II. Eszter meztelen lábának apró nyomai | Krúdy Gyula munkái

II. Eszter meztelen lábának apró nyomai

Egy-két napig csak a festetlenül maradt Hurainé törődik az eltűnt Solymosi Eszterrel.

Dúlt-fúlt a kerülőné, mert éppen nagytakarítás közben hagyta itt a szolgálója, akinek hiányát most érezte csak igazán a házsártos asszony, amikor egyedül maradt a félig kimeszelt házával, a még le nem súrolt bútoraival. 51Nyilvánvaló volt, hogy a leány a munka, az örökös szidalom, sőt a naponkint kijáró verés miatt hagyta el szolgálati helyét.

Hurainé restellte magát a szomszédság előtt, de annál kiadósabban veszekedett az urával, amikor estére hazajött. Még csak vacsorát se kapott Eszter eltűnése miatt az egyébként csendes ember.

– Mindennek megvan a maga oka – mond a kerülő, mert nyelves felesége mellett többet nemigen mondhatott, és elment a padlásra aludni.

Hurainé csak másnap szánta rá magát, hogy Eszter után menjen, aki nem lehetett máshol, mint Tiszaeszlár Ófalunak nevezett részében, ahol édesanyja lakott, özvegy Solymosi Jánosné, egy napszámba járó asszony, aki maga is alig élhetvén meg a szegénységtől: gyermekeit, egy fiát és két lányát korán szolgálatba adta. (Solymosi János, a boldogult, ugyancsak napszámos-ember volt, de mire a három gyerek, közülük a legkisebb, Eszter a világra jött, elment abba a távoli világba, ahol bizonyára a szegény napszámos magyar embernek is könnyebb a dolga, nincs munkátlan, koplaló tél, amelynek végét nem győzte a napszámos kivárni.)

Hurainé szemrehányással állított be a szegény napszámosnéhoz, mégpedig főként azért a négy krajcár miatt, amit a leányának a festékre adott, de amely festéket ő sohasem látott. Arról persze többé szó sem lehetett, hogy a szökevény cselédet magához visszafogadja, mert aki egyszer elszökik, az máskor is megteszi.

Özvegy Solymosiné darabideig csak hallgatta a kerülőnét, aztán kijelentette, hogy sem a négy krajcárnak, sem a leányának hírét sem hallotta. Két hete nem volt otthon a lánya, akkor is csak egypár percre szaladt be hozzá, hogy egy 52pendelyét (alsószoknyáját) vigye el magával, mert a régi pendelyke szakadozott.

Hurainé azonban nem sokat adott az édesanya védekezésére, azt vélvén, hogy eldugta valahol a lányát, de a festékre adott négy krajcárt annál nyomatékosabban követelte vissza.

A két asszony a veszekedés közben nem tudott megegyezni a négy krajcáron, ami 1882-ben Eszláron sok pénz volt. A leányát védelmező Solymosiné már éppen arra ajánlkozott, hogy elmegy a négy krajcárt ledolgozni Hurainéhoz, miután annak házánál a húsvéti takarítás még úgy sincs befejezve. Amikor Hurainénak az az ötlete támadt a pörlekedés hevében, hogy ő festék nélkül amúgy se tudná kellően elvégezni a takarítást, még özvegy Solymosiné segítségével sem. Mikor erre a pontra jutottak a szóváltásban, már nem sok kellett ahhoz, hogy a közelben lévő sváb szatócshoz is ellátogassanak, hogy megtudakolják tőle, vajon Eszter járt-e ott tegnap a festék végett?

– Hová vihette a festékemet?! – kiáltott fel Hurainé, még inkább megerősödött gyanújában, hogy az anya és leánya ellene összejátszanak, és a négy krajcáron kívül most már a festéket is ellopták. Bizonyára van valahol egy ház, amelyet az ő festékével akarnak bemeszelni, de megismeri a kék- vagy a koromfestéket, amellyel az ő házát kellett volna igazában kifesteni.

Ki tudná nyomról nyomra követni az ilyen egyszerű, falusi nők disputáját, amikor az egyik sértődöttségében mindenáron gyanúba akarja keverni a másikat, aki csak ösztönszerűleg tud védekezni a gyanúsítások ellen, mert gyermekéről van szó? Nem tart rövid ideig az ilyen vitatkozás, de annyi ideig se, hogy ne lenne vége valahára, amikor is Hurainé, 53leveszekedvén a négy krajcár árát az özveggyel, foghegyről odavágta az anyának:

– A lányát pedig többet nem akarom látni. Az én házamban többé nincs helye.

Akkor kezdtek igazában gondolkozni azon, hogy hová is lett voltaképpen az a leány, aki miatt a vasárnap délelőtt egy óra hosszáig veszekedtek.

– Akárhová lett, én nem veszem többé vissza! – kiáltott fel Hurainé.

– Hová lett az én Eszterem? – mormogta magában özvegy Solymosiné, gondolataiban végigsorolván azokat a helyeket, ahová Eszter elmehetett, habár ez a leány még sohase tett ilyent. Talán arra a tanyára ment, ahol télen egy béresasszonynál szolgált? Talán a nénjénél, Zsófinál húzódott meg éjszakára, aki ugyancsak szolgáló volt Eszláron! Még egy édesanya se tudja kieszelni egy félárva, gonosz asszonynál szolgáló kiscseléd járását-kelését, amikor arról van szó, hogy a leány bánatában elbújt valahová, mert helyre van szüksége, ahol kisírhassa, kibánkódhassa magát.

– Rossz pénz nem vész el – mond Hurainé, és méltatlankodott, az egész Solymosi családot elátkozva, hazafelé tartott a kirándulásból az Újfaluba, ahol majd nézegetheti tovább a félbemaradt takarítás nyomait, a félig meszelt fallal együtt. Nem irigylésre méltó az ő lelkiállapota, de mennyivel keservesebb az édesanya helyzete, aki Eszter meggondolatlansága miatt ilyen szokatlan helyzetbe keveredett. Sírni lehetne ezen a dolgon, ha özvegy Solymosinénak még volnának könnyei, ha el nem sírta volna már a könnyeket nyomorúságos életében, özvegységében.

