V. A vörös tutaj és vörös utasai (Hulla a Tiszán)
V. A vörös tutaj és vörös utasai
(Hulla a Tiszán)
(Hulla a Tiszán)
Már régen látták! De még azok se, akik jóformán egész életüket a folyón töltik, nem tudták nyomban megmondani, hogy ember vagy állat vagy fa az a fekete tárgy, amely hol megjelenik, hol eltűnik a Tisza hátán.
Találgatták kilétét a tutajosok, akik néma faalkotmányaikon látszólag félálomban, alig mozdulva, szinte másvilágias küldetéssel úsznak lefelé a Tiszán, amikor arról az utolsó jégtábla is elvonult.
A jég után nyomban kötözni kezdik a Tisza forrásainál azokat a hosszú fenyőtutajokat, amelyek szinte hang nélkül, árnyékként úsznak lefelé a folyamon, amikor a tavaszi napsugár még a gyenge és legkönnyebben szerelemre gerjeszthető parti fűzfából se tud csókjaira választ kapni. De a tutajos már útra kel, mert egész télen arra a tavaszi napra vágta a hegyek között a nálánál tízszerte, húszszorta magasabb fát. Megnyergeli a kidöntött faóriásokat, a vízre ereszti, nehogy azoknak kedve támadjon holtan is visszaszökni a magyar királyi kincstár messze elterülő, határszéli 125erdőségeibe.
Az úszó, fekete tárgyat a tutajosok hol előttük, hol mögöttük látták a Tiszán.
A nappal kergette őt is, mint a tutajokat, valamely állomás felé, ahol majd tán együtt köt ki a tutajokkal. De éjjel, amikor a tutajok rendszerint megállanak a Felső-Tiszán, ahol legjobban kell vigyázni az utazásra a folyó szeszélyessége miatt, a fekete kísérő is megpihent valahol a folyóban. Hajnalban, amikor az utolsó kakaskukorékolás is elhangzott a parti községekben, már úton volt a hulla az első tutajjal együtt.
Az első állomáson még fatönknek nézték, mert csak alig feketéllett ki a víz színe alól.
Husztnál fekete kutyának látták azok, akik legközelebb kerültek a folyamon úszó holttesthez.
Tokajban már tudták mind a négy tutajon, amely ezen a tavaszon először útra kelt a máramarosi bércek alól, hogy egy emberi hulla utazik velük együtt a folyamon.
Megfigyelték azt is, hogy hátával felfelé úszik a vízen, ha felbukkan a folyam medréből ahogyan a női hullák szoktak.
Hátát mutatja a napnak, az égboltozatnak most mindaddig az ismeretlen nő, amíg valahol utolérik, és arcára fordítják, hogy szemtől szembe nézzék. De ugyan kinek van ehhez kedve, ki akar megismerkedni egy ismeretlen nővel, aki néha úgy úszik a tutajosok előtt, mintha ő mutatná az utat, hogy igazában merre is kell menniök, hogy el ne tévedjenek?
*
Egyszer szándékosan elhagyták az úszó hulla irányát, és Tokaj után egy holtágban a Tiszának kanyarodott be a 126vezértutaj, hogy megszabaduljon a babonás útmutatótól. A három tutaj persze a vezér után. S alig haladtak egypár mérföldnyire, már rájuk csapott a veszedelem, amely a holttest eltűnése után érte őket.
Zátonyra szaladt mind a négy tutaj, illetőleg olyan alacsony medrébe került a Tiszának, ahonnan mindaddig nem mozdulhatnak, amíg áradása nem jön a folyónak. Lehet, hogy napok, de az is lehetséges, hogy csak hetek múlva éri el a megrekedteket az ár: addig gunnyaszthatnak a maguk elátkozottságában, mert nincs szerencsétlenebb ember a világon, mint a megrekedt tutajon ülő hajós.
