nyugvó felelősséget egészen szükségtelenné tette. Az ma már – és pedig egyedűl félszázados élete után* – csak egy kifüggesztett czégér, melly a nép mystificatiójára szolgál. (??) A felelősség ma nem a nyaktilónál; hanem a becsület, lélekismeret és a közvélemény hatalmánál, a nemzet áldásánál vagy átkánál áll.” (A nemzeti ujság jun. 30. 307. sz. politicai programm czimű vezérczikkében) Legalább különössége végett kivánjuk hogy e tan a Pesti Hirlap figyelmét ki ne kerűlje.
És valjon nem e félszázad fejlesztette-e ki a Statustant leginkább a közép századok zavarából?
Az urbéri viszonyokból való kibontakozást idő és viszonyok mellyek embertetszésre nem igen szoktak várakozni, annyira sürgősnek mondják, hogy most már a 923tovább halasztást a status-eszélyesség épen nem helyeselheti. De itt meg kell vallanunk hogy a mi oldalunkon is ollyas módok és javaslatok iránt is mutatkozik még rokonszenv, melylyek már elidőösültek, mellyek hajdan megjárták volna; de miután isten sokszor maroknyi órák eseményibe kénytelenségi parancsot rak le, minő évszázadukban nem rejlett, ma már más intézkedésekkel kell felváltatniok. Azonban erős reményünk, miszerint itt nem sokára egyesülendenek a vélemények, mellyek különben is csak alkalmazási formákban ütnek el valamennyire egymástól, de elvben nem. – De amott a másik oldalon az urbéri viszonyokban való országgazdászati intézkedések még most is azon sorvasztó betegségben szenvednek, hogy az urbéri kérdés kezdet óta csupán magán jogi kérdésnek vétetik, s elintéztetése és szabályozása csupán és egyedűl ez egyoldalu szempontból kezdeményeztetik és tárgyaltatik. És ez a kérdésnek veszélyes betegsége. – Tagadhatatlan, hogy az urbéri viszonyoknak az élet közvetlen találkozásaiban magán-jogi oldala is van, mellyen a kétségbe sem vonható földesúri kármentesités igénye alapszik; de a kérdés maga belső lényegében közjogi kérdés. És hol csak még eddig megoldatott, csupán ezen úton oldatott meg, és különben a mególdás kivihetőségének még lehetségéről sem álmodhatunk mi is. Mert a mely állapotnak megszüntetésére a Statusnak mellőzhetlen szüksége van, annak ügyét egyesek akaratára bízni bizonyosan nem czélra vezető. És itt több szavunk nincs, mint őszintén felhívni a másik oldalt hogy a haza jövendőjéből pártkérdést csinálni ne akarjon.
És im ezen közgazdászati sarkok körűl forognak a pártok műszerei jelenleg, és milly eszközökkel? azt a mindennapi élet kövyvéből olvashatni. És hogy ez eszközök amott főkép elhatározottan erősek a bizonyos; de az is bizonyos, hogy nálunk soha sem lesznek más mint alkotmányos természetűek. És a czél? Mi nyiltan világosan minden tartózkodás nélkül kimondtuk, miszerint a miénk: magyar érdekeink megvédése, a nélkül hogy mások egyenlő jogú érdekeit elnyomó előnyt igénylenénk, és magyar érdekeinknek jogszerű érvényességre, millyet kétségbe vonhatlan alkotmányos önállásunk igényel, és elismerésre juttatása. Az övék? mondják meg ők – s aztán ha tetszik alkalmazzunk.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