Solymosiné nem sírt, csak lehorgasztotta a fejét, hogy 54így, földre szegezett tekintettel gondolkozzon azon a szomorúságon, amely leányát (és őt magát) érte Hurainé négy krajcárja miatt. Ez a szájas asszony dühében még tolvajlásba keveri a leányát és vele együtt testvéreit, habár itt van tanúnak a szatócs, akinél a festéket a leány megvette.

Csakhogy a szatócs mindjárt eleinte hat krajcárról beszélt, amelyért a vizitkés vevő festéket vásárolt nála szombaton délelőtt.

Kié lehetett az a két krajcár többlet? Miért kellett Eszternek hat krajcár árú festék, amikor az asszonya csak négy krajcárt bízott rá? Csak előkerüljön a leány, majd felelni kell a kérdésekre, amelyeket Hurainé és édesanyja intéznek hozzá!

Hanem a két krajcár története már előbb is kiderült, mégpedig Hurainé ügyességéből. Ez az asszony ugyanis a szomszédokat járván, és panaszolván szolgálója hűtlenségét, anyjának bűnpártolását: kinyomozta, hogy Eszter a faluba menetele előtt még két krajcárt felszedett útközben, amelyért ugyancsak festéket kellett volna hozni a sváb boltostól. Az egyik krajcárt egy Csordásné nevű asszony adta a leánynak, akinek ugyancsak szüksége lett volna némi kékfestékre a háza tervbe vett meszelésénél. A másik krajcárt egy névtelen szegényasszony adta a leánynak útközben, aki koromfestékhez akart jutni, bár meszelni való háza nem volt.

– Sok minden kiderül még erről a lányról! – emlegette Hurainé a kerülőnek, aki a vasárnapját otthon töltötte a pipaszárat szorongatva.

– Majd meglátjuk – felelt a kerülő, és sajnálta, hogy éppen vasárnapra esett a házi pörpatvar, amikor nem mehet el sehová a lárma, izgalom elől. (Ártatlan ember volt, még 55a felesége szavaira is úgy emlékezett a vizsgálat folyamán, hogy az asszony megismételtette előtte az akkor mondott szavait.) Harmadnap, amikor a lutris szatócs egy Nyíregyházára menendő paraszttal elküldte Guttmannhoz megjátszani való lutriszámait, az ambóba belevette a 8-ast is. Egy hétig, a következő szombatig, amíg a pénteki temesvári húzás eredménye nyilvánosságra került a Neues Pester Journalban: az eszlári szatócs váltig azt erősítette, hogy Solymosi Eszter nyolc krajcárért vásárolt nála festéket. De a 8-as nem jött ki… (Még többször előfordult a vizsgálat alatt, hogy a boltos reskontóin szerepelt a 8-as. De nem merte teljes határozottsággal állítani: hogy azért, mert festéket adott el nyolc krajcárért. Csak a 6-os szám jött ki a temesvári lottón, amennyi krajcárért Solymosi Eszter igazában vásárolt.)

Hurainé híresztelései ellen Solymosiné szükségesnek vélte, hogy a másik leányát, a tizennyolc éves Solymosi Zsófit is megszólaltassa. Szegény asszonynak úgy kell védekezni a gyanúsítások ellen, amint tud. Nem hagyja a leányán a tolvaj vádját száradni addig se, amíg az előkerül valahonnan (talán a tanyáról), ahová Hurainé bánásmódja miatt elbujdosott. Solymosi Zsófi, Eszternek a nénje ugyancsak cselédi sorsban volt. Egy feketeruhás, szigorú, de igazságos parasztasszonynál szolgált, aki beleegyezett, hogy húga védelmére keljen. S ezért Zsófi asszonya tudtával járta be a falut, ahol elmondogatta, hogy ő találkozott Eszter húgával, mégpedig akkor, amidőn az a megvásárolt festékkel már hazafelé tartott Újfaluba, ahol Hurainé bizonyosan a kapuban várta. Sárga kendőbe volt csomagolva a sárga papír, és a kendőt 56Eszter biztonság okából áthurkolta a balkeze csuklóján. Zsófi megkérdezte a húgától, hogy mit visz, mit csinál Hurainé, mikor látta az édesanyját, és hasonló dolgokat kérdezett, amit testvérek szoktak, ha véletlenül találkoznak. Aztán elváltak, és mentek a dolguk után, mint elfoglalt cselédlányokhoz való.

A festéket tehát megvásárolta Eszter a meszeléshez, eszeágában sem volt elszökni se a pénzzel, se pedig a munka elől. Hurainénak kell tudni, hová lett a leány, amikor az a festékkel hazaérkezett, és szorgalmas leány módjára munkába fogott.

A harmadik nyomot Scharf József, a „zsidó harangozó” szolgáltatta Eszterről, amikor meghallotta, hogy azt a festék miatt édesanyja, testvérnénje és munkaadó asszonya mindenfelé keresi.

– Nálunk volt, hogy a gyertyatartókat az asztalról levegye, és a szekrénybe helyezze. Szombat volt, nekünk, zsidóknak ünnepünk volt, hát az ablakon át beszólítottam a leánykát, amikor arra ment. Aztán mindjárt el is ment a leányka – vallotta Scharf József, egy olyanforma, középkorú zsidó egyházfi, amilyen van tán százezer is a világon, de ha nincs, akkor sem a tiszaeszlári egyházfi az egyedüli abban, hogy szegény, mint a templom egere, sok gyereke van, és lába kapcája mindenkinek, aki a tiszaeszlári hitközséghez tartozik, mert mindegyik azt véli, hogy ő ad állást Scharfnak.

(Utóbb kiderült, hogy Scharf József ezt sohase mondotta, csak a falusi fantázia adta szájába e szavakat.)

Tartozott pedig akkor az eszlári hitközséghez vagy nyolcvan zsidócsalád, mind között a legszegényebb Scharf József, mert az ő hivatalában még véletlenül se lehet jövedelemre szert tenni. Ugyanezért Scharf cipőt foltozott kínjában, 57napszámoskodott zsidónál, kereszténynél egyformán, de egyházi hivatala folytán meg kellett tartania a vallása szabályait, olyannyira, hogy szombaton a gyertyatartót az asztalról a szekrényre egy keresztény lánnyal tétette, mert neki (Scharfnak) még ennyi munkát se volt szabad végeznie.