Nagyon jó összeköttetésük lehetett a mennybeli hatalmakkal a tutajtulajdonosoknak (Sreiter és Heilmann fakereskedő cégnek), hogy már délre, néhány órai kénytelen álldogálás után jött egy jelentős áradás a Tiszán, amely hátára kapta az iszapot ért tutajokat, igaz, hogy eleinte keményen kellett evezni az embereknek, amíg a Tisza-ágból egy nádas mellett kijutottak a folyam főmedrébe. Alighogy körülnéztek, már megint ott úszott előttük a hátára fordult hulla, mintha a nádassziget partján hallgatózva várta volna, amíg az előle megszökött tutajosok a közelébe érkeznek.
*
És úszott a hulla napokig a Tiszán, mindig a tutajok orra előtt, anélkül hogy többet láttak volna a mezítelen női hátból, amely bizonyos időszakonkint felemelkedett a vízből, és mire a közelébe értek volna: megint elmerült a legcsendesebb helyen is, mintha szeme lett volna a hullának, amely időnkint figyelmeztette, mikor kell nagy hirtelen lebújni a folyó medrébe, mert evezőlapátot nyújtanak 127utána.
Egy reggelen, mintha a holttest odáig aludt volna a folyó fenekén, mint valami víz alatti utas, aki ugyancsak nem ismerné ki az utat a rengő, holdtalan éjszakában: az első tutajjal megközelítették a víz forgójából felemelkedő hullát, mielőtt az elfoglalta volna szokott helyzetét. Mielőtt szokás szerint domború hátát mutatná annak a világnak, amely utazására figyelne.
Szép, fiatal nő holtteste volt az úszó hulla. Barnahajú, barnaszemű. Nem is lehetett idősebb, mint tizenöt esztendős.
De csak egy másodpercig láthatták szemtől szembe a holttestet a tutajosok, a következő percben elmerült az a tokaji fahíd egyik lábánál, ahol tudvalevőleg mindig örvénylik a Tisza.
– Melyiktek hozta magával a szeretőjét?! – kiáltott fel az első tutaj orrán egy Herskó nevű sáfár, aki a tutajosok parancsolója volt, amíg azok célhoz érnek.
Herskó ötvenesztendős forma ember volt, aki már vénembernek számít itt a tiszai életben. Deres szakállában több volt a fehér, mint a vörös szál. Kemény, mogorva ember volt, amilyenné az örökös felelősség teszi a hajóst. A tutajosok legtöbbje húsz és harminc esztendő közötti ember, nincs tovább kedve a foglalkozásához, amíg jobb nem akad, mert ez a foglalkozás azt jelenti, hogy egész életében távolabb lehet a családjától, mint a havasi pásztor. De az legalább télire fedél alá kerül: de a vérbeli tutajos télen a tavasszal leúsztatandó fát vágja, és hámozza kérgétől, hogy készen legyen a tutaja első vízinapra. Így volt ez azon a tájon, ahol a Tisza folyóvá nevelkedik.
– Melyiktek hozta magával a szeretőjét? – kérdezte 128még egyszer Herskó sáfár, és olyan veszedelmes szemmel nézett minden nálánál fiatalabb embert, hogy félni lehetett tőle.
Asszonynak nem szabad még csak a lábát se tenni a tutajra, mert az veszedelmet jelent. A tutajos a parton búcsúzik el attól a nőnemű ismerősétől, akinek köze van az életéhez.
A tutajosok, amíg dologban vannak, úgy élnek, mint a kubikosok, akik ugyancsak asszonytalanul építik a Tisza mentén a töltéseket. A tutajon van elég dolog az épületnek, zsindelynek való fával, amelyet ott az elpusztult és most épülő Szegeden várnak a megfelelő kereskedők. A kubikos gátépítő munkánál, amelyet köbméter számra, azaz a föld mennyisége után fizetnek, minden perc pénzt jelent. Ezeknél a foglalkozásoknál csak útban volna minden asszony, aki a legjobb esetben is csak időpocsékolást jelent, de segítséget a legnehezebb munkában semmit.
Azért volt szokatlan élessége a komor tutaj-sáfár hangjának, amikor női összeköttetéssel gyanúsította a gubás, szótlan embereit, ha még egy holt nővel való összeköttetéssel is. Akinek egy nőhöz köze van a Tiszán, az félembernek számít. És a holttest, amely a tokaji hídon túl megint csak kiemelkedett gömbölyű, felfúvott hátsórészével a folyamból, mint egy duda, amely talán egyszer valami nótát ereszt ki magából: teljesen ruhátlan volt. Lehet, hogy már útközben vették le róla a ruhát azok, akik a holttestet aztán továbbúsztatták, miután vesződni nem akartak vele. De az is meglehet, hogy már halálába így indult el, mint egy vízi-nimfa, a szerencsétlen nő, aki a Tiszát választotta temetőül.
A sáfár veres szeme, mióta a hullát szemtől szembe látta egy pillanatra: most már gyűlölködve nézve a holttestet, mintha megutálta volna szépségéért, fiatalságáért, 129tüneményességéért. Akár látta, akár nem a víz színén is úszó barna, hínáros, babonás hajzatát, mint a hídlábnál látta, azon törte a fejét, hogyan vehetné el a hullának a haját, mert gondolata szerint: a varázslat ezzel gyengülne. Nem vinné többé maga után a tutajokat és a tutajokon lévő emberek gondolatát.
A sáfár nőtlen, magányos, komor ember volt. Az volt az egyetlen gondja, hogy egyszer maga is önálló fakereskedő legyen, mint a gazdái. Amíg ezt meg nem valósíthatja: mindenkit gyűlöl ezen a világon, az eleveneket és a holtakat. És már elmúlt ötvenesztendős, amikor az ember igazában gyűlölni kezd mindent és mindenkit, aki nála fiatalabb. A sáfár gyűlölte a tutaj előtt úszó fiatal női holttetemet is.
Az pedig nem sokat törődött Herskó sáfár vereslő szemével, hanem a folyam egy-egy kanyarulatánál úgy kiemelkedett a vízből, hogy még a lábszárai is látszottak, mintha táncra akarna kerekedni a hullámot megsarkantyúzó áprilisi napsugárral.
Herskó ilyenkor felemelte öklét a tutaj orrán, és megfenyegette a női hullát, a tutajosok rémét. „Csak kerülj kezembe!”
*
Szél kerekedett, alkalmatlan, utazást rontó szél, a tutajokat parthoz kellett volna kormányozni, hogy a tokaji Kopaszhegy irányából száguldó szél eliramlását kivárják, amikor az utolsó tutaj felől, hátulról, kiáltozás hangjai értek el az első tutajon őrködő Herskó füléhez. Pogányul káromkodott hátul két máramarosi rusznyák, pedig a káromkodás nem volt szokásuk.
A tutajukat kikötés közben egy sziget sarkához vágta 130a szél, mégpedig olyan kegyetlenül, hogy a szálfákat összetartó kötelék elszakadt, és a tutaj a vízáramlásban bomladozni kezdett. Volt tehát okuk a hátsó tutaj rusznyákjainak a kivételes káromkodásra.
A sáfár, miután már előbb kikötött a korhadt, régi fűzfákkal benőtt parton, kaftánját derekára kapva futamodott a parton lefelé a bajba jutott tutajosok segítségére. Ez különben minden Tiszát járó embernek kötelessége, még ha nincs is különösebb köze a szétmállott tutajhoz.
A hátsó tutaj nem volt túlságosan megterhelve, régi szokás szerint a középen úszó tutajokon helyezték el a szállított portékát, így a házfedélnek való zsindelyt, a koporsónak való deszkát (s ezért mondják a Felső-Tisza mentén a holt emberre, hogy „elment deszkát árulni” ), de a szétomló szálakat mégiscsak meg kellett erősíteni a favesszőből csavart gúzszsal, mert kenderkóc helyett ez a legalkalmasabb a vízben való kötözéshez.
A szél Tokaj felől, azaz a hátuk mögül fújt, ugyanezért nagyot nézett Herskó, amikor a tutaj lábra állítása közben egyszer csak azt látja, hogy a bizonyos női hulla most hátulról közeleg a folyamon a veszteglő tutajosokhoz.