Így keveredett Scharf József, az eszlári templomszolga az első gyanúsításba, bár az ilyen, magával tehetetlen embernek nincsen ellensége, elég ellensége a koldusságával ő saját magának. De Scharf tudákos ember is volt, mint minden zsidó egyházfi, aki dohány nélkül szopogatja a pipaszárat, de a legokosabb embernek tartja magát azon a földterületen, ahol a két lábával megáll. Ugyanezért Scharf József, amikor Solymosi Eszter dolgáról beszélt, okoskodó ember módjára mindjárt azt a nézetét is nyilvánította, hogy ennek a keresztény leánynak az eltűnésével pedig hiába fogják majd gyanúsítani a zsidóságot, mert a zsidóság egyetemessége Solymosi Eszter dolgában éppen olyan ártatlan, mint mindazokban az esetekben, amelyekkel a zsidókat vádolták, ha nyoma veszett egy-egy keresztény gyermeknek, ő (Scharf) bizonyosan tudja, hogy a leányka bizonyos idő múlva előkerül, csak elment valamerre, ahová a lányok szoktak – így filozofált a tiszaeszlári egyházfi, mert mint említettük: suszterséggel is foglalkozott, és a suszterek politizálnak, ha alkalmuk van.

Tehát a zsidóknál volt Eszter utoljára, mikor még Eszláron látták – találgatták a hamis nyomot azok, akik gondolkozóba estek a leányka eltűnésén.

– Mi van azzal a zsidóval, aki a kutyámat megütötte? – kérdezte Ónody Géza, amikor néhány nap múlva megint a postaházba ment a falu végéről az újságjaiért, leveleiért. (Falun lakó úriembernek ez is a mulatságai közé 58tartozik.)

Az a bizonyos fekete korcsvizsla, amely Bizsu névre hallgatott, ott sompolygott alattomosan Ónody Géza lábszárvédői mögött, mintha még mindig figyelmeztetni akarná gazdáját az igazságtalanságra, amely vele néhány nap előtt megesett. Van olyan kutya, amelynek végzetes szerepe szokott lenni. Csak Bismarck, a „vaskancellár” kutyájára kell gondolnunk, amely nélkül a gazdája egy lépést sem tett, mióta a franciáktól elragadta Elzászt és Lotaringiát.

A leány csak nem került elő. Se a tanyáról, se a Tisza-partról, ahová Hurainé (mint apránkint önmagának bevallotta) néha lesni küldte Esztert ama bizonyos tutajosra, aki minden tavasszal erre szokott utazni, akivel bizonyos dolga volt Hurainénak, de hogy mi lehetett a dolga, azt csak egy ember kérdezhette volna meg tőle, az pedig Hurai, a férje volt. A kerülő azonban nem kérdezett semmit.

Bár Tiszaeszlár kisközség, ahol esztendőszámra se történik valamely olyan esemény, amelyről érdemes volna beszélni, Solymosi Eszter eltűnését felejtgetni kezdték volna, ha a leány nem ad magáról mindenféle jelt a másvilágról, ahová nyilván eltávozott.

Így előfordult, hogy a falusi kutyák éjszakánkint olyan hirtelen és fertelmesen kezdtek ugatni (ahányan csak voltak a faluban), mintha lelket láttak volna.

Aki a falusi kutyák szokásait ismeri, annak nem kell külön magyarázni, hogy mit jelent az, amikor az ebek „lelket látnak”. Ahány kutya van a faluban, az adott jelre, egy idegen kutyahangra előront, és céltalanul, de vadul ugatni kezd a megszakadásig. Ennek az volt a közönséges 59magyarázata, hogy Ónody Géza valahonnan egy úgynevezett vérebet kapott ajándékba, amelyet a megszoktatás kedvéért estefelé pórázon végigvezetett a falun. Veszedelmes kutya volt, amelyet éppen bosszúságában szerzett Ónody úr, miután Bizsu vizsláját megütötték.

Ugyanekkor történt, hogy a kutyák ásni kezdtek Eszláron, mintha valaki után kutatnának a föld alatt. Máskor is ásnak a falusi kutyák mindenféle gödröket, tavaszonkint, amikor a föld alatti állatok, a vakondokok, ürgék, egerek, patkányok élete elkezdődik, de Eszláron valaki kisütötte azt a mesét, hogy Solymosi Eszter után ássák gödreiket a kutyák.

Igen viharos volt a tavasz. Eszlárnál ugyan nem öntött ki a Tisza, de feljebb, Tokajon túl, Vencsellőnél a vihar elszakította a Tisza töltését, a háromméteres, koronás gátat úgy fújta a szélvész, mint a tollpelyhet. Nagy területet elöntött az áradó folyam, amíg a bajban lévő szabolcsiak elővették a furfangosabb eszüket. A szélvész segítsége nélkül máshol is átvágták a gátat, mégpedig emberi erővel és titokban, hogy másfelé is jusson az áradatból. Az árvíz nyomait Eszlárnál is vitte hátán a Tisza, mindenféle rozzant csónakokat, szálfákat, összetört galyibákat sodorva magával. Ilyenkor akad emberi holttest is a vízen, amely Eszlár mellett utaztában felemelkedik a víz színére, és szürke ábrázatát Eszlár felé fordítja, mintha csak azt kérdezné, hogy megtalálták-e már nyomát Solymosi Eszternek?

– Na, Scharf úr, még mindig nem került meg a leány! – mondták a parasztok a „zsidó harangozónak”, aki hideg pipaszárát szívogatta. A zsidó, bár napszámos-munkát is vállal, nem jár gatyában; még a legszegényebben is olyanféle nadrág van, amilyent urak hordanak. Azonkívül ritka az olyan 60zsidó, aki írni, olvasni ne tudna, igaz, hogy néha csak a maga betűivel, holott Szabolcsban az iskolaköteleseknek akkoriban csak tizenhárom százaléka járt iskolába. (Zoltán János alispáni jelentése 1882-ből.)

„Scharf úr” nemcsak tudákos zsidó volt, hanem igazságkereső, makacs, önfejű ember is. Vannak ilyen „félbenmaradt” emberek a zsidók között, akik „nem hagyják magukat”. Scharf azt hitte, hogy zsidó templomszolga létére az okossághoz való ragaszkodásával tud tekintélyt tartani a parasztok között, ami fontos körülmény a templomszolgánál, míg hitsorsosai körében amúgy is megmarad rangjában, amely rang nem sokkal magasabban van a koldusénál.

– Scharf úr, az angyalát, csak nem akar hazajönni Solymosi Eszter, akit maga elküldött a gyertyatartóval – évődtek a parasztok, amikor észrevették, hogy az igazságkereső zsidó bosszankodik, amikor Solymosi Eszterről tudakozódnak nála. Faluhelyen hamar észreveszik, mivel lehet a „szomszédot” a sodrából kihozni. Fene jó mulatság az, amikor egy zsidó bosszankodik, akár a ráuszított kutyák, akár egyéb szekatúra miatt. Ez a Scharf pedig arra született, hogy heccet csináljanak vele, mert végeredményében arra jó egy tekintélyt, hivatalos rangot tartó zsidó templomszolga. (A józan szabolcsi paraszt sokáig vagy talán sohasem akart hinni abban, hogy Solymosi Esztert az a zsidóság tette el láb alól, amelynek olyan balkezű templomszolgája van, mint „Scharf úr”. A zsidók vallásának ceremóniáiban is inkább a mulatságosságot látta az eszlári parasztság. Nagy hecc az, amikor a zsidógyereknek a huncutkáját lenyírják a falusi gyerekek, de még nagyobb hecc a bolond Scharf úr bosszantása.)

De csak akkor lett teljes a Scharffal űzött heccelődés, 61amikor a templomszolga gyerekét kitanították a pajkos falusi lányok, hogyan csúfolja az apját a háta mögött. Ez a gyerek amolyan öt-hatesztendős forma zsidógyerek volt, amilyen van millió a világon, de mégiscsak ez a földből alig kilátszó, csúnyaképű kisgyerek volt az, aki a templomszolga szomszédságában lakó parasztlányok biztatására azt kezdte mondogatni, hogy Solymosi Esztert nemcsak megverte az apja, amikor a gyertyatartókat nem tette a maga helyére, hanem haragjában a torkát is elvágta.

Manapság már senki se tudja bizonyosan ennek az ötesztendős gyereknek a nevét, amit hol Samunak, hol Salomonnak mondanak a szülei is (Móric, a későbbi koronatanú mostohatestvére volt), bizonyára éppen olyan ártatlanul, tiszta lélekkel, égi küldetéssel jött erre a világra, mint a gyermekek általában, akik valamely okból benépesítik a földet. Mikor a világra jönnek a zsidó templomszolga gyermekei, hasonlatosak a fejedelmek gyermekeihez. Csak később jelölgeti meg a végzet a gyermekeket, hogy ki mire való ezen a földön. Az eszlári „Scharf úr” másodszülött fiát, aki a második feleségétől származott: arra jelölte meg a végzet, hogy ötesztendős korában kinyissa a száját, és az átoknál is nagyobb szavakat eresszen ki rajta. Gyilkossággal vádolta meg az apját, anélkül hogy látott volna valaha álmában is gyilkosságot, mint ahogy a kis állatnak sincsen fogalma arról, hogyan ölnek a nagy állatok.

A templomszolga ötesztendős fiacskájának homlokán nem volt semmi különösebb jel, hogy éppen ő volna arra kiválasztva, aki majd jódarab időre megzavarja a világ nyugalmát.

„Apám elvágta a keresztény lány torkát, mert az megharagította” – mondja kérkedve a kis kinyilatkoztató, 62akinek még anyja ölében lett volna a helye. De a zsidóasszonynak dolga volt a templomszolga „háztartásában”, ha ugyan háztartásnak lehet nevezni az eszlári Scharf otthoni életmódját, és nem ért rá a gyermekét dajkálni.

Azt mondják: nem fúj szél, nem zörög a haraszt. A kisfiú se találta ki magától a mesét, mivel ez a gyerek valóban szopta az ujját, mint talán azóta is az eszlári templomszolga fiacskája.

E feljegyzések írójának ötven esztendő múlva nincs módjában megjelölni azt a meseforrást, amelyből a Scharf gyerek mondanivalóját vette, aminthogy még tudósabb emberek se tudják teljes bizonyossággal megmondani, honnan jönnek a gyermekkori álmok az ördögről, a boszorkányról és a többi rémületekről, amelyeket a gyermekkor látott.

Lehet, hogy Móric a szomszédban lakó cselédlányoktól hallotta így Solymosi Eszter eltűnésének történetét.

De Ónody Géza, aki felnőtt ember volt, és országgyűlési követ, másképpen látta Solymosi Eszter megölését, mint az egyszerű parasztlányok és még egyszerűbb Scharf csemete. Elmondjuk, hogy miképpen látta Ónody Géza a gyilkosságot, amikor arra került a sor, hogy erről a „sajnálatos eseményről” beszéljen, amint a régi országgyűlési követek választékosságával hozzászólt a tapétán lévő témához. A sivító, bántó gyermekhang után szólaljon meg Ónody Géza kissé raccsoló orrhangja is, amely hang a régi Magyarországon szokás volt azoknál, akik a közéleti vagy katonai pályán vitték valamire, vagy vinni akarták még valamire a minisztériumban, a kaszinóban, a társadalomban. Sokunknak csak az 63affektáló hangja maradt meg az ősi javakból, ezt lehetőleg fenntartottuk, miután egymástól könnyebben megtanultuk, mint az idegen nyelveket az iskolában. „Párászt” vagy „zsidau”, „zsidaj” és hasonló szavak inkább pászoltak öblös nyelvérzékünkhöz, mint a trombitáló francia nyelv vagy a nyálas angol nyelv.

Ónody Géza magános, kedvetlen, csalódott, koránhervadt férfiú volt, akinek nem sok öröme volt az életében, mintha valami betegség kínozta volna, amelynek nyomára, nevére sem ő, sem orvosai nem tudtak rájönni. Lehet, hogy napjainkban is vannak még ilyen névtelen betegségek, amelyek a szívben, idegekben, rossz érzésekben kínozzák az embereket, bár az orvostudomány nagyot haladt, de történetünk idejében, csaknem ötven esztendő előtt, sokan szenvedtek ebben az „úri betegségben”, amely együtt járt az örökös fáradtsággal, de az életunalommal, a szplín-nel is, amely miatt a bolond angol agyonpuffantotta magát, mint ezidőtájt az úri körökben népszerű anekdotákban a bolond angolt szerepeltették.