– Az ördög vigyen el, ha ez nem szeretője itt valakinek! – kiáltott fel a sáfár, pedig tán ő is tudta, hogy nem történt semmi boszorkányosság, csak a szélben megkerülte a szigetet a hulla, a gyors vízből bejutott a csendesbe, a csendes vízből megint a széljárta mederbe, és ilyenformán kétszer találkozott egy napon a tutajosaival.
Herskó ismerte a maga népét, az istenfélő, vallásos rusznyákokat, a babonás „oláhokat”, ahogyan közönségesen a tutajosokat nevezték az alföldi tájakon. Könnyű velük 131elhitetni, hogy az úszó hullának valamely köze van a tutajt ért szerencsétlenséghez.
– Valamennyi tutajunkat szétveri ez a vízikisasszony, ha el nem tesszük az útból – mond tehát a sáfár, és előbb evezővel próbálta a tutajról elérni a hullát, amely a ködös tavaszi alkonyaiban hirtelen, mint valami jelenés, felbukkant a tutaj mellett.
Csakhogy nem volt olyan hosszú az evezőrúdja, amellyel a tiszai látományt elkaphatta volna. Herskó végigfutott a tutajon a hulla után, de hiába emelgette utána evezőjét. Az egy-két lábbal mindig távolabbra csusszant a vízbe az evező elől.
A sáfár nagy igyekezetében megcsúszott a tutaj szélén, és fejjel előre a Tiszába pottyant. Éktelen káromkodások között emelte fel fejét a vízből, a hulla immár olyan messzire úszott tőle, hogy a nyakig érő vízben nem mehetett utána, örült, hogy a kezéből kicsusszant evezőt el tudta kapni, mielőtt az a hulla után úszott volna.
Ekkor már javában alkonyodott, a víz színe megtelt fekete árnyakkal. Nemcsak a parti füzesek, rekettyések, berkek vetették árnyékukat a folyóra, hanem az égen tanyázó, lappangó, lustán mozgó felhők is a nagy magasságból. Alszél járt a folyó felett, amely nem mozdíthatta meg a magas felhőket, ellenben annál inkább kergette a sötétséget a vízen.
És a sűrűsödő homályban a sáfár mindig látta vagy látni képzelte a rejtélyes holttestet, amellyel tán ötödször volt találkozója, mióta a tutajjal elindultak.
– Majd csak elviszi a víz! – dörmögte Herskó, amint visszamászott a tutajra, és borzas, rókaszőrrel szegélyezett sapkáját, amilyent a máramarosi zsidók viselnek, 132száradás céljából a tutajból kiemelkedő villásfára tűzte. A hegyes sapka alá akasztotta az ágasra ázott kaftánját, két papucsát, amelyen hosszú vándorlások nyomai látszottak, mert Herskó azok közé az emberek közé tartozott, akik a tutajozáson kívül csak a gyaloglást ismerték; vonaton, kocsin még nem ült. Szolnokról, Szegedről, ahol a tutajokon túladott, mindig gyalogosan tért vissza Máramarosba. A két papucs tehát nem a legjobb állapotban várta száradását az ágason.
– Hadd békén a hullát – mondta most az egyik rusznyák, bizonyos Csepkanics nevezetű, aki életkorra nézve megegyezett a sáfárral, sokszor járták már együtt a Tiszát, ugyanezért bátorságot vett magának, hogy a komor embert megszólítsa.
Herskó maga alá húzott harisnyás lábaival a tutaj közepén álló kunyhó küszöbén üldögélt. A hideg rázta a kénytelen fürdőtől, mert a Tisza vize olvadás után talán még hidegebb, mint télen a jég alatt.
– Az ördög vigye, csak bajt ne hozzon ránk – dörmögte Herskó darabidő múlva Csepkanics megjegyzésére felelve. A tutajosok kevés beszédű emberek. De miről is beszélhetnének egyhangú, egyforma életükben?
Az éj úgy közelgett a Tiszán, mint valami temetés, amely mindent eltakarít a nappalból. Már körvonalai is alig látszanak a parti fáknak, az ég felhőinek, nagy, fekete posztó göngyölődik végig a folyamon, amelyet csak itt-ott szakít meg valamely világosabb hasadás. Ahol tán a halak járnak.