Ónody Géza kedvére jótékony befolyással volt Solymosi Eszter eltűnése, megrázkódott és felfrissült tőle ez a férfiú, akit már a hitelezői sem érdekeltek.

– Szamárság ugyan, de nincs kizárva, hogy ezek a bolond zsidók csináltak valamit, miután érzékenységüket sérti az az országgyűléshez intézendő felirat, amelyet éppen most köröznek a vármegyék között a zsidók bevándorlásának megszüntetésére, amelynek érdekében Szabolcsban, a megyegyűlésen éppen a legkifogástalanabb gentleman, Dessewffy Aurél gróf szólalt fel – mondja Ónody Géza a postaházban, amikor újságjaiért és leveleiért estefelé betért, miután Eszláron nem nagyon lehetett a szórakozások között 64válogatni.

A postamester, Smilinszky: éppen olyan lengyel volt, amilyen Szabolcsban bőségesen maradt az 1848/49-i szabadságharc után, akár originális alakjában, akár maradékaiban.

– Olvastam én is a Nyírvidékben a gróf úr beszédét – mondja a postamester. – A zsidók most az északkeleti részek felől Magyarországba vándorolnak be. És Szabolcs éppen az útjukba esik.

– Az oroszországi zsidóüldözések teszik, hogy az egész világon mindenütt mozgolódnak a zsidók, mert ez a faj a legérzékenyebb mind között – felelt Ónody Géza, átvévén újságjait.

Ónody Géza már elmenőben volt, mert körülbelül mindennapi medrébe terelődött a beszélgetés a postamester megjegyzésével, de a postaház udvarába ekkor érkezett meg a kétkerekű postaszekér, amit régi postásnyelven karriolnak hívtak, egy ló volt belefogva, és zöldre festett ládán ült a kocsis. Ez a kariol tartotta fenn az összeköttetést a nagy világgal és az istenhátamögötti Eszlárral.

A kocsis mellett, bár ez hivatalosan tiltott dolog volt: egy kistermetű, magyarruhás, szakállas férfiú foglalt helyet, akinek kezében majdnem olyan hosszúnyelű fokos volt, mint amilyen ő maga. A szakállas törpe méltóságteljesen szállott le a bakról, és Ónody Géza láttára fokosát tisztelegve emelte árvalányhajas, kerek, úgynevezett Kossuth-kalapjához, amilyen kalapot akkoriban a függetlenségi eszme hívei, az iparosok, középosztálybeli „kisbirtokos”-nak nevezett, félig-úr emberek viseltek.

– Éppen a nagyságos képviselő urat keresem. Én Mikecz Jóska lapszerkesztő vagyok, és Nyíregyházáról jöttem – mondta tempós kimértséggel, magassarkú csizmáin 65kinyújtózkodva a jövevény. Mikor pedig Ónody Géza hóna alatt megpillantotta az összehajtogatott Egyetértés című újságot, az ujjával az Egyetértés felé bökött:

– Éppen ennek az újságnak vagyok a levelezője.

– Derék dolog – felelt Ónody Géza, miután hírből ismerte a termetéhez és korához mérten nagyszakállú Mikecz Józsefet, aki mindenféle követválasztásnál hangos szerepet játszott. Hol megverték, hol ő vert meg másokat, mert bár Szabolcs vármegye mind a hat kerületéből emberemlékezet óta függetlenségi követeket küldött az országgyűlésbe, mindig találtak valakit, aki a másik nem létező párt jelöltségét elfogadta, és így mozgalmassá tette a háromévenként megismétlődő követválasztásokat. Ebben volt nagymester Mikecz József, még egy valódi minisztert is tudott hozni egyszer Nyíregyházára, akit megbuktasson. (Fabinyi Teofilt.)

– No mi újság Nyíregyházán? – kérdezte Ónody.

– Nem sok újság van. Csak éppen Grenerczy Bélát, a vasúti pénztárost lőtték kétszer keresztül a kaftános betörők, akik az állomási pénztárt kirabolták. De Grenerczy késmárki gyerek, és kiállta a lövéseket.

Általában a virtusokra helyezte a fősúlyt az életben Mikecz József, szemét forgatta, haját felborzolta, hangját megfelelően erősítette, és termetével ágaskodni látszott, amikor a vasúti pénztáros esetére még egyszer visszatért.

– Persze, teherpénztáros volt! – hangsúlyozta, mintha e foglalkozáshoz több bátorság kellene, mint más foglalkozásokhoz. – Éppen az állomás melletti kuglizóban időzött, mikor idegen emberek a pénztárba hívták, és egy nagy ládát adtak fel, amelyben egy ember holtteste volt. De csak valahol Szolnoknál vették észre a holttestet, mikor a szaga 66figyelmessé tette a tehervonat személyzetét. De a pénztáros, a jó Grenerczy Béla akkor már keresztül volt lőve, kétszer is. Nem olvasta a képviselő úr az Egyetértésben nyíregyházi levelemet?

Mikecz József régimódi hírlapíró volt, aki gyilkosságon kívül alig írt valamit az újságba, de azt jól megborsozta, megpaprikázta.

– Az eszlári verebek itt is valami gyilkosságról csiripelnek – mond kedélyesen a kistermetű, de annál nagyobb szakállú laptudósító. – Guttmann, a lutris-zsidó boltjában Nyíregyházán, ahol mindent szoktak tudni a világon: „eszlári számokat” játszanak.

– Vénasszonyok bolondsága – felelt kedvetlenül Ónody Géza. – Nem hinném, hogy a szerkesztő úr a kis cselédlányka eltűnése ügyében jelentősebb eredményeket érne el. Egy kis szolgáló megszökött az asszonyától. Ez a nevezetes esemény nem egészen az újságba való.

Miért mondta ezt Ónody Géza?!

Elsősorban azért, mert úriember volt, aki még követ korában sem tartotta méltóságához illőnek, hogy minden csiribiri-ügyben az újságban szerepeljen.