– Hol vagyunk? – kérdezte a sáfár, mielőtt magára öltötte volna még nedves kaftánját, borzas sapkáját. A papucsot mint legdrágább holmiját a két kezébe vette. Azon a vidéken, ahol többnyire mezítláb járnak az emberek, nagyon megbecsülik a 133lábtyűt.
– Nem messzire lehetünk Eszlártól – felelt gubájába temetkezve, nagy, formátlan nemezkalapja alól Csepkanics, amint a tutajon guggolt.
– Mintha elállt volna a szél.
– Csak teszi magát – felelt a tutajos, és már ültében álomba merült, mintha egy kútba ereszkedett volna le, amelyből az első kakaskukorékolásig, körülbelül éjfél előtti fertályig nem jön vissza a világra.
A partról itt-ott virrasztó kutyák sivalkodó, szemrehányó ugatása hangzott, mintha egymást tartanák ébren az éjszakában, a tutajok közelségére, a folyamon úszó hulla szagára figyelmeztetve. Vagy talán a gazdáiknak akartak hízelegni az éberségükkel.
Herskó hangosan, dühösen, mint egy vízikutya, egyszerre ugyancsak ugatni kezdett, mintha lelket látott volna.
– Már megint itt van a sátán?! – kiáltotta, de az már nem volt emberi hang, amelyen kiáltott.
Úgy vélte, hogy a tutaj mellett láthatatlanul csobogó Tiszából ismét felmerült az annyiszor látott hulla, mintha az többé a világ végéig nem akarná elhagyni tutajosait. Ha megállnak: velük együtt megáll. Ha utaznak: velük utazik, anélkül hogy megkérdezné, hová igyekeznek a tutajosok.
Íme, most még késő éjszaka is bepillant a tutajra, hogy mit csinálnak ott barátai.
Herskó hirtelen dühében csaknem a papucsait hajintotta a hullához.
De aztán meggondolkozott, elfordította a fejét a Tiszától, a hullától, mintha észbekapott volna, mint a vén kutya, amellyel láncra kötve darabideig ingerkednek. Káromkodás helyett morgott egyet, és ugyancsak guggoló helyzetbe 134letelepedett Csepkaniccsal, az öreg tutajossal szemközt a kunyhóban, és a sötétségben is vöröslő szemével darabideig hunyorgatva nézte a vén, szuszogó rusznyákot, mintha azt akarta volna elalvás előtt kérdezni: vajon igazán alszik-e már társa, akivel a hosszú éjszakát a tutajon tölti? A tutajos úgy aludt, mint a fejsze a folyóban. Ugyanezért a sáfár is hosszabb időre lehunyta nyugtalan, félelmes, örökké gyanakvó szemét.
*
A sáfár, mert dél óta nem evett: pálinkával álmodott. Csak egy korty pálinkával, mert a sáfárok többet nem isznak, azt is csak azért, hogy kedvet csináljanak a tutajosaiknak a koronkint való pálinkázáshoz, mert enélkül használhatatlanná válik a mesterségre a legjobb tutajos is.
Csakhogy a pálinkásüveg ott maradt az első tutajon, a ládába zárva, miután Tokajban megtöltötték. Nincsen olyan ember a tutajon, aki a sáfár engedelme nélkül a pálinkához merne nyúlni, mert az az ember többé tutajra nem tehetné a lábát. Szigorú törvények vannak a tutajosok között, amely törvények megtartására ők vigyáznak legjobban. Senki se lehet egymagában részeg a többi részegsége nélkül. A sáfár tudja, hogy mikor szabad lerészegedni a tutaj népének; ő akkor is józan marad, mert valakinek vigyázni kell.
A kakasok először kukorékoltak valahol a láthatatlan partokon, mintha meghasadna valahol a síri nyugalma az éjszakának. A kakasok hangja néha úgy is hallatszik, mintha sarkantyúval vágnának bele a jégbe. Jó azt hallani mindenkinek, mert ráeszmél, hogy nem halt meg sem ő, sem a körülötte levő világ, akármilyen sűrű az 135éjszaka.