A közfelfogás, különösen az úriemberek között, mint mesterségbeli nyelven kifejezni szokták, abban az időben Magyarországon még meglehetősen „sajtóellenes” volt. A nép újságot nem olvasott, némely politizáló falusi potentáton kívül, éppen elegendő volt a Méhner-féle kalendárium vagy a Rózsa Kálmán és Neje kiadásában megjelent Egyiptomi álmoskönyv, amelyet a vásárokon, ponyván árultak. A Vasárnapi Újságból meg lehetett tudni mindent, aki nagyon érdeklődött a világ dolgai iránt. Aki nevetni akart: annak ott volt az Urambátyám, a Borsszem Jankó, de a Bolond Istók 67című élclap is, amelyek egymás sarkát taposták le igyekezetükben, hogy megnevettessék a magyarokat. A napilapokat csak ügyvédek, közéleti férfiak és zsidók olvasták, akiknek tudni kellett az ország állapotát. Eleget szidták Jókai Mórt, a regényírót, amikor lapszerkesztésre adta a fejét, ahelyett hogy A lőcsei fehérasszonyhoz hasonlatos regényeket írna.

Ónody Gézának nem volt kedve az újságokban szerepelni. A választói nem azért adták kezébe a mandátumot, hogy az újságban írjanak róla, hanem azért, mert ő volt a legkülönb ember Lökön, Dadán, Dobon, Eszláron és más helyeken itt a Tisza mentén. (Akit Tiszalökön ki nem löktek: azt Tiszadobon kidobták, tartja egy régi mondás, de az már nagyon régen volt.) Ha bolondot kell mondani: ott van Károlyi Gábor gróf, ha okoskodni kell, arra itt van Apponyi Albert vagy Irányi, akiben Kossuth apánk is megbízott. A szabolcsi követek ott húzódtak meg a függetlenségi párt padján egymás mellett az országházban, és nem sokat beszéltek. Megjelenésükkel dokumentálták függetlenségi érzelmeiket, mindig a kormány ellen szavaztak, védelmezték a népet a katonaszedés, az adó ellen. De újságban szerepelni nem egészen úriemberhez való. (Azt mondják, hogy Ónody Géza fiatalember korában testőrtiszt szeretett volna lenni a bécsi udvarnál. Voltak ilyen ambíciók az elszegényedett nemesifjúság körében. De Ónody Géza nem ütötte meg azt a mértéket, amelyet a testőrtisztektől megkívántak. Egy centiméterrel volt rövidebb a kelleténél. Ekkor ment el kedve Ónody Gézának az élettől.)

De Ónody nem tilthatta meg az újságírónak, hogy ne kövesse a falun végig, amikor a postaház udvarát elhagyta.

– Kár volna a zsidókat kímélni ebből az esetből 68kifolyólag, ha csakugyan részesek Solymosi Eszter eltüntetésében. A zsidók természetszerűleg mindig a kormánnyal tartanak, mert csak attól kaphatnak dohánytermesztést, pálinkafőzőt, ecetgyárat, spirituszgyárat, amiből már annyi van az országban, hogy mozdulni se lehet, hogy az ember rá ne hágjon egy zsidó lábára – kezdte Mikecz József, amikor észrevette, hogy Ónody Géza többet törődik a Bizsu kutyájával, mint vele. – Legutóbb a nyírbátori kerületben csaknem elhasalt a jelöltünk, már a szájáig ér a víz az odavaló zsidók miatt. Nemhiába írta meg Milotay Gábor ügyvéd úr kortesversében:

Hát te, bankjegyes Darigó,
Miért lettél elvtagadó?
A balpártról a jobbra ám,
Átalvitt Mandel Ábrahám?

– mondja szavalva, sarkantyúját összepengetve a vers rímeire Mikecz József.

– Én megvagyok a zsidóimmal – felelt kitérőleg Ónody.

– Mert Tisza Kálmán nem mer a kerületéhez nyúlni, képviselő úr. Jöjjön csak egyszer egy kormánypárti jelölt Lökre, akkora csak, mint egy babszem Jankó, majd megismerné a zsidóit, képviselő úr.

Ónody legyintett, mert általában nem sok jelentőséget tulajdonított a rövid lábaival mellette botorkáló Mikecz Józsefnek. Miután ugyanis a falusi úriember észrevette, hogy Mikecz József nem tud vele lépést tartani, anélkül hogy ne kellene engedni méltóságteljes magatartásából: meggyorsította a lépteit. Legalább ennyi elégtételt vett magának a hívatlan vendég alkalmatlankodásával 69szemben.

– A löki postamester jó ismerősöm, ő segített fel a posta szekérre is, miután gyalogszerrel csavarogtam ezen a tájon – folytatta a kis szerkesztő. – És nemhiába ültem Löktől Eszlárig a kemény postaládán sem, mialatt a kutyáknak se való zötyögős úton idáig rázattam magam. Sok mindent megtudtam útközben, mert nyitott szemmel szoktam utazni.

Ónody vállat vont.

– Mindenki tudja, hogy Szabolcsban csak Tokaj és Király telek között van rendes országút, okos ember letörli a vár megye többi részét a térképről az esztendő tíz hónapjában, nem utazik.

– És ezt helyénvalónak tartja, képviselő úr?

– Éppen elég ellenségem van a megyében – felelt Ónody. – Maholnap megölnek egy kanál vízben. Nem nekem való Szabolcs vármegye.

Mikecz József a kabátja zsebéből egy újságot vont elő, amelyet, gyűrött külsejéből ítélve, már hetek óta hordozhatott magánál. A képviselő elébe kerülvén, megállította azt, miközben kibontotta előtte az újságot. Aztán hangosan olvasta az eszlári utcán:

„Nyírvidék. 1882. április 9. Húsvét. 15-ik szám. Hírek. (!!) Özvegy Solymosi Jánosné tiszaeszlári lakosnak Eszter nevű 15 éves barnahajú és feketeszemű leánya folyó hó április 1-én délelőtt 9 és 10 óra között a községből nyomtalanul eltűnt.”

– Ebben a dologban járok, képviselő úr, ha még eddig nem említettem volna. Természetesen, első kötelességemnek tartottam a kerület képviselőjénél tiszteletemet tenni, mert a lelkiismeretes hírlapírónak vigyázni kell arra, hogy tolla mindig a közérdeket szolgálja. A köz hasznos szolgálatához 70tartozik az igazság keresése. Korrumpált országban csak a sajtó mondhatja meg az igazat.

– Menjünk már tovább – mondta Ónody. – A faluban még azt hiszik, hogy valami kifizetetlen számlával látogatott meg, kedves Mikecz úr. Tegye el a papirosait.

A parasztok, főleg az asszonyok, gyerekek innen-onnan kinézegettek a falusi házakból az árvalányhaj-kalapos, magyarruhás idegen láttára, mintha azt remélték volna, hogy komédiás érkezett a faluba. Vagy talán megint követválasztás közelednék, amikor soha nem látott maskarás emberek szoktak ellátogatni a falvakba?

Mikecz összehajtogatta az újságját, és visszatette a zsebébe.

– Képviselő úr, én gyalog indultam el Nyíregyházáról, hogy ennek a hírnek utánajárjak. Az apostolok lova a tollforgatók legmegbízhatóbb paripája, így utazott már Petőfi Sándor is. Nem tudtam nyugodni, nem tudtam megmaradni a nyíregyházi csizmadiaszínben, se az újonnan megnyílt Mendek-kávéházban, pedig elhiheti, hogy ezeken a helyeken több szórakozás kínálkozik, mint az országúton. Nyíregyházán már mindenki tudja, hogy a zsidók tették el láb alól Solymosi Esztert, csak éppen ön nem tudná?

Ónody megint vállat vont, de magatartásán látszott, hogy komolyabban figyelemre méltatta a „per pedes apostolorum” utazó lapírót.

– Nem bánom, jöjjön be hozzám. Már csak azért is, mert Csávolszky, akinek ön a lapjába szokott írni, követtársam és barátom. (Csávolszky Lajos függetlenségi követ volt az Egyetértés című budapesti napilap szerkesztője. A 71lepedőnagyságú újság, a legnagyobb alakú az akkori magyar hírlapok között, hevítő, lázító programmal indult.)

Az elvadult, bokros, mohos kerten át, amelyen át az út Ónody faluvégi házába vitt, a házőrző ebek többször támadást próbáltak meg Mikecz hírlapíró csizmaszára ellen.

– A szakálla miatt zsidónak nézik – mondta mentegetőzve a házigazda, amíg vendégét a szobába tessékelte.

Ónody Géza házában csupa olyan bútor volt, amelyről már messziről látszott, hogy sokszor szerepelt végrehajtók jegyzőkönyvében. A régi Magyarországon meg lehetett ismerni alakjukról, formájukról, kopottságukról, „mázukról” ezeket a bútorokat, amelyeket a végrehajtók sokszor kihordattak az udvar közepére, majd a dobos megütötte felettük hangszerét, a végrehajtó megkérdezte: ki ád többet értük, aztán a bútorok valamely végzetnél fogva visszaköltöztek régi helyükre. Voltak zárjuk veszített, kulcstalan, sovány szekrények, összehajtogatható, úgynevezett tábori-ágyak, lefogyott, lószőrüket veszített díványok, nádfonatú hintaszékek, keserves görbelábú íróasztalok, amelyek olyan tintapecsétesek voltak, mintha Magyarország összes pöriratait rajtuk írták volna: amelyek sohasem hagyták el régi gazdájukat, mert más nem tudta volna hasznukat venni. Egy ócska kalap vagy lábbeli mindig talál megfelelő viselőjére, de mit csináljon egy háromlábú kanapé, amely kiálló rugóival, sovány méhével már csak a régi gazdája oldalbordáit tudja kielégíteni? Ónody Gézának csupa olyan bútorai voltak, amelyek az ő elégedetlen, elsavanyodott, elkedvetlenedett egyéniségéhez pászoltak. Volt egy tükre, benne szobapisztoly golyójának a nyoma, amelynek sebesült részeiben csak ő láthatta meg magát. Volt egy mosdóasztala, amelyen csupa apró 72bajuszpedrős skatulyák száradtak, persze kiürített állapotban. Az egyik skatulyácskán a bécsi udvari patikárius neve volt: abból az időből, amikor Ónody testőrnek jelentkezett. A fiatalkori álmok, illúziók emléke volt minden egyes bajuszpedrős doboz, tán emlékeztek is még a hölgyekre, akiket valaha kiszolgáltak. – Áporodott pipafüst öregemberes szaga terjengett a levegőben, mintha sohase jött volna ide senki, akinek a kedvéért szellőztetni érdemes volna.

– Tisztelt Mikecz úr, foglaljon helyet.

– Csak tessék Jóskának szólítani, mert így szoktam meg. Mikecz József van még több is a vármegyében, a kemecsei kurtanemesek között, akik többnyire tavaszkor születtek, és így József névre keresztelték őket. De engem az egész világon Jóskának hívnak.

– Úgy tudom, hogy ön a nyíregyházi ipartársulat jegyzője. Ez volna a főfoglalkozása, a hírlapírást csak mellékesen űzi.

– Amíg alkalom lesz saját lapomat kiadni, amelynek kiadását már régen tervbe vettem – felelt Mikecz, mert nem szeretett mint ipartársulati jegyző szerepelni, magasabb rangnak tartotta a hírlapírást.

– Hát én csak azt tanácsolom, hogy inkább foglalkozzon tovább a csizmadiák ügyeivel, mert Tomasóczki, a nyíregyházi ipartársulat elnöke egyszer csak megunja, hogy ön soha sincsen a hivatalában, és útilaput köt a talpára.

– Ott van Eppinger – felelt most Mikecz. – Eppinger a helyettesem, mindig kéznél van, mert egyúttal ő az iparoskörben a biliárdasztal felügyelője, aki a játékpénzt beszedi. Mióta én vagyok az ipartestület jegyzője, a csizmadiáim nem csak „orronverősdit” kártyáznak vagy kugliznak, hanem biliárdoznak is. Megtanítottam őket 73tekejátékra.

– Megálljunk csak. Tomasóczki és Eppinger tudják azt Nyíregyházán, hogy ön most Eszláron jár?

– Csak nem számolok be minden disznótorról a csiszlikeknek! – kiáltott fel Mikecz.