A sáfár kibújt a tutaj kunyhójából, és megszagolta a szelet. Amíg aludt, a szél a maga törvénye szerint irányt változtatott, a tokaji Kopasz-hegy helyett, amelyről idáig fújta a tutajokat, most a Mátra felől jött. Északnyugati irányt jelent ez, amelyben megint állni kell majd a tutajokkal, mert szemközt kapnák a Tiszán a szelet, ha útjukat folytatnák.
– Megint az ördöggel találkoztunk! – szólt oda a sáfár a kunyhóban megmozduló Csepkanicsnak.
(A sáfárok azzal is megmutatják kitűnőségüket, bátorságukat, hogy többször emlegették az ördögöt, mint ellenségüket, míg a felvidéki rusznyák csak kivételes esetben meri az ördögöt szidni, mintha alattomban félne annak bosszújától.)
– Istenem! – felelte a sáfár szavára az ébredező Csepkanics. – Majd csak megsegít az Isten.
(A sáfár viszont az Istent nem emlegette gyakran, talán csak olyankor, amikor templomba ment egyszer egy esztendőben. Félt ő a maga istenétől, jobbnak vélte, ha nem találkozik vele minden hétköznap.)
A szélváltozás a sötétségben és az ég állapotában is változást idézett elő azon néhány óra alatt, amíg a tutaj-sáfár és a rusznyák guggolva aludt.
Az újhold lappangva jött elő az éjszaka mélységéből, és megjelenésével megszólaltatta a parti füzeseket, ahol a berkekben a futamodó szél füttyentései hangzottak a gyenge fák között. Hangosabban és sűrűbben csobogott a Tisza a tutaj alatt, mintha felbátorodott volna néhány óra alatt a segítségül jött szél ostromlására. Kotyogva, bőbeszédűen nyaldosta a tutaj lábát, holott este csak úgy suhant el mellette, mint egy szegény sorsüldözött, akinek alig van mondanivalója. 136És mintha világosság támadt volna arra is, amerről a parti kakaskukorékolás hangzott. A felhőket most már nyájastól kergette a magasban a szél, miután a felhők bikáit, vadteheneit előbb kihajtotta a szelíd csordából. A fekete, rosszkülsejű felhők már az ég alján jártak, amikor a nyáj utánaeredt a vezéreknek.
Az újhold szelíden maradt a helyén, mint egy jó pásztor.
– Pálinkát kell inni – mond a sáfár, aki didergett az esti Tiszafürdőtől.
Vörösfehér, goromba szakálla úgy reszketett, mintha nem is az övé volna, hanem valami nyavalyásé.
Csepkanics előbb négykézláb, aztán apránként kiegyenesedve, mint valami medve, ment a lengő, madárijesztő külsejű sáfár után, ki a tutajról, át a padlón, amelyet a deszkaszál jelentett, amely a szélben nyugtalankodó tutajt a szárazfölddel összekötötte. Az újhold fütyült az eddigi rövid sípjelek helyett. A tutaj szálfái egyet-egyet nyikorogtak, mintha a maguk nyelvén sóhajtottak volna mostani, fogoly állapotukon; a szél szabad hazájukat juttatta eszükbe, ahol a vizet csak a hegyoldalról nézegették, és a hold és a nap volt játékostársuk.
A sáfár a parton haladt, mögötte nagyokat botlott bocskorában a rusznyák tutajos, mert ő még annyira se volt szokva a szárazföldön való járkáláshoz, mint Herskó, aki az útban eső városokban, falvakban néha elment a tutajról, hogy pálinkát és élelmiszert vásároljon.
Még éjféli szaga volt az időnek, a tutajokon mindenütt aludtak, a csalékony holdfényben se mozdult semmi e nagy vízi ravatalokon, pedig a második tutajon többek között ötven gyalult koporsót is szállítottak egy szolnoki kereskedő 137számára a sztropkói főszolgabíró megbízásából, aki mindennel kereskedett a világon, így koporsókkal is. Egyik-másik vékonyabb dongájú tutajos a sztropkói koporsókban töltötte az éjszakát, mint mondták, kényelmesebben elfeküdtek ott, mint a tutajgerendákon.
A sáfár szokva volt hozzá, hogy mindenütt, minden lépésben kísérje valaki a tutajosok közül, ez már a hivatali rangjával jár. A vásárlásaiba szatyorral járt utána egy ember, mert a sáfár maga nem foglalkozott testi munkával. Máramarosi zsidó volt, ahol a könnyű kelmén kívül legfeljebb kenyeret készítenek a zsidók a kezük munkájával. A sáfár megvárta, amíg az első tutajhoz érve a lábához igazította a partról a tutajra vivő deszkát Csepkanics.
A pálinkásüveget a kunyhójából nagy elővigyázatossággal hozta elő, és a holdfénynél megnézte a dugóját. Közönséges zöld üvegpalack volt az, de a sáfár tudta, hogy az aranynál többet ér az, amint a hűvös éjszakában a tutajosnak egy bádogpohárkába tölt, ő maga az üveg száját vette szakállához, és csak egy kortyot hajtott fel a tüzes alkoholból. A zsidók ezen a vidéken mindig pálinkát isznak, de senki se tudja, hogy az mért nem árt nekik, mint más emberfiának. Részeg zsidót csak az Alföldön láthatni, a hegyvidéken nagy ritkaság, rendszerint a különben is hóbortos emberek isznak annyi pálinkát, hogy az megártson.
Csepkanicsnak szürke, szőrtelen, öreg arca nyomban foltos lett a pálinkától. Kevesebb hagymát esznek a hozzá hasonló emberek, mintsem elbírnák a pálinkát, amelytől valóban megmámorosodást várnak, amely náluk a gyógyulást jelenti mindenféle testi 138bajukban.
De a sáfárnak is hórihorgasabb lett a termete, keményebb a szakálla, érdesebb a hangja attól a korty pálinkától.
– Nem nyugszom addig, amíg a hulla a Tiszán úszik. Megzavarja egész utazásunkat – mond a sáfár, kezében tartva a pálinkásüveget.
Újra meg újra körülnézett a holdfényben mindenféle színekhez jutott Tiszán, mintha a közelben sejtené a holttestet.
– Ne törődj vele, Herskó – figyelmeztette a rusznyák a maga akadékos hangján. – A víz úgy elviszi, ahogy hozta. Nekünk semmi közünk hozzá.
A tutajosemberrel kevés dolog történik, ami gondolatainak, eszmekörének új foglalkozást adjon. Pláne, egyhelyben tanyázva a vízen, mikor még idegen embernek hírét-hamvát se láthatni: a gondolat éppen úgy egyhelyben hányódik, mint a parthoz kötött tutaj.
– Én vagyok a sáfár. Te nem értesz hozzá, hogy miért kell azzal a hullával leszámolni, hogy ne lássam többé – felelte Herskó.
– Igaz, te vagy a sáfár – dünnyögte a tutajos, mert az úton a sáfár nagyobb úr a szolgabírónál is. Rá van bízva az egész rakomány mindenestől, emberestől, értékestől. A sáfárnak fáj a feje, ha legkisebb hiba történik útközben. Nála van a pálinka, a pénz, az üzleti levél. Egy Csepkanics-féle tutajost akkor se keres senki, ha örökre odamarad valamely utazásában. De a sáfárnak minden útba eső városban, községben vannak ismerősei, akik már a parton várják, a Tisza forrásaitól kezdve Szegedig, és érthetetlen nyelven kiáltanak a vízen úszó tutajra, ha az nem is kötne ki a parton. Ugyan ki nem ismerné Herskót a Tisza 139mentén?
– Te vagy a sáfár – ismételte megnyugodva a rusznyák, az üres bádogpohárkát a kezében tartva.
*
A hajnal lépett a Tiszára, amikor a hulla megint felbukkant, mintha a víz néma lakója tartaná magát a földi lények boldog szokásaihoz, akik hajnalra jönnek vissza az álom meseerdőségeiből, és a „vízimadár” ugyancsak hajnalra jött fel a folyam mélyéből, ahol a regék laknak.