Ónody Géza ekkor két gyertyát gyújtott meg, és az ablakon leeresztette a csavarra járó szürke függönyt. Mikecz nem minden megszeppenés nélkül figyelte ezeket az előkészületeket, a fokosát keze ügyébe készítette, mert Ónody Géza magatartásából nem következtetett jóra. Még csak az kell, hogy az ajtót is bezárja, akkor aztán bizonyosan elkövetkezik valami olyan dolog, amit ettől a néma arculatú úriembertől nem várhatott.

De Ónody Géza nem zárta be az ajtót, hanem csak elébe állott, miközben Mikecz szeme közé nézett:

– Most azt mondja meg nekem, miért szólítják önt a háta mögött Puczér Jóskának?

A hírlapíró kerekre nyitotta a szemét:

– Ha már ezt is tudja, képviselő úr, megmondom őszintén. Nagykálló és Nyíregyháza között van egy csárda, minden útonjáró embernek be kell oda térni, mert a csárdásnak szép leányai vannak.

– Jártam arra.

– Az egyik lány barna, és Esztinek hívják, a másik vörösesszőke, mint az anyja volt valaha, és Estellának hívják. Senkinek sincs ilyen neve Szabolcsban. Talán éppen ez a csárda nevezetessége.

– A maga dolgáról beszéljen – szólt közbe Ónody száraz hangon, és megint a hírlapíró szemébe nézett azzal a két merev, macskaszürke szemével, amely olyanforma volt, 74mintha valahol, valamely kedvetlen eseménynél megállott volna, s azóta érzéketlenül néz a világba, mint a kihunyt csillag.

– Az én dolgom nagyon egyszerű. Követválasztás volt azon a vidéken, és az országúti csárdában megnyomtak az ellenpárt emberei. Tudomásomra adták, hogy elkövetkezett az utolsó órám, felakasztanak az akácfára, amint azt már máskor is megtették Szabolcsban. Levetkőztettek ingre és gatyára, és valaki kötélért ment az istállóba. Ezalatt találtam a házban egy ablakot, amelyen nem volt vasrács, mint a többieken. Nem sokat gondolkoztam, hanem ahogy voltam, kiugrottam az ablakon, és elfutottam, annál is inkább, mert Nyíregyházától kergettek lóháton, szekéren, gyalog. Ekkor neveztek el Puczér Jóskának, a ruhátlanságom miatt. Más emberrel is megesett az ilyesmi politikai nézeteltérések miatt. Nem én vagyok az egyetlen ember Magyarországon, aki a politika áldozata. Messzilátónak hívták azt a csárdát. A főverekedő pedig Henter Anti volt, aki most várnagy Nyíregyházán, be is pereltem, de mindent visszavont, hát kibékültünk.

– Hát, tisztelt Puczér József, csak arra akarom figyelmeztetni, hogy vigyázzon magára, hogy úgy ne járjon Eszláron, mint a Messzilátóban járt – szólt most Ónody Géza. – Mert nem hiszem, hogy Nyíregyházáig kibírná a futást rövid lábszáraival, ha itt egyszer kergetni kezdik. Most pedig ne beszéljünk többet a dologról. Hagyja békében az eszlári zsidókat. Az én zsidaim jó zsidók, meg vagyok velük elégedve. Itt laknak már esztendők óta a faluban, és legfeljebb egy más között pörlekednek, de a pörüket ritkán viszik ügyvédek elé, mert ahhoz szegények. Legtöbbször az öreg Lichtmann, a legöregebb és leggazdagabb eszlári zsidó szokott 75közöttük igazságot tenni a zsinagógában, mert ahhoz szegények, hogy egy papot eltartsanak. De már előfordult, hogy peres ügyeikben engem kértek fel bírónak, pedig énrólam tudják, hogy nem szeretem a zsidókat. Feldheimék, Grünék, Sternék, Weiszmannék, az én eszlári zsidóim tisztelik a magyar törvényeket, amelyeknek védelme alatt élnek.

Puczér Jóska elképedve hallgatta az Ónody Géza szavait, mintha varázslatot látna:

– Kezet fogok ezentúl a zsidóknak csókolni. Régi vágyam, hogy egy eszlári zsidónak kezet csókoljak! – kiáltott fel a fokosos hírlapíró, amint hirtelen jókedve kerekedett, és azzal a világmegvető kedélyességgel, amely az akkori hírlapírókat jellemezte, vállára ütött Ónody Gézának.

– Jól van, öreg. Tudom magamról, hogy jó a zsidók pénze.

Aki Ónody Gézát ismerte, nyilván azt hihette, hogy felháborodásában darabokra tépte a magáról megfeledkezett vendéget. De néha különös hatása van az arcátlanságnak.

Ónody Géza elnémult, mint egy tetten ért bűnös. (Éppen azért, mert ártatlan volt a zsidópénzek dolgában.)

– Tisztelt Mikecz barátom, a pénzügyminiszter nem nekem nyomja az új ötvenforintos bankókat, amelyeket Tisza Kálmán azért talált ki, hogy snassz embernek is lehessen a százashoz hasonló nagy bankjegye. Nekem nincsen pénzem, mert utálom a pénzt.

– A történelem azt bizonyítja, hogy a zsidóknak a pénzükön kívül van eszközük is arra nézve, hogy maguknak barátokat szerezzenek. Mire valók volnának a Sába királynők, akik az egész világ felett uralkodnak?

Ónody Géza erre a szemtelenségre elsápadt (talán 76olyan helyen tapogatózott az ipartestületi jegyző, ahová istenadta csizmadia eszével kellett nyúlni?).

– A női nemből, amely körülvesz, a Sába királynők közül nyomban megismerkedik Sárámmal, a gazdasszonyommal, tisztelt Mikecz úr, ha itt marad vacsorára. Nem küldhetem önt el, mert Eszláron nincsen vendéglő, ahol kinyújtózkodhatna. Ha nem akar Scharfnál, a templomszolgánál aludni, aki a bolygó zsidóknak szállást szokott adni.

– Itt maradok, képviselő úr, aludtam én már rosszabb helyen is – felelt Mikecz Jóska. És egy akkor divatos nótát kezdett dúdolgatni a szakállában. „Volt egyszer egy zsidó lány, aranylánc volt a nyakán… ”

Arcanum Zeitungen

Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!

Zeigen Sie mir