Barna haja szétterülve úszott a vízen, mintha többé nem lett volna emberi haj, hanem átalakult valamely vízinövénnyé, amelyre rászáll a folyam egyik partjáról a másik partra átránduló tavaszi lepke: megpihenni.
A két karja kitárva úszott a vízen, mintha megölelésére tartaná mindazokat, akik a halálba követni fogják őt. Domború hátát kiemelte a vízből, amint fejjel előre úszna. De csak a folyó ment körülötte. A hulla megállott egy bizonyos helyen, ahonnan csak körben járt, mintha valami emlékezettel a helyhez volna láncolva, ahonnan nem mozdulhat, sem a szél, sem a folyó hívására.
A sáfár észrevette az egyhelyen keringő hullát, és elkomorulva nézte.
Bizonyára megfordultak a gondolatai között azok a tutajos mendemondák, amelyeket gonosz hullákról beszélnek a Tisza mentén, amely gonosz hullákkal való találkozás már sok bajt hozott vízi népekre. Rosszul sikerült a vásár, vagy csődbe ment a kereskedő? A kis fakereskedők között, akik a Felső-Tiszát járják a portékájukkal, nem nagyon ritka történet az, hogy váratlanul beadják a kulcsot, azaz üzletileg tönkremennek. Ráfogják az esetet valamely olyan 140körülményre, amelyről ők a maguk személyükben nem tehetnek. A kereskedelem pang, mert egy hulla úszik a Tiszán…
(Aminthogy ebben az esztendőben így is volt, amikor Solymosi Eszter holttestét kezdték keresni a Tiszán, és a tutajosokat a megyék pandúrjai követték a part hosszában, amikor megjelentek a folyón.)
A vezértutaj mellé oda volt láncolva a sáfár csónakja, amellyel a vízen szokott járni, amikor partmenti községekben dolga volt.
A hullára függesztve szemét, rövidesen a csónakba szállott, és a hajnali derengésben lassan evezni kezdett a hulla felé, mintha nem akarná magát észrevétetni a vízi jelenséggel.
A holttest közelébe érve, kétszer-háromszor megkerülte azt, mintha nem merne hozzányúlni, vagy azt várná, hogy a hulla hirtelen elszökik előle. A csónakra is vigyázni kellett, hogy a holttest közeléből el ne sodorja a Tisza árja. S így óvatosan közelítette meg Herskó sáfár a hullát, mire olyan távolságnyira ért hozzá, hogy kibontott haját, mint valami vízen úszó moszatot, a közepe táján a kezével elkaphatta.
…Mint később vallotta Herskó, minden erőlködése hiába való volt, hogy a tehetetlen hullát magához közelebb vonja, csak a haját fogta, és azt húzogatta, amíg a hulla egy rántással – mintha a víz alól rántotta volna meg valami erő – kiszakadt kezéből, és oly gyorsan merült el a vízben, mintha ólomból lett volna; szerencse, hogy Herskó utána nem billent a csónakjából.
De a barna, hosszú női haj Herskó kezében maradt.
(„Ollóval vágtad le! – mondta a csendbiztos, aki először kihallgatta Herskót ez ügyben. – El akartad adni a hajat 141a parókakészítőnek Szigeten.” Herskó esküdözött, hogy a haj magától maradt a kezében.)
A hulla lemerülése után céltalan lett volna a további csónakázás, Herskó visszatért a tutajra.
A tutajokon mindenki aludt, még Csepkanics is, aki azt hitte, hogy Herskó Eszlárra ment bevásárolni hajnalban.
Reggelre kedvezővé vált az időjárás, a szél nem zavarta többé a tutajozást, és ezért a szokott szabályos sorrendben elereszkedtek a füzes partról. Elöl Herskó tutaja, középen a két zsindelyes és koporsós tutaj (Barthos József sztropkói főszolgabíró ötven koporsójával), hátul a Csepkanics tutaja.
Mentek lefelé csendben a Tiszán, ahogy ezer esztendeje járnak a tutajosok, és tán még ezer esztendő múlva is járnak. A vörösfenyő és vörösszakállú szállítója mindig forgalomban lesz a 142világon.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
